Belföld

Patrubány Miklós: Aki ró, az nem ír, s aki ír, az nem ró

A minap különös bejelentés esett meg a dicső multú, ám az ezredforduló óta páriasorsú Magyarok Világszövetsége székházában: sikerült megakadályozni, hogy iksz és ipszilon kerüljön a székely-magyar rovásírás jelkészletébe. Rogán futásába torkolló Nagyinterjú fűtetlen szobában az elnökkel.

„A magyar életben a kárpát-medencei honvisszaszerzés óta létezik politikai törekvés arra, hogy ne az ősi magyar hagyományra építsünk, inkább a világdivatnak feleljünk meg.” (…) “Ennek végiggondo- lását önre bízom.”

Mire kell nekünk a rovásírás?

Nemzeti önazonosságunk kiemelkedő eleme.

Az RMDSZ vezetése 1991-ben mások mellett az ön szavazatával minősítette határozatban gyerekesnek, nevetséges foglalatosságnak, hogy székely-magyar rovásírásos helységnévtáblák kerüljenek a magyarlakta települések határára. Mire ez a pálfordulás?

Lényegében normális folyamat zajlott le a gondolkodásomban. Idő kellett eltávolodni a kommunizmus évtizedeinek abnormális, elidegenítő, elszigetelő, minden magyar ősiséget feledő, kilúgozó állapotából.

1991-ben még bujkált önben a kommunista fertőzés?

Mindannyiunkban bujkált, hiszen az elnökség összes tagja megszavazta a határozatot, köztük Szőcs Géza alelnök, Tőkés László püspök tiszteletbeli elnök, valamint Csapó József szenátor, aki később a Székely Nemzeti Tanács első elnöke lett.

Ön egy iménti sajtótájékoztatón a nemzeti identitás hatalmas győzelmeként tálalta, hogy a Magyarok Világszövetsége elérte: a székely-magyar rovásírás jelkészletébe a szabványosítás során nem került be a „magyar nyelvtől idegen” x, y és w betű. Ez most komoly?

Jól értem? Ön kétségbe vonja, hogy legitim dolog beszélni a székely-magyar rovásírásról?

Eszembe sincs. Csak jelzem, eközben olyan témák uralják a magyar közéletet, mint Paks oroszosítása, a székelyföldi autonómia, valamint a tavaszi magyar országgyűlési választás, ahol először szavazhatnak határon túliak. Önök meg, miközben az „egyetemes magyar nemzet közképviseleti intézményének” tartják az MVSZ-t, a „róni vagy nem róni ikszet s ipszilont” kérdésen rugóznak.

A rovásírás jelkészletének szabványosítása, a különböző rovásírás iskolák gyakorlatának egységesítése a nemzet kiemelt fontosságú ügye. Elemi érdekünk az egységes jelkészlet rögzítése, melynek segítségével immár számítógépen is róhatunk. Kevés népnek adatott meg, hogy saját írása legyen, talán két kezemen meg tudom számlálni, hány ilyen van. Ragaszkodnak is hozzá. Hol az az orosz, aki feladná a cirill betűt, és hol az az örmény, aki hagyná veszni különleges írását?! Ha egy nemzet identitása megkérdőjeleződik, akkor megkérdőjeleződik a jövője is. És akkor a Paks vagy nem Paks, a háború vagy nem háború kérdések mind, mind tárgytalanná válnak.

Értem. Tehát a rovásírás ikszén, ipszilonján múlik nemzeti identitásunk, végső soron Paks is.

A szembenállásnak nem az iksz és az ipszilon volt az igazi tétje, hanem az, hogy valakik megpróbálták csalárd módon a magyar nemzeti kulturális örökség egyik legbecsesebb részét a magyar nemzettől elidegeníteni. Még 2008-ban bevonult három fiatalember a rovásírók közösségbe, majd azzal a felkiáltással, hogy értik a számítógép-használatot, jól tudnak angolul, magukhoz ragadták a kezdeményezést, és vállalták, segítenek a rovásírás jelkészletének szabványosításában. Eztán, visszaélve a közösség bizalmával, mutyiba, titkon idegen elemeket tartalmazó tervezetet nyújtottak be a szabványosító hatóságnak.

Miért?

