Három órát töltöttem újságíróként Röszkén. Aztán ötöt önkéntesként. Körülbelül 10 busznál segítettem feljutni a legelesettebbeknek és nyugtatni a tömeget, hogy jön a következő busz. Minden járatra többször annyian akarnak feljutni, mint amennyi hely van. Egy családot segítve kerültem a menekültek szoros gyűrűjébe. Más eszközöm híján, – ordítva – angolul próbáltam meggyőzni őket, nincs baj, ha nem férnek fel, jön busz folyamatosan. Legnagyobb meglepetésemre, a menekültek figyeltek, hallgattak rám, és az angolul beszélők továbbadták az információt a saját nyelvükön.
Nem, nem lett ettől szabályos kettes sor, csak egy lassú visszavonulás, egy kis megnyugvás. A rendőrök látták, hogy ez működik, nem parancsoltak ki a tömegből, engedték, hogy a sorfalon belül mozogjak, előzetes megbeszélések nélkül is vigyáztak rám, és ahol csak lehetett, megvárták, hogy én toljam hátrébb a tömeget szavakkal, ők csak ott használtak tonfát maguk előtt tartva, ahol már nem volt más megoldás. A legnagyobb segítségek a menekültek nyelvét is beszélő tolmácsok voltak. Ők ketten a busz ajtajában küzdöttek az emberáradattal.
Igen, hallottam én is a fülemet bántó szidalmakat, de köztük és a kétségbeesetten küzdő menekültek között állva ezek a szavak nem bírnak olyan jelentőséggel, mint egy normál, nyugodt környezetben. Ne legyünk álszentek! Kevés olyan hidegvérű ember él az országban, aki virágnyelven tudna kezelni ilyen helyzeteket.
Egy felháborodott menekült osztotta meg velem, Macedóniában milyen profin teszik buszra a menekülteket. Jóval a busz érkezése előtt csoportokra bontják őket, mindenhol csak annyian lehetnek, amennyien felférnek, és aztán egyszerre jönnek be a buszok minden csoportért. Jó ötlet, csak ahhoz pontos információkat, elég buszt kellene kapniuk a rendőröknek, de legalább pár reflektort, hogy ne vaksötétben küzdjenek olyan helyzettel, amivel eddig nem találkoztak.
A legsúlyosabb probléma az információ, a kommunikáció hiánya. A menekültek nem tudják, mikor, hova, mivel mehetnek. Néhány magyar és külföldi önkéntes próbálja tájékoztatni őket, de ők sem tudnak semmi konkrétat. A fejetlenség egyik jó példája, hogy a gyűjtőpontról kigördülő busz sofőrjét megkérdezte a rendőr, hova megy, röhögve válaszolta, hogy még ő sem tudja.
A buszok indulásánál hihetetlen érzés volt, hogy ennyi embert ilyen feszült helyzetben legalább ennyire meg lehet nyugtatni, csak azzal, hogy kapnak valami információt. De kitől kaphatnak? Ad hoc tolmácsoktól, itt élő lelkes külföldiektől, segítő szervezetek éppen erre járó önkénteseitől, ott ragadt újságírótól?
Nem vagyok naiv, ez a helyzet tarthatatlan. Egyre több család szakad szét, amikor buszokra szállnak. Csak én 5 gyereknek és két felnőttnek próbáltam segíteni, hol találhatja meg elveszített hozzátartozóit. Láttam egy fiút őrjöngve, magából kikelve, amint az anyját elvitte a busz, és nem tudta hova. Félelmetes volt, és az is, amikor aztán kicsit lehiggadva megmutatta az igazi arcát, ő egy törékeny, bátortalan fiú.
Számtalan szidalmat kaptam az embertelen országom, a miniszterelnökünk miatt, érezhetően fokozódik az elégedetlenség, de nem tudom nem megérteni őket. Azt mondják, itt folyton hazudnak nekik. Este nyolctól minden busznál esküdöztem mindenre, hogy tényleg mindenkit elvisznek ma. Én is hittem. Éjfél előtt valaki azt mondta, nincs több busz. Rohantam a rendőrökhöz, azt mondták nem igaz, azt az ígéretet kapták, jönnek még buszok. Kérdeztem, hogy akkor éjjel mindenkit elvisznek? Fáradt mosollyal jött a válasz: hogy vinnének? Amíg egybusznyi menekült elmegy, a sötétben, a hátunk mögött érkezik ugyanannyi.
Nem vártam meg a következő buszt, nem bírtam többé a menekültek szeme elé állni.
