Egy ügy súlyát az aktuális politikai napirenden mindig megmutatja, hogy kritikus tömegű televíziós szerkesztőnek eszébe jut-e beszélgetést szervezni róla a műsorában. Szerdán voltam a Tétben, az ATV-ben, ahol azért mindig látszik, hogy mi az aktuális téma, főleg, ha az lehetőséget is teremt a kormányoldal kritizálására. Ehhez képest érdekes, hogy ott egy szót sem beszéltünk Gyurcsány Ferenc új pártjának kálváriájáról. Egészen ma reggelig kellett várnom, amikor is az m1 viszont kifejezetten csak erről a témáról hívott be beszélgetésre.
A téma tehát mégis csak létezik. Nem feltétlen ádáz összeesküvés eredménye, hogy a héten lecsúszott a napirendről: Áder János jelölése, kiszivárgások a kormány félidős átalakításáról, az IMF tárgyalási feltételei – volt miről beszélni. Pedig a DK esete is bőven megér egy misét. Van a történetnek egy izgalmas jogi vonulata, ami azonban nem most, hanem hat hónapja, október végén kezdődött. Akkor Gyurcsány és társai okkal bízhattak az MDNP-modell működésében. 1996-ban az akkori MDF úgy szakadt szét, hogy a frissen létrejött MDNP azonnal meg tudta alapítani 15 fős képviselőcsoportját. Az új frakció megalakulásának jogszerűsége körül volt vita: Torgyán József szerint az MDNP képviselői a házszabály értelmében csak hat hónapos szünet után hozhatták volna létre a képviselőcsoportot. Ennek ellenére egy korábbi pártközi megállapodás alapján az Országgyűlés tudomásul vette a kiszakadó MDF-esek akcióját, a frakció azonnal elkezdett teljes fegyverzettel működni.
Miért nem tudta akkor Gyurcsány Ferenc új pártja ezt az utat járni? Kettős mérce? A kétharmad diktátuma? Nem egészen. A kétségek eloszlatásában és az egyértelmű jogértelmezésben Mesterházy Attila, szocialista pártelnök sietett a házvezetés segítségére azzal a levéllel, amelyben még akkor nyilvánvalóvá tette, hogy a tíz renegát képviselő szóbeli nyilatkozattal kilépett az MSZP-ből. Innentől kezdve egyértelműen működött a már anno Torgyán József által is hivatkozott házszabályi rendelkezés, és megindult az új csoport hathónapos zsilipelése.
Hogy most, egész pontosan a hat hónap letelte előtti pillanatokban házszabály-módosítással mégis kizárni a frakcióalapítás lehetőségét a DK-nak mennyire volt elegáns dolog, arról lehet vitatkozni. Hogy mekkora politikai érdeke fűződik a kormányzó pártszövetségnek ahhoz, hogy Gyurcsány Ferencet és pártját takaréklángon tartsa a parlamentben, az szerintem könnyebben megválaszolható kérdés: nem sok. Sokszor megírtam már, most is csak megerősíteni tudom, hogy a volt miniszterelnök aktivitása a baloldalon eddig is és nyilván ezután is nagyon jól jön a jobboldalnak. Megosztja a kormánytól balra álló erőket, akadályozza a baloldali szövetség létrejöttét, és minden nyilvános szereplésével emlékezteti a választókat saját kormányzásának időszakára, amely nem csak neki, de az egész baloldalnak súlyos támogatottságveszteséget hozott.
A jobboldalnak tehát inkább érdekében állt volna, hogy a több parlamenti felszólalási lehetőséggel a nyilvánosság többet lássa, többet hallja a DK-t. Érdekében állt volna az is, hogy a frakcióalapítással járó anyagi előnyöket pártépítésre tudja használni, hiszen ezzel csak nőtt volna a baloldal megosztottsága. Hogy akkor miért született mégis ez a döntés? A politikai racionalitás oldaláról közelítve nehezen magyarázható, de ha azt vesszük, hogy mindig is – ahogy láttuk, már 1996-ban is – a menet közben alakuló frakciók ügyében vita volt a nem elég egyértelmű szabályozás miatt, akkor reálisnak tűnik, hogy a Ház ezt a helyzetet tisztázni akarta a most lefolyt nagy újraszabályozás keretében. Az pedig, hogy a parlamentben csak olyan pártok képviseltessék intézményes formában magukat, amelyeknek a választók kifejezetten pártként bizalmat szavaztak, nem tűnik egy rossz megoldásnak erre a feladványra.
