Úgy volt, hogy megyünk valahová, és szépbe. De nem kezdünk most a Berlin fölötti égről közhelyek pufogtatásába, azonban és mégis meg kell jegyezni, hogy ilyen változékonyságot, ilyen fordulatos dramaturgiát, ilyen színházi fensőbbséget már régen, vagy talán soha sem láttunk. Rúzsozza magát az ősz. Esik, süt, esik, elkomorul, kivirágzik, esik, permetez, zuhog, megint süt, és mindezt könnyű forgású negyedóra alatt. Isten játszik így, tologatja azt a sok felhőt, szürkét, felleget, és berreg hozzá, mint a gyerekember. Aztán meg égi dzsíájdzsó! Ezen méláztunk már az ajtóban állva, támasztva a fehérre festett félfát, amikor megláttuk. Az az igazság, hogy tükör előtt minden, jó, csaknem minden, nő illeg egy kicsit, például ahogy a féloldalt eljátssza. Illegés nélkül ezt nem igen lehet. Aztán meg az a nézés. Mesebeli, ugye. Nézi magát, a maga teremtett relációját, én, kérlek, minden pillanatban alkotás vagyok, legyek, finom tenyérmozgások az anyagon, amit aktuálisan a testére épített – dísznek, várnak, kertnek, piacnak, világnak. Hogy nyúl hozzá, a szöszhöz, a gyűrődéshez, a kellemetlen félrehajláshoz ilyenkor.
Úgy nyúl hozzá, mintha az egész világhoz. Szóval hogy táncolunk mindjárt bele a drága Berlinbe. Sajtófotó kiállítás, kebab parti a Mehringdammnál, őőőő… egy prenzlaubergi biopiac, olyan színpompás természeti fölhozatallal, hogy ha csak nézed a bogyót, a bigyót, a rügyet, a hajtást, a zöldike mütyűrt, attól is gyógyulsz, aztán valamelyik sarkon sunyin kikönyörögni egy sört, és végül a rettenetes, a jellegtelen Staasi múzeum, messze, a halál f…n. De ő még mindig a tükör előtt. És akkor meglátjuk, mit érint. Hát hiszen egy kardigánt! Ibolyaszínű, talán. Mélykék. Sorolnak rajta a vajfehér gyöngygombok. Bizony bólintottunk, pedig már kommunista diktatúra – illiberális – lett rajtunk a kabát. Gördült egy izzadságcsöpp aláfelé a megduzzadt halántéki érnél. Egy másik már követte is. És akkor azt mondtuk halkan, jelentőségteljesen, és rendkívül őszintén, hogy de szép. Milyen gyönyörű ez a kardigán! Jól áll! Honnan is? Kis csönd, a kanapén lélegezni kezd izgalmában a kispárna. Súlya lesz a csöndnek. Mintha hallanánk a gondolatok kavargását. És aztán a válasz. Két hónapja te vetted, bevásároltál nekem váratlanul, kérés nélkül, pusztán hóbortból kettőt, a másik vajszínű, nem emlékszel? Még a kebabosnál, még a rettegett Mielke dolgozó szobájában is azt hallottuk, milyen hülye, drága istenem, milyen férfihülye.
Kiemelt kép: Edgar Degas – A tükör előtt, pasztell, 1899 (részlet)
