Az volt az utolsó kívánsága, hogy mutassam meg neki a tengert. Én meg, ugye, rettenetesen szerettem, így reményteli tekintettel akartam ránézni, csak sajnos nem tudtam. Mentségemre szóljon, reménytelennel sem tudtam volna már akkor, mert addigra néma lett a szemem, képtelen volt elbeszélni, amit érzek.
Azóta néma a szemem, hogy sok éve halálra gázoltam azt a bolond írót. Soha úgy nem feszült meg az idő, mint amikor észrevettem, hogy ott fekszik a síneken, villámgyorsan kaptam a fékhez, dudáltam izomból, noha Nem tudtam, de azért kicsit éreztem, mert volt valami mártírium a pózban, ahogy leheveredett, egy mérnök máshogyan teszi oda magát a sínre, egy orvosról nem is beszélve.
Pedig éppen azért lettem mozdonyvezető, hogy nyugalom legyen végre. Elegem volt ugyanis a brókerkedésből, a stresszből, az irdatlan nyomásból, amitől nem a hátad horpad be, hanem a szíved ráncosodik vénre. akiket a pultnál szédítettem. Pont ott, a pultnál döntöttem el, hogy kiszállok. Kértem egy bakardikólát, aznap a negyediket, belekortyoltam, és akkor rámnézett az a szexi kis barna, vagy szőke, vagy vörös, vagy fekete, és hirtelen fájni kezdett, hogy ösztönösen bámulok az ürességbe, ami uralta annak a barnának, szőkének, vörösnek, vagy feketének a gyönyörű kék, vagy zöld, vagy barna szemét. és tudtam, hogy el kell meneküljek abból a riherongy világból. Ahogy kiléptem az utcára, már azt is tudtam, megvalósítom a gyerekkori álmomat, vasutas leszek. A pénz igazából sosem érdekelt, volt belőle, úgyhogy másnap felmondtam, és beálltam a MÁV-hoz.
Ott találkoztam vele is, háeres, intézte a papírjaimat, hamar összejöttünk. Boldog lettem, otthon ott volt nekem ő, amúgy meg Intercity-t vezettem, suhantam a síneken, elmosódott képeken láttam a tájat, erdőnek, mezőnek, falunak, városnak nem volt ideje megmerevedni, folyt, mozgott, kacérkodott velem a világ. Egészen, míg az az idióta író ki nem feküdt a sínre, én meg szét nem szaggattam a monstrummal. Addig nem olvastam tőle semmit, ámVerselni nem tudott, sőt, az egyik Facebook-esszéjében úgy fogalmazott, hogy minden költő szózsidó, hiszen spórol a szavakkal, csak azért, hogy több maradjon neki, miközben legközelebb sem használja az ekképp megőrzött kifejezéseket, hiszen újra verset ír, azaz megint spórol, aztán elhiteti mindenkivel, hogy a ki nem mondott és a le nem írt a művészet.
A regényei között akadtak jók, a kedvencem a Megfojtott remény, az utolsó mondata valahogy úgy szól, hogy „Szép kivégzés volt, elvégre a hóhér túlélte”. Depressziós volt a pali, azért feküdt a sínre, ahol, ugye, áthaladtam rajta.
Addig nem gondoltam, hogy a pillanat örök és az év múlik el, de akkor ez a mindörökké érvényes tudás már nem volt kiolvasható a szememből, mert az, ugye, elnémult, hiszen soha, de soha nem tudtam feldolgozni, hogy átrobogtam egy élő emberen, hogy aztán ő már halott ember legyen.
Amikor hazamentem a gázolás után, odaültem az én háeres szerelmem mellé, három nap és három éjjel ültünk és feküdtünk az ágyon, néha a fejét a bal vállamra hajtotta, ott szeretett leginkább lenni. Sokat beszéltem abban a három napban magam elé, egyenesen, kérlelhetetlenül, és közben megtudtam valami fontosat, mégpedig azt, hogy eztán már mindig mellette akarok lenni. Persze közben fájt nagyon, hogy a szememmel nem tudom biztatni, tökéletesen üres tekintettel néztem rá, amikor közöltem, hogy indulhatunk, elviszem oda, megmutatom neki a tengert, azaz teljesítem az utolsó kívánságát, az utolsót, mielőtt az én háeres kedvesem megmondja az anyukájának, annak a hárpiának, hogy terhes tőlem.
Kiemelt kép illusztráció: MTI/Balogh Zoltán
