Izgalmas interjú jelent meg a Magyar Narancsban Bruce Bueno de Mesquita politológussal, aki A diktátor kézikönyve című könyvében a diktátorok természetrajzát, működésüknek mechanizmusát térképezte fel. A szerző a New York University politológus professzora, írt már a racionális politikai döntéshozatalról, a nemzetközi kapcsolatok környékén is szétnézett, és a béke-háború területének kutatója is. De nem csak boncolgatni tud: a CIA és az amerikai védelmi minisztérium tanácsadójaként kifejlesztett egy számítógépes modellt, amely a nemzetközi konfliktusok kimenetelét próbálja elemzéssel megjósolni, állítólag elég jó eséllyel.
Bueno de Mesquita nem az a lázrózsás arcú forradalmár, meglehetősen illúziómentesen írja le az erős hatalmi pozícióban lévő egyszemélyi politikusok lépéseinek okait és szükségességét – tűnjön akár az cinizmusnak is. Ugyanakkor ez az illúziómentesség elemzésen alapul, és segít semlegesíteni a propagandát, félretájékoztatást.
Gondoljuk át a mai politikai berendezkedésünket, viszonyainkat az ő gondolatai segítségével!
A hűségesek
Egyik alaptétele, hogy egy politikus mindig csak akkora embertömeg életét javítja meg, amely a hatalmon maradásához szükséges. Láthatjuk, ilyen alapon milyen rosszul áll ma Magyarországon a középosztály szénája. Az elvékonyodó társadalmi rétegbe nem érdemes fektetni, mert túl sokba kerül, és túl kevés szavazatot hoz. Az Orbán-kormány tudvalévőleg két csoport kedvére tesz: a felső középosztály, s az elit kezére játszik az egykulcsos szja, a vagyon- és ingatlanadó tabuvá tétele, illetőleg a nyugdíjasoknak (is) szól a rezsicsökkentés.
A professzor kiemeli, hogy minden demokratikusnak tűnő rendszerben vannak olyanok, akiknek nincs beleszólásuk a politikába, akiknek névleg van beleszólásuk és akik a politika haszonélvezői. Ez a három réteg mindenhol megvan, a kérdés, hogy mekkorák. Nagy-Britanniában Gandhi harca azért győzhetett India függetlenségéért, mert az akkori brit kormánynak legalább az emberek 25%-ának támogatására szüksége volt, ha hatalmon akart maradni. A nagyon tudatos Gandhi ezt felismerve arra játszott, hogy békés mozgalmával kiprovokálja a gyarmati hatalom erőszakosságát, és ez a brit közvéleményt a gyarmati sor ellen fordítja, emiatt pedig a választóknak eléggé kiszolgáltatott brit kormány kénytelen lesz megfelelni az elvárásoknak, s megadni Indiának a függetlenséget. Egy diktatúrába hajló rendszer egyre csökkenti azok számát, akiknek szavazatától függ – a Fidesz már rég a meglévő szavazóira épít, az ő mozgósításuk a legfőbb cél (Kubatov-listák), emellett pedig a választókörzetek átrajzolásával, a külföldön dolgozó magyarok szavazásának technikai megnehezítésével, a propagandaköltségek trükkös áthágásával (CÖF által lefolytatott ellenkampány), a folyton átírt választási szabályokkal pedig minimalizálja az ellenzék mozgásterét. Az eredmény a 45%-os részvétellel kétharmad.
Fotó: Europress
Orbán és az EU
De nemcsak adminisztratív eszközökkel kell a hatalmat megtartani, bizonyos köröknek juttatni is kell valamit – társadalmi és gazdasági köröknek. Bueno de Mesquita azt állítja, hogy a legelszántabb forradalmár is hasonlóképp fog később cselekedni, mint elődje: bizonyos gazdasági köröknek pénzt, forrásokat juttat, azok meg a hatalom közelében segítik őt tartani. Az oligarchák mindig is lesznek, kérdés persze a számuk és a mohóságuk mértéke. A diktátoroknak általában kell valami anyagi forrás mindehhez – Putyinnak ott vannak az ásványkincsek, Orbánnak mi marad? Ha a Széles-féle antigravitációt nem sikerül belátható időn összehozni, igazából két dolog: a bankok pénze (kérdés, ők meddig tűrik, hogy Orbán fejőstehénnek használja őket) és az EU-s források. Miközben mindenki azzal vádolja Orbánt, hogy kifelé igyekszik az EU-ból, sosem volt még jobban rászorulva az EU-s pénzekre, mint most. Igazából ezen pénzekből tudja megvásárolni a hatalmát.
Fotó: MTI
Pár ezer forinton vett szavazat
És itt azért belegondolhatunk egy kicsit abba, hogy a rezsicsökkentés sikere tulajdonképp mennyire az Orbán-kormány és a rendszerváltás utáni Magyarország kudarca. Havi pár ezer forintért támogatunk egy olyan kormányt, amelynek ezt az eredményt a piaci verseny felelős felügyeletével kéne elérnie (az abból fakadó gazdasági fellendülés, munkahelyteremtés mellett). Képzeljük el, ha korábban egy kormány annyit ígért volna, hogy kevesebbet kell költenünk pár ezer forinttal gázra, villanyra, milyen közröhej tárgya lett volna. 2014-ben viszont egy ilyen program sikeres, mert az ország lakói egyfelől elvesztették önbecsülésüknek a morzsáit is, másfelől mert konkrétan olyan sokan élnek rosszul, hogy ez is számít nekik. Ez a takarékosnak tűnő permanens száznapos program: Medgyessyéknek még óriási hitelekre volt szükségük a kiadások fedezésére, Orbán viszont a közüzemi árakat csökkenti, ezért akar minden közszolgáltatót visszaállamosítani, és a saját politikai akaratának végrehajtása érdekében szeretne felerészben magyar bankszektort. A rezsicsökkentett nép pedig nem akarja észrevenni, hogy olcsón adta lojalitását, szépen leadta az igényeit, és most már a minimális fellélegzést is újabb teljhatalommal honorálja.
Fotó: MTI
Amikor az első választások előtt a Krassó György-féle Magyar Október Párt ironikus politikai akciójában rántott levest és zsíros kenyeret osztogatott az utcán, igazából a jövőt jósolta meg.
