Május hatodika. 1875-ben ezen a napon rendezte a Magyar Athletikai Club a kontinens első szabadtéri sportversenyét Budapesten. Ennek emlékére az ezredforduló óta május hatodikán tartjuk a Magyar Sport Napját, és ha már ünnep, díjakat is osztanak sportolóknak, edzőknek.
Idén én is részt vettem az eseményen, gratuláltam a kitüntetetteknek, és az egyik elismerés, az edzői életműdíj névadójáról, Bay Béla bácsiról eszembe jutott egy történet.
Bay Béla bácsi akkoriban hatvanegy éves. Hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy egyáltalán szóba áll velem. Ő akkor már jelentős sport- és edzői sikerek birtokosa, és mint édesanyám meséli, jelentős részben neki köszönhető, hogy a magyar vívósport a második világháború után ismét a világ élvonalába került.
A csapattal tart anyu is, mint az edzőm. Arról ábrándozunk, hogy egyéni csúcsaimon javítva pillangón, sőt, akár háton is döntőbe jutok.
Béla bácsi pedig a vívókban bízik.
Egyik nap Béla bácsi megállapodást ajánl anyunak:
Ha Andu bekerül a döntőbe, akkor önnek, Éva, páros lábbal körbe kell ugrálnia a medencét. Cserébe, ha az én versenyzőim közül bárki dobogós lesz, megígérem, békaügetésben kerülöm meg a pástot.
Anyu elfogadja a kihívást.
A felajánlás híre elterjed az olimpiai csapatban, mi több, fogadások köttetnek.
Azt, hogy anyu bármikor képes körbeugrálni egy medencét, senki nem vonja kétségbe, ám Béla bácsi békaszáma elképzelhetetlennek tűnik, részben a kora, részben az őt jellemző általános komolyság miatt.
Nem maradt más hátra, mint hogy az edzőknek be kellett váltaniuk az ígéretüket: anyu szökellt, Béla bácsi ügetett, derültséget váltva ki a népes nézőseregből.
Béla bácsi becsületére legyen mondva, rácáfolt a félelmeimre, és tökéletesen teljesítette a távot.
Játék volt ez, épp úgy, mint maga az olimpia, és büszkeséggel tölt el, hogy a részese lehettem.
