Poszt ITT

Karafiáth: A tornadresszből kilátszott mindenünk

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2018. 01. 27. 13:00

Horrorisztikus ruhák, amikbe csak belebüdösödni lehetett. Mozogj? Vélemény.
Korábban a témában:

Öt éve, amikor még elég sok gyógyszert szedtem, szörnyű dolog történt velem. Két hónapos munkám volt Berlinben, és előtte nem tudtam annyi antidepresszánst és altatót kiváltani, amennyi kívánatos lett volna. Arra bazíroztam, hogy valami ismerősöm majd elintézi itthon és kiküldik nekem a napi betevőmet. Ám valahogy kiment a fejemből az egész, és egy nap ott álltam a szereim nélkül. Tudtam egy korábbi leszokásom kapcsán, hogy mit jelent a megvonás. Az tényleg maga a pokol, tilos is csak úgy, huszárvágással abbahagyni ezeknek a komoly szereknek a szedését, életveszélyes állapotig fajulhat a dolog. De egy idegen városban nehéz szakembert szerezni, pláne olyat, aki pusztán bemondásra adja a súlyosan pszichoaktív szereket.

De végül találtam egy ismerős ismerősét. A doktor persze nem könnyítette meg a helyzetemet, és mielőtt felírta volna a tablettáimat, előadást tartott arról, hogy szerinte el kellene kezdenem sportolni. Mert erős meggyőződése, hogy a sport a depresszió kőkemény ellenfele. Depresszióshoz méltóan, sötéten és kételkedve kacagtam. Én meg a mozgás! Na, persze. Nem fogom ennyi idősen elkezdeni, különben is utálom. Még valami gyenge viccet is megeresztettem a reggelente történő napi egy felülésről, mint elegendő sportról, és boldogan távoztam a receptjeimmel. Hazatérvén úgy alakult, hogy pszichiátert kellett váltsak. Már az első ülésen megkérdezte a doktor, hogy mennyit sportolok. Mi ez?! Valami új őrület?! – tört ki belőlem, és csak úgy ömlöttek a történetek, például az iskolai testnevelés óráiról, melyektől a barátnőm és én komolyan megszenvedtük ezeket az éveket.

Young woman practicing yoga, sitting in Seated forward bend exercise, paschimottanasana pose, working out, wearing sportswear, grey pants, bra, indoor, home interior background, close up
Fotó: Thinkstock

Már egész kicsiként sem az volt a cél, hogy mozogj és élvezd, hanem az, hogy légy tökéletes. Engem ez a része annyira nem hozott lázba, de a barátnőm belebetegedett. Ő mindenből ötös akart lenni (nekem a matek és a fizika annyira lezüllesztette a bizonyítványomat, hogy a tesi kettes lazán belefért), így komoly, kisgyermekfeletti energiát fektetett abba, hogy kellő szinten elkészítse a feladatokat.

Ott van a számomra nagy parát rejtő szekrényugrás. (Olykor még álmodom is róla! A félelemről, hogy nyakam töröm, amikor szétesik a szerkezet. Többször zokogva kértem a tanárt, hogy ne kelljen megcsinálnom, mert halálosan rettegek. De meg kellett. Mindig, újra és újra.) A barátnőm, akár én a hányingert, a félelmét lenyomta, és a feladat tökéletes végrehajtására koncentrált. Különórára járt. Tesiből! És igen, a gyakorláson megcsinálta ötösre, ám az egész osztály előtt annyira lebénult, hogy nem ment. Ezt a tanár tudta, mégis hármast adott. Miért kell így letörni valakit?

És arról már ne is beszéljünk, mennyi teljesen értelmetlen feladatot kellett csinálnunk. Meg tudtam őrülni – főképp az érettségi közeledtével -, hogy miképp fut ki az idő a kezem közül teljesen felesleges gyakorlatok végzésére. Nagy favoritom az iskolakör volt, amit télen-nyáron rónunk kellett. A betonon. A szörnyű cipőinkben. Nekem megvolt a trükköm: elbújtam a bokrok között egy-egy cigire, és mikor a többiek már lógó nyelvvel, mondjuk, a negyedik kör után arra ügettek, sportosan, lezseren csatlakoztam hozzájuk.

