Kultúra

Szájbarágós oktatóvideó lett az évad második felére a Bridgertonból

Cr. Liam Daniel / Netflix
Cr. Liam Daniel / Netflix
A Bridgerton család harmadik évadát két részben kapták meg a nézők: az évad első felével nem teljesen voltunk elégedettek, de lehetett bízni benne, hogy a második részben összekapja magát a sorozat. Megtette? Kritika.

Június 13-án jött ki A Bridgerton család harmadik évadának folytatása (az első részekről itt írtunk): az évad gyengeségei és erősségei is feltűnőbbek az új részekben, mint a korábbiakban, ugyanakkor váratlan meglepetéseket is kapunk. Csúcsra járatott politikai korrektség, túlburjánzó, felszínes történetmesélés és programadó, didaktikus tételmondatok – ezeket a tüneteket már az első négy rész is mutatta, majd a folytatással mindez súlyosbodott. Azonban arra nem számítottunk, hogy az üzenetek helyenként nemcsak szájbarágósak, de finoman szólva is megkérdőjelezhetőek, vagy csak szimplán unalmasak lesznek.

Más területen viszont sikerült fejlődni: a lányok konfliktusai, találkozásai és közös örömei annyira átérezhetőek, frissek, hogy szinte tapintani lehet a női energiákat. Penelope (Nicola Coughlan) és Eloise (Claudia Jessie) kezdeti drámájával a baráti, az új részekkel pedig az anya-lánya, illetve a lánytestvéri kapcsolatok kerülnek előtérbe. Ezzel szemben a bajtársias férfibarátságok, testvéri kapcsolatok csak úgy lebegnek, nem tudunk meg semmit a működésükről, arról nem is beszélve, hogy sajnos egyetlen pozitív apafigura sincs. Az apák vagy már meghaltak, vagy verbális bántalmazók, vagy elhanyagolják a gyerekeiket. Esetleg bántalmazók voltak, de már meghaltak.

Cr. Liam Daniel / Netflix

Ez a tendencia az egész sorozatot jellemzi. Már az első évadban találkozhatunk kegyetlen szülővel: Simon édesapja azért szégyelli a saját gyerekét, mert dadog, míg Jack Featherington egy semmirekellő, minden hájjal megkent csaló. A hatalom is a női nem képviselőire koncentrálódik: Lady Bridgerton (Ruth Gemmell) az egyik legtekintélyesebb és legtehetősebb família tényleges (de nem névleges) feje, Lady Danbury a londoni krém legbefolyásosabb alakja, a Mondrich házban Alice diktálja a tempót, Featheringtonéknál pedig Portia (Polly Walker). A király az egész sorozat alatt betegségétől szenved, Sarolta királynénak egyedül kell vezetnie az országot – de ez a szerep az elit aktuális drámáira és botrányaira adott szellemes reakciókban és a bálokon fintorgásban látszólag ki is merül. Mindez ráerősít a sorozat mesterkéltségére: inspiráló, erős, harcias nőket látunk, ám a férfiakhoz nem társulnak hasonló tulajdonságok.

A fiúkat ellentmondásos módon nem érdekli se a hatalom, se a befolyás. A felelősség és a tisztesség is csak keveseket mozgat (pl. mindenki kedvencét, Anthony Bridgertont). Végletesen családközpontúak, feleségükre, születendő babájukra szűkül be a tudatuk (Anthony), életcél hiányában kötöttségmentes szexre, művészetekre, báli csevegésre, bohóckodásra vagy más heccekre fordítják idejüket (Benedict), lopnak, csalnak hazudnak (Lord Featherington, Jack Featherington), hogy aztán több évad alatt nők takarítsanak utánuk. Ha egy férfihez mégis karizma vagy némi ambíció társul, az mindenképpen félelemből, kegyetlenségből táplálkozik (Lord Cowper).

Ez nem szimpla újragondolása a hagyományos nemi szerepeknek, mert itt a férfi szereplőkben hatalom és jóság nem fér meg egyszerre. Ezt az egybites, hamis üzenetet nagyon nehéz lenyelni. Egy idő után már figyelmen kívül hagyni sem egyszerű: amint felismertük, nem lehet nem látni, jelenetről jelenetre, ugyanis dialógusról dialógusra előkerül, és nagyon idegesítővé válhat.

Ezt a témát Penelope és Colin (Luke Newton) kapcsolatában a végsőkig túltolják: égbekiáltó a különbség kettejük közt. Annak ellenére, hogy Penelope milyen régóta rajong a Bridgerton fiúért, neki sokkal kevésbé van szüksége Colinra, mint Colinnak rá. Ő Lady Whistledown, London legolvasottabb pletykalapjának szerzője: önálló, okos, éles, van saját élete, saját szenvedélye, saját véleménye. Ezzel szemben Colin folyton másokhoz képest határozza meg magát, az írást is Pen hatására kezdi el.

Cr. Liam Daniel / Netflix

A pár fő konfliktusa, hogy a lánykérés után Penelope nem osztja meg vőlegényével írói identitását, Colin jön rá a titokra, miszerint törékeny és ártatlan menyasszonya a kíméletlen pennájú Whistledown. Ez a konfliktus nagyon kiszámítható: Colin pár résszel ezelőtt indokolatlanul felháborodik az őt bíráló Whistledown (egyébként jogos) sorain. Objektíve eltúlzott reakciója a karakterével különösen is összeegyeztethetetlen – egy újabb lusta írói megoldással ágyaznak meg a szerelmesek drámájának. Később új színt kap ez a sértettség, Colin nem érti, hogyha Penelopénak nincs szüksége rá, akkor miért akar vele lenni.