A magyar életben a Kárpát-medencei honvisszaszerzés óta létezik politikai törekvés arra, hogy ne az ősi magyar hagyományra építsünk, inkább a világdivatnak feleljünk meg.

Világdivat az iksz meg az ipszilon?

Nézze, a korok változó kihívásai és a mindenkori modernizmus kérdése elől nem lehet kitérni. Lehet, hogy ezt az ügyet is egyszer újratárgyalják, és lehet, hogy más – az ikszet és az ipszilont is befogadó – álláspontra jutnak. A kazárosítók eljárásában az volt a megengedhetetlen, hogy változtatásaikról nem értesítették azokat, akiknek a bizalmából helyzetbe kerültek. Magyarul: visszaéltek a megbízók bizalmával. És ez súlyos.

Na de önök azt is sérelmezik, hogy a három fiatal „a halott kazár írásból kívánta származtatni az élő székely-magyar rovásírást”. Hogy jön össze a halott kazár a világdivattal?

Ennek végiggondolását önre bízom.

A sajtótájékoztatójukon elhangzott, hogy a székely-magyar rovásírás a világ legősibb írása. Egyik kollégája arról beszélt, hogy a négy-ötezer éves egyiptomi hieroglifák is a mi rovásunkkal készültek, más meg azzal büszkélkedett, hogy tizenötezer éves földrétegből is került elő rótt lelet. Ön képes komolyan venni ezeket az állításokat?

Egyiket sincs okom kétségbe vonni.

Önök székely-magyar rovásírásról beszélnek, más hagyományőrzők viszont hahotáznak e „műveletlenségen”, mondván, rovásírás nincs, csak rovás van meg írás. Sőt a sajtótájékoztatón megjelent tizenöt embert is megosztotta egy fundamentális ügy: rendezvényük végén elénekelték a Székely himnuszt, ám páran demonstratívan ferdítettek a szövegen, és „maroknyi székely, porlik, mint a szikla” helyett „maroknyi székely, helyt áll, mint a szikla” hangzott fel ajkukról. Most akkor melyik a jó?

Természetesen a „porlik”. Akármilyen jó szándékú az átírás, himnusz esetén megengedhetetlen, készülök is rá, hogy az illetőt megkérjem, többé ne tegye ezt. Ami a rovás versus rovásírás dilemmát illeti: a rovásírás valóban tautológia, sőt akár önellentmondó fogalomnak is minősíthetjük, hiszen aki ró, az nem ír, s aki ír, az nem ró. Holott mindkettő ugyanazt akarja jelenteni: rovásjeleket vetni.

Mi a követendő használat?

Ez a vita még nem dőlt el, arra a szintre egyelőre nem jutottunk el, hogy elvi kérdést csináljunk az ügyből, de egyszer ez is megtörténhet. Én a rovásírás kifejezést használom.

„Balog Zoltán (…) kijelentette: a Magyarok Világszövetsége egy bűnbarlang, méltatlan a támogatásra. Arra a támogatásra, amelyet eleve a Fidesz-többség vont meg 2000-ben.” (…) „Valóban hideg van idebent.”

Minek tudja be, hogy a rovásírásra az önökhöz hasonló hagyományőrzők mellett Magyarországon a radikális jobb tette rá a kezét?

Mi emeltük fel a porból ezt a nemes ügyet, mindenki más csak a mi nyomdokainkban halad. Nem mellesleg hadd hívom fel a figyelmet, hogy a Jobbikban az a Szegedi Csanád nyomatta a rovásírás ügyét és volt a kazárosítók mentora, aki kései identitásválasztásával és annak eltussolási kísérletével híresült el.

Az a párt azóta is nyomatja a rovásírást, különösen a rovásírásos helységnévtáblákat, a „gyerekes, nevetséges foglalatosságot”.

A nemzeti értékeket azok a társadalmi csoportok képviselik, akik számára a nemzet kiemelt érték. A Magyarok Világszövetsége ilyen, és bizonyára a Jobbik is ilyen. A rovásírás nem politikai radikalizmus kérdése, hanem értékválasztás.

Nem zavarja, hogy közös gyékényre került a Jobbikkal?

Nem. Mindenkit üdvözlök, aki felkarolja ügyünket.

A Magyarok Világszövetsége a rendszerváltás utáni évtizedben fontos, de legalábbis köztiszteletnek örvendő politikai tényező volt. Mennyit ér ma az MVSZ?

