Mit gondolnak, elképzelhető lenne ma Svédországban, hogy a rendőrség egy nyomozáshoz segítségül hívjon egy mentalistát?
Henrik: Nem hinném, de én magam egyébként dolgoztam a svéd rendőrségnek tanácsadóként. Na, nem bűncselekmények felgöngyölítésében segítettem nekik, csak a kiképzésben vettem részt, például tárgyalókat képeztem ki különböző helyzetek kezelésére. Máig várom a hívást, hogy az én segítségemre van szükségük egy gyilkosságnál.
Camilla: Majd vigyél engem is!
Henrik: Mindenképp.
Ön amellett, hogy pszichológiai könyveket és most már krimit is ír, Svédország legismertebb mentalistája. Mesélne róla kicsit, mit jelent ez pontosan, és mi kell hozzá, hogy valaki mentalista lehessen?
Camilla: Furának és kockának kell hozzá lenni.
Henrik: Pontosan, ennyi az egész! A mentalista, ahogy a könyvben Vincent, tulajdonképpen egy előadóművész. A pszichológia és a bűvészet eszközeivel azt az illúziót kelti, mintha természetfeletti képességekkel bírna, vagy lenne egy bizonyos hatodik érzéke, akár olyasmi, mint a szellemekkel suttogás. Persze valójában az egész csak trükk. De ahhoz, hogy ilyesmit elhitess a közönséggel, nagyon jól kell értened az emberi viselkedést, a non-verbális kommunikációt, a testbeszédet. Vincent egy nagyon őszinte, realista ábrázolása annak, mit csinál valójában egy mentalista, szemben például az olyan tévésorozatokkal, mint A mentalista vagy a Hazudj, ha tudsz!. Amit ezek megmutatnak, az a hollywoodi verzió, míg Vincent a valóság. Vannak mentalista barátaim, akik mindig megharagudtak ránk a könyvek megjelenésekor, mert mindegyikben elmagyarázunk valamit, amit Vincent a színpadon csinál.
Camilla: Vincent és Henrik igazából nagyon hasonlítanak egymásra.
Henrik: Neki talán egy kicsit több démona van, mint nekem.
De ön is hasonlóan működik? Bemegy egy szobába, és azonnal az apró jeleket figyeli az embereken?
Henrik: Szerintem mindenki ezt csinálja. Én csak egy kicsit jobban tudatában vagyok annak, hogy csinálom, mint mások.
Camilla, ön is felszedett némi mentalista tudást a könyvek írása során?
Camilla: Nő vagyok, úgyhogy minimum a férfiak viselkedésében tudok olvasni. Az nem nehéz.
Ennyi krimivel a háta mögött már bizonyára szakértője a detektív munkának, gondolkodott valaha azon, hogy nyomozó legyen?
Camilla: Tinédzser koromban, a gimnázium vége felé elgondolkodtam rajta, hogy rendőrnek menjek, de én detektív akartam lenni, akkoriban viszont Svédországban két évet kötelezően járőrként, az utcán kellett tölteni. Hamar rájöttem, hogy az nem nekem való. Tulajdonképpen ez volt az oka, hogy nem ezt a pályát választottam.
Henrik: Szerintem gyilkosnak jobb lennél.
Camilla: Valószínűleg.
Úgy tudom, mindkettőjüknek volt szokványosabb munkája is, mielőtt belevágtak az írásba és a mentalistáskodásba, de mindketten gyerekkoruk óta érdeklődtek a mostani szakmájuk iránt. Hogyan kanyarodtak vissza a gyerekkori álommunkához, és hogyan kezdtek együtt dolgozni?
Camillla: Én közgazdász voltam, de gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy egyszer író leszek. Aztán elvégeztem egy író tanfolyamot, az volt a fordulópont. Ott írtam az első könyvemet.
Henrik: Én már nagyon fiatalon is állandóan írtam. Mikor az iskolában fizika esszét kellett írni, én egy fikciós novellát adtam le helyette. Az első munkáim is az írás körül forogtak: helyi újságoknak meg filmes, zenei és számítógépes magazinoknak írtam. Aztán valahogy marketinggel kezdtem foglalkozni, bár akkor is kulturális rendezvények népszerűsítése volt a munkám. Úgyhogy minden a kommunikációról és az írásról szólt. Mégsem gondoltam sosem, hogy ez lesz a hivatásom, eltartott egy darabig, mire megértettem, hogy igazából mindig is írtam.
Camilla: És hogy miért kezdtünk el együtt dolgozni? Körülbelül tizenöt éve vagyunk barátok. Amikor találkozunk, általában a könyvötleteinkről beszélgetünk. Henrik egy alkalommal előadta az ötletét, hogy egy mentalistáról írna, aki részt vesz egy nyomozásban. Én rögtön elkezdtem hozzáadni a rendőröket, együtt dolgoztuk ki a történetet és rájöttünk, hogy ezt együtt kell megcsinálnunk.
