„A sátán pilótája” – ezt harsogta pénteken reggel címlapján a bulvársajtó, miután kiderült, hogy az utasszállító gépet fedélzetén 150 emberrel hegynek vezető Andreas Lubitz komoly mentális problémákkal küzdött. A kommentelőknek is megvan a véleményük, sőt Hajdú Péternek is, bár a Jóisten mentsen meg egy olyan világtól, ahol Hajdú Péter értékítélete bármiben is mércéül szolgál.
Mindenesetre egymást túllicitálva gyilkosoznak az emberek, ráadásul mindenki szakértő, mintha bárkinek megfordulhatott volna ép ésszel a fejében, hogy egyszer valaki majd egymagában bezárkózik a pilótafülkébe és szándékosan földnek csapja a gépét. Mintha a saját életében mindenki fel lenne készülve minden felfoghatatlan, váratlan csapásra. Pedig csak két dolgot tehetünk, egyrészt gyászolunk, másrészt felhasználjuk a tapasztalatot, hogy többé ilyen ne fordulhasson elő.
Lubitzra zúdítani a durva indulatokat meg nem biztos, hogy szerencsés. A depresszió súlyos betegség, ami nem hagy túl sok teret a racionális gondolkodásnak, nem eredendően rohadék, aki ilyen állapotban tesz végzetes dolgot. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy aki pszichológushoz fordul és ez kiderül róla, az rendszerint megint abba ütközik, hogy mindenki nagyon okos körülötte, megbélyegzik, kiközösítik, terjednek a káros téveszmék a betegségéről és annak kezeléséről, holott depressziósnak lenni sem nagyobb szégyen, és ugyanúgy el kell vele menni orvoshoz, mintha az influenzát kapja el az ember. A környezet segítő hozzáállásával akár a másodpilóta is másképp élhette volna meg betegségét és nem tépi össze az orvosi papírokat.
