„Végre beindulni látszik a Sárkányok háza: a bábuk a táblára kerültek, a feloldhatatlan konfliktusok kirobbantak, küszöbön a háború” – vázoltuk a második évad első feléről írt kritikánkban, a folytatást pedig gyakorlatilag pontosan ugyanígy lehetne összefoglalni. Hogy ez a sorozat előnye, vagy épp hátránya, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre az a bizonyos háború csak nem akar kitörni.
George R. R. Martin fantáziavilága él és virul, a Trónok harca után a Sárkányok háza építgeti az HBO sikerszériájának előzményeit, egészen pontosan a vérfertőzésről, őrült képviselőiről és sárkányairól hírhedt Targaryen család történetét. A nagy westerosi polgárháború valóban hálás alapanyag, bőven van potenciál a sorozatos félreértések és egoharcok miatt hamar elmérgesedő, és a családot romba döntő konfliktusban. Ráadásul az első évad meglehetősen merész megközelítést alkalmazott azzal, hogy intimebb perspektívát választott ahhoz, hogy királydrámát csináljon.
Olyan momentum volt ez, amely egyúttal hozta magával az addig csak lappangó, az egyik szereplő halálával viszont egyértelműen berobbanó háború szelét, így nem véletlenül várta mindenki azt, hogy felpörögjenek az események. A második évad azonban ugyanígy kezdett: továbbra is már-már pofátlanul lassan feszítette tovább pattanásig a konfliktusokat, hogy a negyedik epizódban végre tényleg beinduljon az akció, és jöjjön az, amire éveket vártak a rajongók. Ehelyett azonban a folytatás továbbra is ráérősen ágyaz meg annak a konfliktusnak, amire immár tizenhat epizód óta várunk: tovább folyik a mozgósítás, az akció pedig még mindig sehol. Majd az utolsó részben, gondolhatnánk – a Miguel Sapochnik showrunner távozásával Ryan Condal egyfőssé zsugorodott alkotócsapata pedig röhögött egy nagyot.
A Trónok harca rajongói jól tudják, hogy a sorozatban a nagy, megrázó akciók jellemzően a kilencedik részre jutnak. Mintha a Sárkányok háza egy fricska lenne ebből a szempontból: „A kilencedik résznél számít mindenki a katartikus fordulópontra? Akkor fejezzük be az évadot nyolc epizódnál” – tűnhet ilyesféle pimasz alkotói döntésnek az, ahogy a második évad végződik. A második felvonás évadzárója ugyanis pontosan olyan, ami után várjuk azt a következő epizódot, de nem azzal a tomboló izgalommal, amivel egy jól irányzott cliffhanger után egy sorozatrajongó elmorfondírozik arról, hogyan is bírja majd kivárni azt az egy – a sztrájkok következményeit nyögő időkben akár több – évet.
A Sárkányok háza fináléja azonban ennyiben marad, a háború szempontjából pont ott, ahol az első kezdődik: pattanásig feszült a konfliktus, és most már tényleg elszabadulnak az indulatok.
A második évad nagyon ráérősen rendezi a két, egymással szemben álló tábor sorait: Rhaenyra például meglehetősen unortodox módszerrel próbálja felturbózni saját sárkányállományát. Hiába van van egy raklapnyi fenevad valahol a kastély alatti barlangrendszerben, ha nincsen fenék, aki megülje, a sajátos válogató pedig a módszerhez hasonlóan nem hétköznapi sárkánylovas-egyletet hoz, amellyel legalább némiképp kiegyenlítődik a viszony köztük és a hegyomlásnyi aduászt, Vhagart meglovagoló Aemond között, aki eddig a legnagyobb fenyegetést jelentette rájuk. Alicent közben Királyvárban szép lassan veszíti el kezei közül az irányítást, miközben Aemond elszabadult hajúágyúként már a saját családjára is óriási veszélyt jelent. A legmostohább szálat épp a legnagyobb közönségkedvenc Daemon kapja, aki háborús bűnök, csibészes disznóságok és emlékezetes egysorosok helyett jóformán nyolc részen keresztül hallucinál Harrenhallban, hogy aztán egy nagy durranásnak szánt, de meglehetősen lustának ható fordulattal próbálja elhitetni a nézővel, hogy itt bizony az év csavarját látjuk. Közben kissé esetlenül jelenik meg néhány mellékszereplő, akiknek felbukkanása ugyan jót tesz a sorozatnak, jótékonyan oldja a köznépből beemelt sorsokkal a nagyrészt tróntermekben zajló eseményeket, mégis érezhetően csak azért bukkannak fel, hogy később ők is odakerüljenek a nagyok asztalához.
A folytatás tehát továbbra is egy gigantikus, ráérős építkezés: a már említett negyedik epizódot leszámítva nincsen igazán nagy összecsapás, mindenki a maga térfelén rendezkedik, küzd a belső konfliktusokkal, hogy aztán végre meginduljanak egymás és a régóta ígérgetett háború felé. Az évadzáró végén látható montázs szó nélkül elmehetne a harmadik évad előzetesének: most már tényleg mindenki készen áll, a kardok megélezve, a hajók vitorlát bontottak, a sárkányok felajzva. A lassú építkezés lassan a sorozat védjegyévé válik, amely nem is lenne feltétlenül baj, ha közben néha nem lenne az embernek az az érzése, hogy szemtelen időhúzásról van szó, a szereplők néha mintha ugyanazokat a köröket futnák, egyes szálak döglesztően unalmas végletekbe hajlanak. Az akciómentességnek távolról sem kéne izgalommentességet is jelentenie egyben, mégis ez történik: teljességgel hiányoznak az olyan erős és meglepő fordulatok, amelyekből az anyasorozatban akadt bőven, amit pedig annak szántak, az is kiszámítható – márpedig ha valamit megtanultunk Martin világáról eddig, az az, hogy semmi kiszámítható nincs benne.
A Sárkányok háza azonban borzasztóan kiszámítható a szó jó és rossz értelemben egyaránt: továbbra is érződnek rajta a ráköltött százmilliók, a látvány első osztályú, a kevés akciójelenet grandiózus, a sárkányok csodaszépek, a színészgárda Emma D’Arcyval az élen továbbra is elsőrangú, a hiányérzet azonban mégis egyre inkább dagad.
Arra, hogy az enyhén szólva is ráérős építkezés után milyen erővel robban majd be végre tényleg a konfliktus, ismét rengeteget kell várni: a harmadik évad még nem kapott hivatalos premierdátumot, ám Condal már megerősítette, hogy 2025 elején kezdik forgatni, tehát szinte teljesen biztos, hogy 2026 előtt nem érkezik a folytatás. A második évadot látva most már tényleg félve érdemes csak leírni azt, hogy végre elérkezünk a gigászok csatájához, elvégre a sorozat két éve és tizennyolc epizód óta áll ugyanannak a bizonyos háborúnak a küszöbén. Csak győzzük kivárni.
Sárkányok háza (House of the Dragon), 2024, Max. 24.hu: 7/10
