Már áll az emlékmű a Szabadság téren. Rendőrök veszik körül, kordonok. Félnek az esetleges atrocitásoktól, hogy egy halom feldühödött holokauszt túlélő meg a leszármazottjaik majd nekimennek és jól ledöntik.
Egyébként kellene. Hogy miért?
Azért, mert minden művészeti alkotás állásfoglalás is, ha nem politikai, akkor erkölcsi. Hogy mi az állásfoglalása ennek az emlékműnek?
Az, hogy Magyarország nem bűnös a holokausztban, a népirtásban, hogy más országoké a felelősség, nem a miénk.
Pedig de. A magyar zsidókat és magyar cigányokat magyar keretlegények lőtték a Dunába, az állam vagonírozta be. A németek többször is kifejezték nagyrabecsülésüket a lelkesedésünkért.
Erről azonban nem én, hanem a dinnyepásztor nagyapám tudna mesélni. Katolikus parasztgyerek volt, lotifutija lett egy zsidó kereskedőnek akkoriban és beleszeretett a lányába. Az első nagy és viszonzott szerelme volt. A lányt elvitték, nagyapám amikor megtudta beállt a Felvidéken a tót partizánok közé.
Sok zsidó szellem kísérti az én katolikus családomat és minden szellem elmondja, hogy kié a felelősség – többek között az enyém, mert magyar állampolgár vagyok. Nem játszik a partizán nagyapám, nem tompítja a felelősségemet.
Az én felelősségem a helyes emlékezés. Tiltakozás bármi ellen, ami meghamisítja a történelmemet, bármennyire is szeretném, ha igaz lenne ez a hamisítás. De nem igaz, Magyarország nem volt áldozat, nem belenyomták a kezét a vérbe, önként tette bele. Ezt hazudja el ez a szobor. Hogy nem a mi felelősségünk.
A nagyapám már nem él. Hatéves voltam, amikor meghalt. Ha most ezt meglátná valószínűleg nem szólna egy szót sem, csak kimenne a sufniba és előkeresné a fémfűrészt.