Az igazán okosok megtalálták a felmentés módját, az orvosi igazolást. Persze a valódi creepyket, illetve ortopédokat (csúnyán hangzik, persze, de az iskolák népe nem a finom iróniáról és szofisztikált viccelődésről ismert) csúfolták a hátuk mögött, míg a zseniális szimulánsokat és az orvoscsaládból érkezőket hatalmas, irigységgel terhelt elismerés övezte. Egy dologra volt csak jó vállalni a tesiórák okozta megaláztatást, és pedig az, hogy megvastagszik rajtunk a bőr, és felkészültebben állunk a későbbi csapások előtt. (Távolabbra nézve: ez az iskola feladata, nem? Felkészítés a nagybetűsre.) Kinek esik jól fiúként, hogy évekig azon kacagnak, hogy utolsó a tornasorban? És az sem épp vidító, ha mindenki előtt nyilvánvalóvá teszik, mennyire béna vagy, vagy éppen milyen szinten örvendesz közutálatnak. Tipikus példája ennek a csapatválasztás. A tanár persze kijelöli a két vezért, akik név szerint, egyenként válogatják be a játékosokat. Erős kommentekkel, persze. És a végére csak a lúzerek maradnak, akik vagy nagyon bénák, vagy nagyon rühelli őket mindenki. A tiniknek amúgy is rengeteg problémájuk van önmagukkal, és ez nem segít oldani a belső feszültségeket.

És akkor még azokról a horrorisztikus ruhákról – amiket tornadressznek csúfoltak – nem is beszéltem. (Később persze bejöttek a vagány cuccok, de ott meg az volt a baj: állandó verseny lett abból, kinek van látványosabb, drágább szerelése.) Soha nyomorultabbat, mint azok a valamik. És abban kellett parádézni a fiúk előtt. Műanyag szarok voltak, alaposan belerohadt mindenki. És ez volt a másik pont. Huszonhatunkra volt két zuhanyzó. Oldd meg öt perc alatt, vagy bűzölögj egész nap.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy látszott abban mindenünk, csak akkor vehettünk fel kis shortot, ha menstruáltunk. És azt is be kellett jelenteni az egész osztály előtt. Mivel én utáltam a combjaimat, mindig volt rajtam short. Pár hét után a tanár mindenki előtt megjegyezte, hogy ő megérti, hogy valaki takargatni akarja a vaskos idomait, amit le is sportolhatna akár, ahelyett, hogy hónapszámra menstruál. Azt hittem, elsüllyedek.

A legtöbb helyen ez ma sincs nagyon másképp. Nincs megfelelő terem, nincs megoldva az öltözés, zuhanyzás, az órák célja nem a testmozgás megszerettetése.

Egy, az Abcúgon a minap megjelent írás azt járja körül, mennyire nem szeretik a diákok a testnevelésórákat, és hogy ez a nemszeretet egész életükre kihat – a sokszor megalázó helyzetekkel teli szituációk, a rossz körülmények okozta állandó diszkomfortérzet elveszi a kedvet attól, hogy sportoló, mozgást szerető felnőtt váljon belőlük. És ez a heti öt tesióra világában is így megy, amitől a kormány a gyermekek jelenlegi rossz egészségi állapotának jelentős javulását várta, várja. Egyelőre úgy tetszik: hiába.Pedig ma már tudom, mennyit ad a mozgás: negyven felett sikerült megtanulnom. Tényleg jó a depresszió ellen, tényleg többet segít, mint a legjobb diéta. Érdekes módon a kövérek, elhízottak és mindig lehangoltak, rosszkedvűek országában nem azt tanuljuk gyerekkortól, hogy mozogjunk és mozogjunk, mert igenis mindenki megtalálhatja a megfelelő testedzési módot. Mindegy, mehetünk szotyizni a stadionokba. Majd az lelazít.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

NEW YORK, NY - JUNE 10:  Robert De Niro speaks onstage during the 72nd Annual Tony Awards at Radio City Music Hall on June 10, 2018 in New York City.  (Photo by Theo Wargo/Getty Images for Tony Awards Productions)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.