Két héttel ezelőtt tettem egy rossz mozdulatot, pont olyat, amilyet csípőprotézissel a lábamban nem lett volna szabad.
Baleset, vagy inkább figyelmetlenség, mindegy is, a lényeg, hogy megvan a baj.
Feküdtem a lakásunk alatti vietnámi bolt padlóján, ugyanis vásárlás közben történt az eset; kificamodott csípővel, a lábam kicsavarodva, edzőszerelésben és fájdalomban.
Hívtam az ortopéd orvosomat, kiderült, épp otthon lábadozik egy térdműtét után.
Az Ortopéd Klinikán már vártak, mondjuk ott is dolgoztam évekig, tehát lényegében hazamentem.
A röntgen igazolta a ficamot, próbálták helyre tenni, nem ment.
„Mert jó erősek az izmaid” – mondta a kollégám, és bármennyire fájt a csípőm, a megállapítás jólesett a sportolói lelkemnek.
Műtő, altatás, sikeres reponálás, vagyis minden visszakerült a helyére.
Mire kitoltak, Kati barátnőm várt egy sporttáskával, amiben ott volt az alvós, mosakodós, olvasnivalós szettem, plusz a kis laptopom, így, hurrá, dolgozni is tudtam.
Sok hívást, együttérzést, biztatást kaptam; éreztem, olyan erős alattam a szeretetháló, simán megtart minden búmmal és kínommal együtt.
Este felállhattam, nem fájt, másnap hazaengedtek.
Otthon egy kisebb hadseregnek elegendő ennivaló várt, a város különböző részeiről hordták össze barátok, ismerősök.
Az egyik kis betegem édesapja azzal állított be, hogy:
Most legalább egy kicsit tudunk törleszteni abból a sok gondoskodásból, amit eddig mi kaptunk tőled.
Na, ez volt az a pont, ahol elsírtam magam.
*
Egy héttel később ünnepség Csillaghegyen: anyukám nevére keresztelték át az uszodát. Szerencsére összekaptam magam annyira, hogy ott tudtam lenni. Hatalmas megkönnyebbülés.
Megható ceremónia, méltó édesanyámhoz.
Rengetegen voltak.
„Doktor néni – kérdezte tágra nyílt szemmel az egyik betegem –, te is tudsz úszni, mint az anyukád?”
„Tudok” – feleltem.
„Még most is?” – szólt a következő kérdés.
Bólintottam. „Igen, még most is.”
„Gondoltam! Anyáék azt mondták, sok érmed van, amit lepkeúszásban nyertél.”
*
„Így vagy úgy, az embernek önmagában semmi esélye sincsen.”
Nem más mondta ezt, mint Ernest Hemingway.
És Garas Dezső és Kern András is azt énekli a Ripacsokban, hogy: „Egyedül nem megy.”
Mindezt megéltem orvosként, megéltem az írásaimmal kapcsolatban, de persze leginkább a sportban éltem meg.
Mert a rajtkövön aztán tényleg egyedül vagy, a verseny a legvégén mégiscsak a te harcod.
És az életben is egyedül vagyunk: a bánatunkkal és az örömeinkkel, a fájdalmainkkal és a félelmeinkkel.
De azért lehet segíteni egymásnak.
Az ember esendő, törzsi lény.
Mert az őszinte és szeretetteljes támogatás tesz képessé bennünket arra, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból.
És mert ez az őszinte és szeretetteljes támogatás segít túlélni a nehéz perceket.
