„A mai magyar társadalom többek között azért tájékozatlan mindennapi bajaiban, mert nem ismer rá, hogy minek a lopakodó ismétlése az, ami történik vele. A legtöbb időt megélt idősebbekre is jellemző, hogy ha akár csak a saját életükre utaló ingert kapnak, gyorsan elhárítják, mondván: az államosítás, a demokrácia csíráinak megsemmisítése, a koncepciós perek, a Rákosi-féle vezérelvűség, az ’56 utáni megtorlások, a téeszesítések emléke már számukra is a múlt értéktelen kacatja. Olyan távoli az egész, hogy a fiatalok el se hinnék.” Egy, még a mindennapjait a paraszti munkában töltő kisnyugdíjas agrárszakember mondja, hogy a rákosista és a mai padlássöprés között az a különbség, hogy Rákosiék pribékekkel takaríttattak, és azon látszott az önkény, most meg a gazdasági helyzettől üres a padlás, az istálló, az ól.
Vagyis nem látják, hogy ma más módszerekkel érik el ugyanazt a végeredményt. Így aztán arról sem gondolkodnak, hogy kinek a politikája van e mögött. Pedig csak emlékezni kellene a családi történetekre!
„Közeli rokonom például nem emlékezik rá, hogy a téeszesítéskor az apja fel akarta akasztani magát. Amikor szóba hoztam, azt válaszolta: az régen volt. Számos ilyen történet van a feledékenységbe burkolt Kádár-, Rákosi-, Horthy- vagy más egyéb „felejtésekről” és szépítgetésekről, netán nosztalgiákról. Könnyedén járnak át a társadalmi elválasztó vonalakon ugyanazok a mesei legendák, a valóságtól elrugaszkodott utólagos balítéletek. Ezek, persze, mert nem a valódi emlékezetre épülnek, csak úgy általában léteznek, konkrétan soha. Visszakérdezni csak gyűlöletrohamok vállalásával lehet, a tartalmas válasz szinte kizárt.”
Pálfy Ungváry Rudolfot is idézi, aki szintén a bűnös feledékenységre mutat: „Ugyanis mitől van a nagy érzéketlenség és emlékezetvesztés? „mert ez a kihívás rejtett, és szenvedő alanyai nem akarják látni azt, amit néznek”.
Majd az Antall József-i útkeresést felidézve írja: „Sok akkori kormányzati lépést lehetne történelmi távlatokból higgadtan vitatni, de húsz évvel Antall József halála után végre valódi rendszerváltónak, nemzetinek, konzervatív jobboldalinak és kereszténynek elfogadni a magát ma jobboldalinak nevező kormányzatot (és nem keresni a valódi jobboldalt) – ez nemcsak lehetetlen, hanem életveszélyes történelemhamisítás. Pedig Ungváry Rudolf elemzésével valóban ki lehet mutatni, ki mit keres a jobboldalon, és hogy egyáltalán mitől jobb az, ami „a magyar jobboldalias televényből kinőtt maffiózókká váló politikai ragadozók számára.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