Henrik: Igen, egy baráti beszélgetésből indult az egész, nem terveztük, hogy nekivágunk valami közös projektnek. Aztán mindketten annyira megszerettük a történetet, hogy muszáj volt megírnunk. Közösen.
Camilla: Pedig mindketten kifejezetten utálunk másokkal dolgozni, úgyhogy féltünk is a dologtól.
A történetben fontos szerepet játszanak a családi hátterek, Vincent bonyolult családi helyzetét is részletesen megismerjük. Ezt is rögtön az első ötletelésnél kitalálták?
Henrik: A kiindulópont Vincent és a családja voltak. Egy mentalista, akit gyilkossággal vádolnak, és az őt körülvevő közeg, akikkel nem igazán tud kapcsolatot teremteni. Azt akartuk megmutatni, hogy valószínűleg azért lett mentalista, mert enyhén autista. A családját egyébként a saját családomról mintáztam, a gyerekek többé-kevésbé az én gyerekeim – a felesége viszont nem hasonlít az enyémhez.
Camilla: Igen, fontos tudni, hogy Henrik nem házasodott össze az első felesége húgával, mint a könyvben Vincent.
Henrik: A család valójában arra szolgált, hogy Vincent problémáit tükrözze. Várjunk! Olvasta a harmadik könyv végét?
Még nem, nálunk épp most jött csak ki a második könyv.
Henrik: Akkor nem spoilerezzük el, van egy hatalmas fordulat a végén, ami mindent megváltoztat, amiről most beszélgetünk.
Rendben, akkor meséljenek inkább a közös munkáról! Hogy kell ezt elképzelni, hogyan jön létre az a közös új stílus, ami egyiküknek sem szigorúan a sajátja?
Henrik: Örülök, ha észrevehető ez a sajátos stílus, keményen dolgozunk rajta, hogy megtaláljuk azt a nyelvet, ami nem Camilla szokásos írásmódja és nem is az enyém, hanem egy új, egyedi hang. Magunk sem tudtuk, hogy kell ezt csinálni, úgyhogy az első hónapokban csak azzal foglalkoztunk, hogy kialakítsunk egy munkafolyamatot. Végül létrejött egy rendszer, amiben először mindig együtt találtuk ki az alaptörténetet. Amikor nekiálltunk az első könyvnek, már pontosan tudtuk, hogy végződik majd a harmadik. Ezután egy-két hetente találkoztunk, hogy összesítsük, hol tart a történet, és merre kellene haladnia. Ebben a műfajban nagyon fontos a tempó. Én sokszor túl gyorsan akartam haladni a végkifejlet felé, de szerencsére Camilla nagyon tapasztalt ebben. Felosztottuk a jeleneteket, de arra nagyon ügyeltünk, hogy a karaktereket felváltva írjuk: ha utoljára én írtam Vincent részeit, akkor most Camilla következett. Ha valami kész volt, átküldtük a másiknak, aki kicsit mindig átírta. Így haladtunk egészen a könyv végéig. Amikor elkészült az első regény, teljesen olvashatatlan volt, úgyhogy én is újra írtam az egészet, aztán Camilla is. Húsz éve mindketten ugyanannál a kiadónál vagyunk, de a végére már ők sem tudták megmondani, ki mit írt a könyvben.
Camilla: Az hagyján, de mi magunk is alig tudjuk!
Az egyik feltűnő ismérve a könyvnek, hogy helyenként szinte ismeretterjesztő jellege van, egészen változatos dolgokról írnak nagyon részletesen. Például nemcsak a bűvésztrükkök és -eszközök működésébe nyer betekintést az olvasó, hanem olyan dolgokat is megismer, mint a ketamin utcai nevei és orvosi felhasználása. Sokat kutatnak írás közben?
Camilla: Rengeteget guglizunk! De az is segít, hogy mindketten kockák vagyunk, úgyhogy egy csomó minden borzasztóan érdekel minket, és furcsa dolgokról tudunk nagyon sokat. Meg persze beszélünk emberekkel.
Henrik: Igen, nagyon sok ismerősünktől kértünk segítséget. Sokszor hallunk valami érdekeset, vagy találunk valami bizarr tényt, amit egyszerűen muszáj beleírnunk a könyvbe. Aztán az is lehet, hogy később fontos szál lesz belőle a történetben.
Camilla: Henrik például beszélt egy méhszakértővel is, mert volt egy jelenet, amiben méhek voltak.
Henrik: És mennyi mondanivalója volt! Akik nagyon nagy tudással rendelkeznek egy nagyon szűk területről, azok mindig imádnak mesélni róla, mi pedig örömmel kérdezünk. Vannak helyszínelő barátaink is, akik nagyon szeretnek erről mesélni.