Itt megint eltúlzott képet kapunk a férfiak önbizalomhiányáról és gyengeségéről: félnek az önálló nőktől, mert az önálló, erős nők mellett haszontalannak érzik magukat – ez az állítás nagyjából olyan szofisztikáltan van kifejtve a filmben, mintha egy oktatóvideót vagy tanmesét néznénk.

Már csak hab a tortán, hogy Colin Bridgerton az utolsó részben megvallja, irigy volt Pen sikerére, tehetségére, ezért haragudott rá – konyhapszichológia némi elégtétellel összegyúrva. Megint csak arra lehet következtetni, hogy a Barbie sikerén felbátorodva másolták le egy az egyben a Ken-Barbie konfliktus megoldását is: minden baj forrása a férfi irigysége. Fogadja el, hogy nincs rá szükség. Ahelyett, hogy féltékeny lenne a másik életére és szenvedélyeire, találja ki végre magát. Ez az érdekellentét már annyira unalmas, hogy akárhányszor Pen és Colin tűnnek fel a képernyőn, reflexből eltekernénk a jelenetet. Nem csak fájdalmasan klisés ez az ellentét 2024-re, hanem maga a huzavona is a végtelenségig tart kettejük között. Gimis „se veled se nélküled” kapcsolatokhoz mérve is túlzás, ami itt történik. Pen és Colin a főhősök ebben az évadban, velük töltünk a legtöbb időt, de ez rettenetes választás – a többi cselekményszál sokkal érdekesebb és emberibb.

Cr. Liam Daniel / Netflix

Imádjuk Francesca (Ruby Stokes) és John kapcsolatát – a két bájos, introvertált embert, kínosságtól mentes csendjeikkel, önérzetükkel, szolid humorukkal együtt. Örülünk Pen és Eloise újra egymásra találásának, és Violet Bridgertonnak minden mennyiségben. Violet remek anya, a jófajta hibákat követi el, a megfelelő indíttatásból, ráadásul képes arra is, hogy felismerje ezeket a bakikat. Az évad legokosabb eleme a lánya, Francesca párválasztása miatt fokozatosan kialakuló feszültség és annak feloldása. Violet értetlenül nézi a lassú égésű, óvatos szerelmet – neki tűzijáték jutott, ezért azt gondolja, mindenkinek az kell.

Az egész Bridgerton famíliának idegen John, ez a halk, kimért fiú, az idegenségérzet pedig csak fokozatosan oldódik. Violetnél azt is láthatjuk, hogy az elfogadáshoz megértési folyamat is társul – végre történik valami ebben az évadban, ami nem oldódik meg magyarázat nélkül. Benedict (Luke Thompson) történetszálába is lehetett volna több energiát tenni, évadról évadra kábé csak annyit látunk belőle, hogy egy besötétített szobában, baldachinos ágyban hentereg valakivel. Kettő darab személyiségjegye (kalandor és szereti a szexet) kiegészül egy új identitással, a biszexualitással. Ez a változás egyébként egyáltalán nincs bevezetve, nem jár semmilyen nehézséggel, belső konfliktussal. Az ilyen tessék-lássék megoldások miatt érezhetjük azt, hogy a Bridgerton progresszivitása erőltetett: nem organikusan következik a karakterekből, hanem sokkal inkább elvárásokra épít. Már van egy biszex szereplő is, de ezenkívül nem tudunk róla semmit. Maximum annyit: elsőre nem viszonozza ismerőse, Paul közeledését, később igen. A vívódásai, vágyai, félelmei és kételyei is rejtve maradnak számunkra – ha meg akarjuk érteni, mi játszódik le ebben az emberben, csalódottak leszünk. Cserébe kapunk pár ügyesen felvett hármas intimjelenetet – a Challengers trióját persze meg se közelíti Tilly, Paul és Benedict kémiája. Az LMBTQ+ témában is megírják helyettünk a házi feladatot:

Annyi minden van a társadalomban, ami természetellenes, de a vonzalom két ember között, legyenek bármilyen neműek, a legtermészetesebb dolog a világon

– hangzik el Benedict szeretőjének szájából. Minden falat előre megrágva, hogy mindenképp meg tudjuk emészteni, de nem csak ez a probléma a Bridgerton üzeneteivel: a harmadik évad végére egy furcsa turmix áll össze trendi, idejétmúlt és örökérvényűnek szánt üzenetekből. A hasonló korszakban játszódó Jane Austin-regények és a jobban sikerült adaptációik korszerűsítés nélkül is korszerűek, a Bridgerton pedig az aktualizálás és a modernizálás nyomán nem időtlenné, hanem értelmezhetetlenné válik.

Cr. Liam Daniel / Netflix

Ez az eltolódás nemcsak tartalmilag, képileg is látszik. Az első évadban a jelmeztervezők építkeztek a korszak sziluettjéből, színeiből: kaptunk egészen korhű darabokat és műanyag hatású, aktuális trendekkel megspékelt ruhákat is. A második évadban fantázia és történelmi inspiráció vadabb fúzióját láthattuk, a harmadik évadra viszont teljes őrültségeket. A sorozat védelmében többen is kiemelik: „Ez fikció, nem kell történelmileg pontosnak lennie”, de mostanra már nemcsak egy-két modern elem zökkent ki: a történelmi ihletettséget sem látjuk.

Joggal fogalmazódik meg bennünk a kérdés: miért is játszódik a Bridgerton a 19. században? Ez a sztori egyszerre tűnik érvénytelennek 2024-ben és 1815-ben is.

A Bridgerton család (Bridgerton), 3. évad, második 4 epizód, Netflix. 24.hu: 5/10 

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik