Nyaralásom második napján egy londoni park padján ültem, egy kislány labdája belegabalyodott a táskámból a földre lógó szivárványos szalagba, míg a videót néztem a mobilomon, amivel a Youtube üdvözölte az amerikai elnöki bejelentést az azonos neműek házasságának legalizálásáról, napszemüveg alól potyogó könnyek, semmiség. Másnap aztán egy szobor tövében ezt a szivárványos szalagot – egy kitántorgott barátnőm vette egy sima méteráruboltban – bokrétaként felvarrtam egy hajráfomra, jó hosszúra hagytam a végét, mondván, úgysem néptáncoltam soha, hadd tudjam meg, milyen, ha hosszú szalag libeg a hajamban. Libegett is, meg integetni is lehetett vele a London Pride forgatagában, hát képzeld csak el, oda heterók is mehetnek, igazi családi dzsembori, még kutyákat is láttam a menetben – nekik van ez a beteges szokásuk, hogy feltétel nélkül szeretik a gazdájukat, ugye. Egy riksáról nagymamájával bulizó hatéves forma kislány integet oda papírzászlójával, boldog pride-ot kíván fiú, lány, sosem volt sikeresebb divatválasztásom, mint ez a masni a hajamban.
De ez csak az ünnep. A hétköznapokban az átlaginternetezővel érintkezve az ember elgondolkodik a szavazati jog műveltségi cenzushoz kötésén, és nem, Az Élet Iskolája, Ahol Isten A Tanár nem ér. A hétköznapokban a főpolgármester úr gyakorlatilag gyűlöletbeszédet nyilatkozik, és harmadrangú politikuskák színezik nemzeti trikolorra a profilképüket, ezzel demonstrálva mit is? Már a saját fájdalmas butaságán kívül – mert hogy melyik országba születtél, azt aztán ünnepelni kell, hát az annyira rajtad múlt, tényleg, személyesen egyezkedtél az Istennel, még anno ivarsejtkorodban, hogy téged egy magyar péniszbe lesz szíves delegálni, tapsvihar jár érte, hogy átjutottál a szülőcsatornán, főként, hogy pont ide, e lángoktól ölelt kis országba (na de nem idézek itt holmi zsidó költőt, még megbántódsz). A hétköznapokban az is van, hogy a kormány hónapok óta zuhanórepülésben lévő népszerűsége egyből megindult felfelé, miután a menekültkérdéssel találtak valami össznemzeti gyűlölködési indokot.
A gyűlölködőnek áll a világ, míg ha szeretsz, rettegned kell. És nem csak itthon – demonstrálja a 2010-ben indult Humans of New York, az internet egyik legzseniálisabb angol nyelvű oldalának tegnapi bejegyzése. Brandon Stanton amerikai fotós a metropolisz arcait fotózza, rövidebb-hosszabb történetekkel kiegészített portréi elképzelhetetlenül sokféle embert mutatnak be, a tipikus gyerekszájbölcsességektől a komoly emberi drámákig. A Facebookra is posztolt fotók révén került örökbefogadó családhoz afrikai árva, az ’56-os magyar disszidens bácsi története is sokakat megindított. Az oldal egyik tegnapi posztja azonban a szokásosnál is figyelemfelkeltőbb.
“I’m homosexual and I’m afraid about what my future will be and that people won’t like me.”
Posted by Humans of New York on Friday, July 3, 2015
“I’m homosexual and I’m afraid about what my future will be and that people won’t like me.”, azaz „Homoszexuális vagyok, és félek attól, hogy milyen lesz a jövőm, és hogy az emberek nem fognak szeretni” – így a képen látható kisfiú. Hány éves lehet? Nyolc? Tíz? Tizenhárom? Ez a kisfiú a világ legerősebb országában, annak is a legsokszínűbb városában él, és annyira retteg, hogy amikor egy ismeretlen fotós az életéről kérdezi, ez a válasza. Nem érdekel a fanyalgó önigazolás, hogy biztos órákig puhította a fotós a gyereket, míg megnyílt, vagy hogy biztos kiemelték a kontextusból ezt a mondatot, őszintén nem érdekel, mert nincs az a helyzet, amikor rendben van, hogy egy gyerek száját ez a mondat hagyja el. Ez a gyerek miattad fél, homofób, ez a bánat a te hibád.
