Az egyik államtitkár szerint a tanárhiány „csak helyi jellegű”. Ez egész biztosan igaz, hiszen kizárólag az iskolákban lehet efféle hiányról szó, márpedig nem az egész ország iskola. Vannak például egészségügyi intézmények is. Azokból egyáltalán nem tanárok hiányoznak.
Kevéssel az államtitkári eszmefuttatás után szó szerint leszakadt a plafon az Apáczai Csere János gimnáziumban, az ország egyik legjobb iskolájában, konkrétan a negyedik emeleten egy darabon. A tér és idő kontinuitásban történhetett malőr, mert nem ott kellett volna leszakadnia.
Most éppen azon gondolkodtam, hogy a fiam is mehetne oda továbbtanulni, már ha az intézmény nyitott, munkára ösztönző szellemiségéből megmaradt valami. De immár új szempontokat is figyelembe kell venni. A vakolat állagának hosszú távú tervezhetősége mellett az iskoláknak nyilvánosságra kellene hozniuk a tanáraikat intézményükhöz láncoló szerződések időtartamát is. Az sem elégséges, ha csak az épületszerkezet kifogásolhatatlan, és az sem, ha csak a tanárokat garantálják.
Ha az ember gyereke iskolás, képet kap a közoktatásról. Arról, hogy hat perc alatt, a szünetben kell ebédelni, mert kicsi az étkezde, és csak így jut mindenkire idő. Arról, hogy
Arról, hogy van, ahol dohos szuterén és lépcsőház szolgál tornateremként. Arról, hogy a kedvenc edző a nagy TAO-zás közben is elmegy Hollandiába raktárosnak. Arról, hogy sok helyen megfejthetetlen okból az iskolák környékét, és akad, ahol magát az épületet is a nyári szünet utolsó heteiben kezdték felújítani, és így nem végeztek a munkával.
Ha a tapasztaltakat az ember összeveti a hivatalos nyilatkozatokkal, azon csodálkozik, hogy a plafonok ilyen lassan reagálnak. Leszámítva a bérplafont.