Camilla: Meg egy halottkém, aki sokat segített nekünk a holttestek működésével kapcsolatban.
A dobozban nagyon részletes betekintést nyerünk a rendőrségi munkába, egy nyomozás működésébe. Ebben is segített valaki?
Camilla: Én húsz éve ezzel foglalkozom íróként, de magánemberként is nagyon érdekel a téma, mindig is szerettem gyilkossági ügyekről, rendőrségi nyomozásokról olvasni. Úgyhogy elég sokat tudok már ezekről, de azért volt egy rendőrtisztünk is, aki utólag ellenőrizte, hogy stimmelnek-e a dolgok a regényben.
Szoktak terepre is menni, megnézni egy rendőrkapitányságot vagy egy bonctermet?
Camilla: Egy helyszínelő barátunk nemrég épp meghívott, hogy tartsunk vele egy alkalommal. Még nem voltunk ilyesmin, de mindenképp megyünk!
Henrik: De a legtöbb helyszínen, ami előfordul a könyvekben, mindketten jártunk már, legyen az mélyen a föld alatt, vagy egy felhőkarcoló tetején.
Camilla: A harmadik könyvben például van egy történetszál, ami a Stockholm alatti alagutakban játszódik. Henrik korábban egy projekthez sokat kutatott ezekkel kapcsolatban, még mielőtt elkezdtünk volna együtt dolgozni, úgyhogy úgy voltunk vele, hogy muszáj felhasználnunk ezt a tudást. Igyekszünk minden furcsa tudásmorzsát beépíteni a könyvekbe.
Elég sokkoló, durva gyilkosságok vannak a könyvekben. Írni is olyan megviselő ezeket, mint olvasni, vagy találnak benne élvezetet?
Camilla: Én mindent imádok, ami a gyilkosságokhoz kötődik. Ahogy már említettem, ez a hobbim: megszállottan érdekelnek. Úgyhogy mindig is élveztem gyilkosságokról írni. Henrik számára viszont egészen új terep volt ez. Korábban nem olvasott sok krimit. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, az első kérdése az volt: „Muszáj megölni valakit?!” De aztán, mikor elkezdte írni a jeleneteket, nagyon élvezte. Talán kicsit túlságosan is.
Henrik: Olvasóként az ember törődik a karakterekkel, megszereti őket. Ha valami brutális történik velük, az nagyon megrázó tud lenni – legalábbis, ha jó a könyv. Íróként viszont más a helyzet, mert tudod, hogy te találtad ki a karaktert és azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Volt egy szereplő az első könyvben, akinek a csak a történet első felében volt célja, onnantól kezdve nem tudtam, mit kezdjek vele. Camilla persze rögtön rávágta: „Öljük meg!” Végül aztán ki is nyírtuk, és nagyon élveztem. Az egyik legfontosabb dolog, amit Camillától tanultam, hogy mennyire lényeges a karakterábrázolás. Az első könyv legelső jelenete egy nagyon erőszakos gyilkosság. Direkt tettük ide, már az elején jelezni akartuk, hogy ez nem olyan könyv lesz, mint amilyenre számítanak az emberek. Az első verzióban maga az erőszak pontosan ugyanaz volt, mint a véglegesben, de abban még nem mutattuk be az áldozatot, nem volt háttértörténete. A tesztközönség, aki ekkor elolvasta, a végén megvonta a vállát: nem érintette meg őket. Én teljesen ledöbbentem, hiszen tényleg szörnyű az a jelenet. De az emberek már hozzászoktak az erőszakhoz. Aztán amikor megírtuk az áldozat háttérsztoriját, személyiséget adtunk neki és hús-vér emberként ábrázoltuk (ráadásul elhitettük az olvasóval, hogy ő lesz a főszereplő), hirtelen szinte túl erős lett ez a fejezet. Olyan reakciókat kaptunk, hogy az emberek alig bírták tovább olvasni a könyvet. Az erőszak ugyanaz maradt, csak arcot kapott a szereplőnk, és így már rögtön elviselhetetlen lett a szenvedése. A tanulság: a karakterekábrázolás fontossága. Nincs olyan, hogy túl sok karakter leírás, minél többet írsz egy szereplőről, annál élőbb lesz, és annál átélhetőbb, ami vele történik.
Ön korábban nem volt nagy krimirajongó. Miért döntöttek mégis emellett a műfaj mellett? Vagy Camilla miatt ez egyértelmű volt?