Félszáz országban mintegy tízezer egyéni tagunk él, nyolcszáz tagszervezettel rendelkezünk, harmincöt országban van szervezett egyesületi életünk, több mint ötven országban élnek tagjaink. Ez nem kevés.

Pénz?

Az állami támogatás immár tizenharmadik éve állandó: nulla forint.

Most a székházukban ülünk, fűtés nincs, a díszes csillárok mindegyikében csupán egy-egy hóka izzó pislog.

Valóban hideg van idebent. Bevételeink nagymértékben függnek a magyar emberek vásárlóerejétől, hiszen alapvetően nemzeti kiadványaink eladásából tartjuk el magunkat, és hát a gazdasági világválság a teljes magyar társadalomra rányomta a bélyegét.

Mennyiből gazdálkodnak?

Éves szinten harminc-ötvenmillió forintból. Ami két nagyságrenddel kevesebb annál, ami ahhoz kéne, hogy nehézsúlyú nemzeti szervezetként létezhessünk.

Évi három-ötmilliárd forintot szeretne?

Ha az Andrássy úti Operaháznak jut évi tízmilliárd, akkor egy világméretű magyar nemzeti intézmény szerényen, hangfogóval mondva méltányos igényként jelentkezhet annak harmadára. Egyébként sajnos nem csupán anyagi értelemben van szó sanyarú sorsról. Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter a 2012. májusi parlamenti meghallgatásán képviselői kérdésre válaszolva kijelentette: a Magyarok Világszövetsége egy bűnbarlang, méltatlan a támogatásra. Arra a támogatásra, amelyet eleve a Fidesz-többség vont meg 2000-ben, puccsszerűen. Akkor sem és azóta sem adtak magyarázatot.

A lebűnbarlangozás elég egyértelmű magyarázat.

Amiért Balognak büntetőperben kellett volna helytállnia, ám a pártos kétharmad nem adta ki a mentelmi jogát. De eljön az idő, amikor számolunk egymással! Persze, hála Istennek, nem csupán pénzből áll az élet: anyagi forrásainkat illetően lepkesúlyúak vagyunk, a nemzet egészére vonatkozó politikai befolyásunkat tekintve viszont jár nekünk a nehézsúlyú jelző.

Amennyiben?

Amit mi elindítunk, abból biztosan lesz valami. Sorolom. Magyarország keleti nyitását 2004-ben világkongresszusi határozatként tálaltuk a magyar nemzetnek, és lássatok csodát: nyolc évvel később, 2012-ben az Orbán-kormány elindult ezen az úton, abba az irányba, ahol egymilliárd ember tekinti a magyarságot rokonnak, barátnak, testvérnek.

Egymilliárd?

Igen! De folytatom eredményeinket. Az MVSZ világkongresszusa elfogadta a magyar nemzetfogalom meghatározását, és ez a honlapunkon is olvasható definíció utat tör magának, tisztázza a magyar életet, s végső soron elvezet a koherens magyar nemzetpolitika megalkotásához.

Ekkora erő volna egyetlen definícióban?

Bizony! Mert hát, amíg a jelenlegi nemzetvezető erő a nemzet fogalmát hol egy dohánybolthoz társítja, hol az államra érti, hol pedig a világon szétszórt magyarságra vonatkoztatja, tehát amíg ilyen fogalmi káoszt tart fenn, addig nemzetpolitikát, nemzetstratégiát építeni, de még csak megfogalmazni is szinte lehetetlen. Mi megfogalmaztuk, s ezzel a magyar nemzet egészét segítettük. De mondok mást: elővettük és megoldásig visszük Petőfi halálának az állam által húsz éve lezártnak nyilvánított ügyét.

„A Magyar Tudományos Akadémia egy komoly testülethez méltatlan politikai csípődobással (…) megtagadta, hogy Morvaiék DNS-mintavétel céljából megnyissák Petőfi édesanyjának sírját.”(…) „Hát ez az!”

Merész vállalkozás ez, pláne azt követően, hogy a kilencvenes években a kisgazda kazánkovács, Morvai Ferenc csinnadrattás barguzini expedíciója csupán egy női csontvázat tudott felmutatni költőnk tetemeként.

Mi megbizonyosodtunk arról, hogy Morvai valóban Petőfit találta meg, és kezdeményezzük nemzeti nagyságunknak méltó módon történő eltemetését.

Na de nőnemű megboldogulté az a csontváz.

Senki sem bizonyította.

DNS-vizsgálat volt, nem?

Dehogy volt! A Magyar Tudományos Akadémia egy komoly testülethez méltatlan politikai csípődobással kijelentette: nem látja bizonyítottnak, hogy az oroszok 1849-ben hurcoltak volna hadifoglyokat Barguzin környékére, és megtagadta, hogy Morvaiék DNS-mintavétel céljából megnyissák Petőfi édesanyjának sírját. Nem  a tudományosság legalapvetőbb mozgató ereje, a tudományos kíváncsiság jellemezte e kérdésben máig tartóan magatartását, hanem dogmatikai álláspontra helyezkedett, ami minden tudomány halála.

Minek nyitották volna, ha Barguzinban nőt lelt Morvai?

A barguzini csontvázon sem végeztek DNS-vizsgálatot.

Az akadémia azt állította: végeztek.

Az Akadémia semmiképpen! Sem nem végzett, sem nem végeztetett. Csupán vizuális vizsgálat és kézi mérések történtek, méghozzá a Szovjet Tudományos Akadémia épületében, a Magyar Tudományos Akadémia küldöttsége részvételével. De most fogódzkodjék meg! A cudar időjárási körülmények miatt a csontvázat szállító gép csak egy nappal a tervezett időpont után tudott felszállni Barguzinból, viszont – vannak akik erre így emlékeznek – a Kossuth Rádió, amely erről mit sem tudott, már azt megelőzően bemondta, hogy a kérdéses maradványok egy nőtől származnak, hogy a gép landolt volna Moszkvában.

Mi oka lett volna az összeesküvésnek?

Hát ez az! Ilyen körülmények között Petőfi Sándor tisztázatlan halála a magyar nemzetpolitika egyik sarokköve! Ebben az ügyben még várat magára az eredmény, mely el nem maradhat, egy másik kérdésben viszont már célba értünk: a határon túli magyarok kettős állampolgársága egyértelműen az általunk kezdeményezett 2004. december ötödikei népszavazásnak köszönhető.

Kövér László nyilatkozta a következőt erről: „Az MVSZ-szel Patrubány elnökké választása óta finoman fogalmazva is rosszban voltunk, nem beszéltünk egymással, így hidegzuhanyként ért minket a kezdeményezés. Kalandorság volt ez részükről, zsarolással ért fel, aminek túszául ejtődött a magyarországi jobboldal. Miután világossá vált, hogy nélkülünk is összejön a kiíráshoz szükséges számú aláírás, viszont a kampányhoz az MVSZ-nek egész biztosan nincs se mozgósító ereje, se szervezete, fel kellett sorakoznunk az igenek mögé. Nem rajtunk múlott, hogy majdnem katasztrófa lett belőle.”

Ehhez képest Kövér 2011-ben, a Duna Televízióban, egy erdélyi csoport állampolgári eskütételékor azt mondotta: „2004. december ötödikén új korszak kezdődött a magyar nemzet életében.”

Ettől még lehetett „kalandorság, zsarolás” az MVSZ aláírásgyűjtési akciója.

Dehogy zsaroltunk! Hogy mondhat ilyet? Attól a perctől kezdve, hogy négyszázezren aláírták a népszavazási kezdeményezést, az megszűnt az MVSZ akarata lenni, ettől a perctől a magyar nép akaratáról kell beszélnünk. Ez előtt kellett és kell meghajolnia minden politikai pártnak. Egyébként, 2004 előtt tíz éven át próbáltuk jobb belátásra bírni a magyarországi politikát, bevetettük a befolyásolás teljes eszköztárát, tudományos, politikai és szakmai érvekkel éltünk, ám a magyar politikum mindezt lesöpörte az asztalról. 2000-ben, a Magyarok V. Világkongresszusának határozata nyomán megalkottuk a külhoni magyar állampolgársági törvény tervezetét, augusztus huszadikán átadtuk Orbán Viktornak, ám ő nem foglalkozott vele. Novemberben átküldték hozzám a határon túli magyarok hivatalának elnökét, Szabó Tibort, aki a magyar kormány nevében felkért, vonjuk vissza törvénytervezetünket, ugyanis a magyar kormánynak nincs szándékában állampolgárságot adni. Erre én azt válaszoltam: nem vonhatjuk vissza, hiszen annak ígéretével kampányoltam az MVSZ elnöki székéért. Szabó erre megfenyegetett, hogy ez esetben számolnunk kell a következményekkel. Egy hónappal később elvették az állami támogatást.

Na, csak megvan az az ok. De visszatérve: jobbosok, balosok egyaránt úgy vélték, a kettős állampolgárság messze nem a legjobb módja a határon túliak integrálásának, erről népszavazni pedig őrültség.

Ez volt az egyetlen eszköz, s ha mi akkor nem lépünk, ma sincs magyar állampolgárságuk a határon túliaknak.

A Fideszben masszívan tartja magát a vélekedés, miszerint önt a román titkosszolgálat küldte Magyarországra viszályt szítani a népszavazási kezdeményezéssel.

Igen, Makovecz Imre, nyugodjék békében, ő volt, aki 2004 novemberében elsütötte ezt a poént.

Poént?

Idézőjelben mondom. Makovecz engem név szerint nem emlegetve jelentette ki, hogy a népszavazás egyedül a Securitaténak áll érdekében. De az egészben az a legfőbb skandalum, hogy elcsalták a referendumot: bár valójában kettőmillió-egyszázezer igen voks volt, hatszázezret a nemekhez számoltak, hogy ne legyen ügydöntő erejű a referendum.

Ön előszeretettel hangoztatja ezt az összeesküvés-elméletet. Kár, hogy nincs rá bizonyíték.

Van bizonyíték. Könyvben neveztem meg azt az 1152 szavazókört, ahol egyszerűen megcserélték az igenek és a nemek számát. Beadványunkra annak idején a Legfelsőbb Bíróság el is rendelte az eredmény újbóli megállapítását, de sok helyen, visszaélve a törvényben rejlő kiskapukkal, még csak fel sem bontották ismét az urnákat. Bantusztánban különb választási törvény él, mint az akkori magyarországi, amely mintha csalásra lett volna kitalálva.

A csaláshoz mind az 1152 helyen át kellett volna verni a komplett szavazatszámláló bizottságot, köztük az önök megfigyelőit, egyetlen hiba nélkül.

Ez megtörtént.

Lehetetlen.

Lehetséges. Többségükben profik voltak, akik harminc éve számlálták a szavazatokat. Mint emlékezetes, két kérdésről kellett szavazni: a kettős állampolgárságról és a kórházprivatizációról. Figyeljen! Az urnabontás után minden szavazókörben két sor kupacba gyűjtötték azokat a szavazólapokat, amelyeken két igen szerepelt, egy másik kupacba a két nemet, egy harmadikba az igen-nemet, egy negyedikbe pedig a nem-igent, az ötödikbe az érvényteleneket halmozták föl. Vagyis első ránézésre nem volt látható, hányan szavaztak igennel a kettős állampolgárságra.

Össze kellett adni az igen-igen kupacot az igen-nemmel. Alsó tagozatos föladat.

Nem, ez rendkívül bonyolult lélektani szituáció. Ha nem velünk történik, el sem hiszem. Hinné, hogy a saját szavazóbiztosaink sem tudták megmondani, pedig százával kérdeztük őket, hogy náluk az igenek vagy a nemek győztek-e? De nem hibáztatom őket. Szegények…

bementek reggel hatra, egész nap ott szorongtak, lesték, hogy csal-e valaki, standoltak tizenkét órán át, aztán végigcsinálták a számlálást, és a végén azt sem tudták, fiúk-e vagy lányok. Ebben a lélektani helyzetben…

…könnyű két számot egymással felcserélni. Mellesleg, akkoriban a szavazatszámlálók aláírásukkal nem a jegyzőkönyvi adatok helyességét tanúsították, hanem azt, hogy ők reggel hatkor urnazáráskor, és este kilenckor urnanyitáskor jelen voltak! Tiszta Bantusztán! Átverték őket. Így történt… Amikor kértem a Fidesz segítségét, Rogán Antal elfutott. Elfutott! Orbán Viktor pedig nem vette fel a telefont. Miért?

Tán mert botorságnak tartották, amit állít.

Mindig minden állításomat igazolni tudom.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik