Ha valaki korábban – hozzám hasonlóan – esetleg nem merült alá a terebélyes puzséri életmű legmélyebb bugyraiba, és kevéssé ismerte a neves médiaszemélyiség spirituális oldalát, első pillantásra akár meg is lepődhetett a Metafizika tavaly év végi megjelenésén. Ebben a vaskos és ránézésre is barátságtalan, fekete könyvben ugyanis a szerző nem kisebb feladatot tűz maga elé, minthogy kifürkéssze létezésünk végső titkait.
Valójában persze nincs ebben semmi meglepő, sőt, akár sorsszerűnek is nevezhetnénk a kötet megszületését. Elvégre Puzsér Róbert természetes hangfekvése mindig is az emelt hangú kinyilatkoztatás volt, amiből szinte magától értetődően következik, hogy nemcsak a politika, a kultúra és a közerkölcsök terén rendelkezik ellentmondást nem tűrő válaszokkal, de olyan témákban is, mint a lélek halhatatlansága, az Antikrisztus eljövetele, vagy épp Auschwitz üdvtörténeti értelme. A világegyetem nem tud olyan gyorsan tágulni, hogy az ő szigorúan fürkésző tekintete előtt bármi rejtve maradhatna.
A létezés mibenlétét és az élet értelmét kutatni természetesen mélyen emberi dolog, vallás és filozófia is évezredek óta újra és újra nekifeszül ennek a végeérhetetlen küldetésnek. A kutakodásban nem vagyunk teljesen magunkra hagyva, minden civilizáció fontos pillére, hogy egyesek megosztják gondolataikat a kortársakkal, majd az arra érdemes meglátások az utókorra is átöröklődnek. Maga Puzsér is tizenkét éve dolgozik ezen a könyvön, és saját bevallása szerint olyan erős belső elhivatás fűtötte, hogy megőrült volna, ha nem írja le a világnézetét. Ebből a szempontból már feltétlenül örvendetes, hogy elkészült a mű, és könyvpiaci értelemben sikeresnek is tűnik: iparági hírek szerint a borsos ár ellenére is gyorsan elkapkodták a boltokból az elérhető példányokat.
A Metafizika öntörvényűségében, harsányságában, elkülönülési vágyában pedig kétségtelenül van valami megnyerő. Spirituális punk, black metal füves könyv, gót scientia sacra – efféle címkék is bevillanhatnak olvasás közben, de a mű jó érzékkel csúszik ki bármilyen besorolás alól. Már az Arisztotelésztől kölcsönzött cím szikársága, a tekintélyt parancsoló méret és a minimalista dizájn megragadja a figyelmet, egyben azt üzeni, hogy most valami szokatlannal, valami különlegessel, valami súlyossal van dolgunk.
Bizonyos értelemben így is van: a szobamérleg szerint közel másfél kilót nyom a könyv, alig fél kilóval maradva el a három kötetes Platón-összestől. A súlycsoport beazonosítását azért láttam célszerűnek, mert oldalszámok nincsenek, ami újabb diszkrét jelzés arra, hogy véletlenül se a hagyományos módon próbáljunk meg tájékozódni a szövegben. A tagolás ehelyett vállaltan ezoterikus logikát követ: a könyv fejezetei a tarot nagy arkánumának 22 archetípusa köré rendeződnek, amit Puzsér a magyar Abc 22 tetszőlegesen kiválasztott betűjével párosít – így jutunk el az Akarat című fejezettől a Drogon és a Játékon át a könyvet záró Zenéig.
A metafizika a megközelítésnek és a feldolgozásnak nem a tárgya, hanem a minősége és érvénye. Művelete a vonatkozás nélküli látás, és tárgya a bármilyen létező, mert a metafizika valójában ontológiai szemlélet és igény. Értelmezés a létezőből a létezésbe, a változóból a változatlanba, az egyediből az általánosba, a határok közül az összefüggésbe. Arisztotelész Metafizikája nem azért kapta ezt a címet, mert a fizikán túlit tárgyalja, hanem mert a fizika című írásnál később született. A félreértés azonban életre kelt, és jelentést nyert, ez az objektív idealizmus. Én ezt a félreértést követem
– írja Puzsér bevezetésként, kapásból felkészítve az olvasót arra, hogy ha ide belép, könnyedségre ne számítson.
Innentől aztán beindul a kategorikus kijelentések áradata, és többek között megtudhatjuk, hogy
- az akarat minden létezés alapja, a végső cél mégis az akarattalanság,
- hogy az egyéni lét puszta illúzió, ám a tömegember okozza a lélek halálát,
- hogy az emberi lét testből, szellemből és lélekből áll,
- de közben valahogy elméből, ösztönökből, pszichéből, tudatból és Énből is,
- hogy az Isten nem megtapasztalható, de az Istenen kívül semmi nem megtapasztalható,
- hogy a ráksejt ateista, mert elvesztette hitét az őt meghaladó, nagyobb összefüggésben: az egyénben,
- hogy a Vénusz és Mars egyensúlyának felborulása a nemek harcához vezetett,
- hogy a free jazz a kvantumbizonytalanság behatolása a zenébe,
- hogy antikrisztusi korban élünk, a világot rohasztó spirituális vákuumot pedig a kapitalizmus és a reklámok rémuralma szabadította ránk,
- viszont ha a tízesről visszaállnánk a tizenkettes számrendszerre, akkor még lenne esélyünk az aranykorra, mert akkor „Atlantisz az óceánból kiemelkedik, az egység mértéke helyreáll”.
Tűnhet úgy, hogy karikírozom a szöveget, de nem: a Metafizika tényleg ilyen magvas turbóbölcsességek sűrű füzére, amely sokszor nem is az értelmünket szólítja meg, inkább egy érzületet igyekszik kialakítani. A beavatottság érzületét, és ezt csak fokozza, hogy az összefüggő gondolatmenet helyett a minden oldalpáron megtalálható tarot-ábrázolások szabják meg a szerkezetet és diktálják a szöveg ritmusát. Eredeti gondolatokat amúgy csak nyomokban tartalmaz a mű, ami önmagában nem vethető a szemére, hiszen nem is feltétlenül célja, hogy forradalmi újdonságokat mondjon. Ehelyett a nagybetűs – filozófiai szaknyelven: a priori – IGAZSÁGOT akarja kihámozni az érzékileg tapasztalható és tudományos fogalmainkkal leírható valóság szennyeződései alól.
Ennek során kedvére szemezget az elmúlt évezredek mítoszaiból, vallási tanaiból és filozófusaitól. Tehát nemcsak Hermészt, Thészeuszt, Vénuszt, Visnut, Sívát, az atlantiszi embert, a tarot-t, Krisztust és Buddhát hozza fél kézzel közös nevezőre, de korábbi gondolkodók hatásai is lépten-nyomon tetten érhetők: ha szükségét érzi, bátran kölcsönöz például Platón ideatanából, Descartes „cogito, ergo sum”-levezetéséből, Schopenhauer és Ortega nézeteiből, Huxley pszichedelikus megfigyeléseiből, Walter Benjamin és Theodor Adorno kultúrkritikai írásaiból, összességében pedig gyakran megidézi a modern korral szembeforduló tradicionalista iskola, azon belül is Hamvas Béla szellemiségét, aki az ősi, örök, szakrális tudás talaján akarta visszaállítani a széttöredezett létteljességet.
A korábbi gondolatok megidézése azonban nem jár együtt idézéssel, mert hivatkozások szinte egyáltalán nem szerepelnek a könyvben. Ha jól számoltam, összesen négy helyen bukkan fel egy-egy filozófus neve, de ilyenkor is csak mellékes, hevenyészett megjegyzésként, nem pedig azért, hogy a szerző jelezze, honnan ered az adott gondolatmenet, netalán érdemi vitába szálljon vele. Puzsér a könyvbemutatón azzal indokolta ezt a nagyvonalúságot, hogy ez nem filozófiatörténeti munka, és amikor a lét nagy misztériumainak megfejtésére vállalkozunk, akkor amúgy sem korábbi filozófusok vállán állunk – ezt a szellemi utat mindenkinek magának kell végigjárnia. Érdekes gondolat ez attól, aki szerint egyén nem létezik közösség nélkül, de a valódi probléma nem ez az ellentmondás, és még csak nem is a lábjegyzetek vagy a névmutató hiánya.
Itt ugyanis nem pusztán formai kérdésekről van szó, a hivatkozások elmaradása valójában tünet, ami a párbeszédtől való tökéletes elzárkózást is jelzi. Ez az elzárkózás ugyanúgy érvényes a korábban élt és kortárs gondolkodókra, mint az olvasóra, akit szintén nem invitál párbeszédre a szöveg.
A vita ugyanis mindig dialógust feltételez.