Henrik: Igen, így is mondhatjuk. Azelőtt csak Camilla könyveit olvastam, meg néhány Agatha Christie-t. De hamar rájöttem, hogy az illúzióteremtés és a krimiírás alapvetően nagyon hasonlítanak, az elsőben pedig kifejezetten jó vagyok. Egy jó krimi ugyanolyan, mint egy bűvésztrükk. Korábban azt gondoltam, hogy a krimiírás arról szól, hogy tessék, itt egy hulla, találd ki, ki a tettes. De aztán elkezdtük írni a történetet, és kitaláltunk egy saját történetmesélési módszert. Úgy is szoktuk nevezni a könyveinket, hogy „intelligens krimik”. Most már nagyon örülök, hogy ehhez a műfajhoz nyúltunk, nemcsak azért mert Camilla a legjobb krimiíró, akit ismerek, hanem azért is, mert nagyon megszerettem ezt a műfajt.
Jó választás volt, hiszen a skandináv krimik mostanában világszerte igen népszerűek. Mit gondolnak, mi a specialitásuk ezeknek, miben különböznek mondjuk az Agatha Christie-ktől és az angolszász krimiktől?
Camilla: Szerintem a skandináv krimikben nagyon sok a realizmus. Gyakran a hétköznapi életről is mesélnek, és a könyveimmel a világot járva azt tapasztalom, hogy az emberek nagyon élvezik, hogy ezáltal megismerhetnek egy másik országot. Sok a társadalmi realizmus is, gyakran foglalkozunk a Svédországban fontos szociális kérdésekkel. Szerintem ez teszi különlegessé a skandináv krimit.
Nagyon nyíltan mesélnek ezek a könyvek a társadalmi problémákról, holott Svédországról sokak fejében egy nagyon idealizált kép él. Mesélnének róla kicsit, mik most az országban a legfontosabb problémák? Az idegengyűlölet például erősen megjelenik az első könyvben.
Camilla: Svédországban, ahogy Európában szinte mindenhol, egyre nagyobb teret nyer a rasszizmus a politikában és a hétköznapi életben egyaránt. Én ezt borzasztó ijesztőnek találom. Jelenleg az egyik legnagyobb párt Svédországban elég nyíltan rasszista.
Henrik: Emellett Svédország egyre erőszakosabb országgá válik, óriási problémákat okoznak a bandaháborúk, amiket nem számoltunk fel, amikor még volt rá lehetőség. Mostanra egész Európában a halálozási statisztikák élén állunk a bandák által elkövetett erőszakban. Minden hétre jut egy halálos kimenetelű lövöldözés, aminek nagyon gyakran ártatlan járókelők az áldozatai.
Miért tartották fontosnak, hogy ezekről a társadalmi problémákról írjanak?
Henrik: Sosem terveztük meg, hogy fel akarjuk vetni ezeket a kérdéseket. Egyszerűen ebben a valóságban élünk, és bár a könyveink fikciósak, mégiscsak a mai Svédországban játszódnak. Ösztönösen úgy éreztük, hogy a valóságot akarjuk megmutatni, ahogy mi látjuk ma a svéd társadalmat. Nem tudatos döntés volt, hogy a szexizmusról vagy a rasszizmusról akarunk írni, egyszerűen a mi világképünk jelenik meg a történetekben.
Camilla: Íróként mindig olyan dolgokról ír az ember, amelyek foglalkoztatják. Amik belőle is erős érzelmeket váltanak ki.
A második könyvben a szekták kerülnek a nyomozás középpontjába. Ez Svédországban jelentős probléma, sok szekta van?
Camilla: Igen, van egy pár száz belőlük.
Henrik: Igen, és rengeteg közöttük igen veszélyes. A könyvben említettünk egy valós statisztikát: eszerint Svédországban nagyjából négyszáz destruktív, veszélyes szekta van, ezen felül pedig még egy csomó olyan, ami nem kifejezetten veszélyes, így nem is feltétlenül kerül a rendőrség látóterébe. Kevés szó esik a szektákról, hiszen ha valaki egyszer tagja lesz egynek, az onnantól kezdve nem beszélhet róla. Néha aztán mégis címlapra kerül, hogy valahol felfedeztek egyet, az emberek meg csak pislognak, hogy „már megint? Még egy?!”
Camilla: De a világméretű szekták is jelen vannak Svédországban, mint a szcientológia.
Miért akartak a szektákkal foglalkozni?
Camilla: Mindkettőnket nagyon érdekeltek a szekták, dokumentumfilmeket néztünk és olvastunk róluk. Mindkettőnket lenyűgöztek, elsősorban pszichológiai szempontból. Henrik egyszer még saját szektát is akart alapítani!
Henrik: Igen, de mentségemre szóljon, hogy csak egy tévéműsor lett volna.
Camilla: Na persze!
Henrik: Az volt az elképzelés, hogy egy reality műsort csinálunk, egy versenyt, de valójában egy szekta kialakulását, felépítését mutatjuk be. A néző végigkövetheti, ahogy a résztvevőkből szépen lassan egy szektát alakítok. Sajnos soha nem készült el. Túlságosan féltek a producerek!
