Katz: Tizenöt perc, négy vécé

Ízléstelen lenne, ha Hongkongban, az illemhely holléte felől érdeklődve azt kérdezném a helyiektől, hogy merre dobhatok egy sárgát?

Az.

A következő eset viszont koránt sem az. Talán.

Egy hongkong-i ismerősöm… jó, oké, van hongkong-i ismerősöm, viszont celldömölki nincs, sőt olyan ismerősömről se tudok, akinek lenne celldömölki ismerőse, de nem kéne rögtön a történet elején belémkötni, jó?, szóval egy haver whatsappon ajánl nekem éttermet.

Beülünk. Én megyek előre, ahogy illik, mögöttem Eszter.

A pincér telerubrikázott fecnit hoz. Négyzetekben lehetséges összetevők elnevezései, ezekből magad állíthatod össze levesed rezüméjét, alul pedig megjelölheted, mennyire csípősre készítsék ételedet. Bírom az erőset, maximumra teszem a jelem. A pincér rázza fejét, közli, nekem a gyengén közepes a megfelelő.

Nem értem, miért hiszi, hogy néhány pillanat alatt alaposabban megismert, mint én őt?! Rögtön dobok egy hátast.

Mivel nemcsak lefelé, hanem ellentétes irányba is remekül alkudozom, höhö, a közepesen tüzesben maradunk.

Már az első nyelésnél eldől minden. Mint amikor a félkegyelmű tűznyelő nem kifúj, hanem beszív.

Nyelőcsövem elporlad, tizedmásodperc alatt Dengue-lázat kapok. Szédülve jutok el a bárpultig, a felszolgáló arcán hiába kutatom a fölényesség legkisebb jelét is. Így szép nyerni.

Szalvétáért hörgök, mert az ugye nincs az asztalon. Három dollár. De rajtam nem fog ki, életem utolsó minutumában is sikerül megőriznem közép-európai sóherságomat: inkább a rubrikás papírba törülközöm. Elsőre. Másodikra pedig nyúlok zsebembe a három dollárért, meg a szalvétáért.

A főúr képe továbbra is szenvtelen. Hogy lehet valaki ilyen offenzív?

Bátran másodjára is megmerítem kanalamat a levesben, hogy aztán ott is felejtsem.

Eszter (okosan a nem csípőset választotta) megy ki előbb az ajtón, én utána. Lábujjhegyen.

Az utcán hideg üdítővel mosatom belsőm, mégis valami elkezdődik odabent.

Vécét keresek, de az első bútorzat híján (pottyantós) alkalmatlannak bizonyul. Nagy a baj.

Szerencsére Hongkongban minden sarkon bevásárlóközpont áll, így pár lépés múlva újfent klotyó biztonságos ölelésébe menekülhetek. Ez már tiszta, hiperszuper deszkával, aminek közepén fújókából fenékmelegítő forrólevegő susog. Hideg szellő jobb lenne.

Hamarosan újra az utcán, barátnőm nem pasijaként, inkább amolyan rokonként üdvözöl. Nincs időm rágódni a távolító gesztuson, kisvártatva ismeretlen épület mozgólépcsőjén sziszegek. A toalettig vezető utamat esküvői mulatság keresztezi. Jól öltözött, vidám emberek, és én. Meggyötörten, mackónadrágban vágok át a násznépen.

Ülök ismét,  egyre kimerültebben. A fejem fölötti hangszóróból kantoni pop hallik. Nem tudom eldönteni, hogy ez már karaokéra butított verzió, vagy az eredeti változat, de igazából nem is gondolkodom rajta. Miután végzem, próbálom feltűnés nélkül elhagyni a lagzihelyszínt, ám amint kilépek, mellettem kicsapódik a lengőajtó.

Szervizkocsit tolnak be, rajta avokádószín esküvői torta. A násznép a tortát bámulja, majd engem, majd megint a tortát, és újra engem. Teniszmérkőzésen látni ilyen összehangolt fejmozgást.

Én meg őket nézem. S igen, újra mennem kell, és megyek is.

Esztert utóbb egy lépcsőn ülve találom meg. A fényképezőgép kijelzőjéről tallózza az elmúlt napok kepeit. Szép emlékek pillanatai.