Bemegyek a választások másnapján a cukrászdába (bánatevés) és kedvenc cukrásznőm gyakorlatilag a nyakamba borul, hogy „győztünk!”.
Persze honnan is tudhatná, mi jár a fejemben, sosem hirdettem az ő kis üzletében a politikai véleményemet, a kalóriákon és a kávé elkészítésének módján kívül másról sosem beszéltünk. Mert ugye: miért is tettük volna. De innentől tényleg más idők járnak, az eddig is életveszélyesen átpolitizált társadalmunk immár kétely nélkül a győztes dalát harsogja, és lehet örülni egymásnak. Eddig talán figyelni kellett arra, hogy a másik érzékenységét ne sértsük meg – legalábbis a hétköznapi élet színterein. Hangja nincs, tere nincs, jogai alig, és az is csak addig, míg a győztes meg nem elégeli. És állni kell a sarat, hiszen sírni, tudjuk Székely Éva óta, csak a győztesnek szabad.
Egyik Orbán-fan ismerősöm rajongva írja a falára, hogy „történelem, történelem” (ebben egyébként igaza van, csak éppen az előjelek tekintetében van köztünk nézeteltérés), és nagy lelkendezésében odalobog egy ilyet: „Felfogjátok, emberek, hogy ha lemegyünk a pékhez, ott minden harmadik ember fideszes?” (Megint csak mellékes, de az ország harmada hogy a francba tudja víz alá nyomni az ország kétharmadát?!) Jött is a komment rögtön, hogy ezzel mit is akar üzenni a drága OV-rajongó? (Fenyeget vajon? Csak azért, mert innentől ez is oké?)
És különben is: minden harmadik pedig nem Viktor-éltető. Végletes és végletes lett a hasadás. Most érett be a 2006-ban elindult és épp a szeretett vezetőnk által generált folyamat. Már tényleg két, egymáshoz közeledni nem tudó oldal létezik. mert a másik fél (és figyeljünk, tényleg fél!) nem tehet semmit.
Gerőcs Péter hosszan és meggyőzően érvel a belső emigráció, a befelé fordulás mellett a Népszavában.
Április 9-én nem egy újabb négyévre ébredtem, hanem annak a tudására, hogy a fennálló rendszer demokratikus úton nem leváltható. Talán már nem is az “egy személyről” szól a történet, hanem a NER-ről; a gépezet nagyobbra nőtt a tervezőjénél. A pesszimisták eddig olyasmit mondogattak, hogy amíg az egy személy lélegzik, a rendszer fennmarad, ám az április 8-i tapasztalat tanítása még talán ennél is tovább megy: a rendszer túléli tervezőjét is.
Rezignáltan nézi a romokat, és arra jut, ha nem hagyjuk el az országot, a saját életünk és ép elménk érdekében a legjobb, ha kizárjuk a híreket. Semmi tévé, semmi rádió, semmi közéleti sajtó (amúgy, teszem hozzá én, lassan alig marad, amit érdemes olvasni, hallgatni, nézni), csak a teendőkre, a magunk életben tartására érdemes koncentrálni.
A szerző így folytatja:
Ám ha teszem a napi teendőmet, amire a hivatásom kiválasztásakor felesküdtem, ha pontosan tudom, ki vagyok és mik a belső viszonyaim, megőrizhetem az integritásomat. Talán érdemes nem följebb emelni a szemhatáromat az éppen elvégzendő feladatomnál.
Igen ám, de hogyan is lehetne ezt megcsinálni? Addig lehet, míg van kenyerem, amit ehetek, van könyvem, amit olvashatok, van fedél a fejem felett. De mi van, ha nem kapok munkát a rovott múltam miatt, ha nem mernek alkalmazni, mert tudják rólam, mit gondolok? Ha a szokott módon nem a csendesen munkájukat végezőkkel, hanem pártkatonákkal és hű emberekkel töltik be az állásokat, mint az jó szokásuk?
Mondjuk, hogy szép kádári reflexek (és az új, a zsigeri félelemre alapozó kampányeszközök) segítségével tudott a párt győzni.
És ne feledjük, a belső emigráció is a kádárkori értelmiség hagyatéka. Hány nagyszerű írónk volt kényszerű szilenciumon (mondjuk ebből a gyerekirodalom profitált)! Szörnyű, hogy megint efelé tartunk. És miért mi hallgassunk?
Persze reménytelen helyzetben az ember hiába kiabál. De akkor is, csakazértis bele kell harsogni a világba, mit gondolunk. Hogy erőt adjunk azoknak, akik szeretnék hinni, hogy nem örökké.
Lehet út a passzív rezisztencia. Bár Deákéknak a szabadságharc utáni úgynevezett passzivitása ma kimerítené a polgári engedetlenség fogalmát, Magyarul beszéltek ott is, ahol nem lehetett, kikerülték, végtelenségig halasztották az állami adókat. (Az utólagos kutatások szerint amúgy nem volt ez elterjedt mozgalom, mégis büszkén őrizzük az emlékét; még Gandhi is példaként említette a magyar birtokos nemesség és értelmiség ellenállását saját maga erőszakmentes politikájának elemzésekor.)
Ma már persze egy ilyen ellenállónak annyi.
Hosszú lesz ez a gyászfolyamat. Most az első, a hitetlenkedés, a megdöbbenés fázisában van az ellenzék. Most még vizsgálatok folynak, csaltak-e. Mert ez megnyugtatóbb lenne. (Amúgy nyilván nem történt érdemi, központilag szervezett, országos csalás.) Majd jön a belenyugvás fázisa. Persze csak akkor, ha sikerül kellően sok emberrel elhitetni, hogy bele kell nyugodni.
Nem most, kapkodva kell valamit kitalálni, nem a veszteség keserűségében fog kialakulni, merre és hogyan tovább. Azt sem szégyen bevallani, hogy egyelőre nincs ötlet, csak a kétségbeesés van. Hiszem, hogy nem marad így örökre. De ehhez arra van szükség, hogy ne forduljunk magunkba. Hanem forduljunk egymás felé. Mert ha nem marad senki, aki tiltakozzon, akkor valóban megérdemeljük, amit kaptunk.
