Frankenstein menyasszonya elszabadult, és már nem akar senki menyasszonya lenni

Vannak nyarak, amelyek megváltoztatták a világot. Bizonyosan ezek közé tartozik 1816 nyara, amely szokatlan hideget hozott Európába ­– a „nyár nélküli évként” is szokás emlékezni arra az esztendőre –, így a Genfi-tó partján sem lehetett kirándulni, pláne nem úszkálni.

Lord Byron és barátai, akik ott töltötték vakációjukat, unaloműzésként rémtörténeteket találtak ki. Percy Shelley szeretője, a tizennyolc éves Mary Wollstonecraft ekkor kezdte el írni a Frankensteint, Byron titkára, John Polidori pedig A vámpír című elbeszélést, amely később a Drakulát is ihlette.

E két feledhetetlen monstrum, Frankenstein szörnye és a vámpír azóta könyvek és filmek ezreiben rémisztget. Most az idei év egyik Oscar-kedvenc filmje, a Szegény párák mögött sejlik fel Mary Shelley műve. Jorgosz Lánthimosz rendezése ugyanis egy olyan nőről szól, akit halott testből galvanizált életre a szokatlan biológiai kísérleteket folytató, különc londoni anatómus, Godwin Baxter (közeli ismerőseinek és laboratóriumi teremtményeinek csak „God”, vagyis Isten). A Bella névre keresztelt, felnőtt testben felélesztett gyerek gyorsan fejlődik, és nemsokára elindul, hogy felfedezze a világot.

Frankenstein szörnyével ellentétben ő hamar talál magának párt, többet is, és nem azt kérdezi teremtőjétől, amit híres elődje: vagyis, hogy miért ítélte őt e csökevényes földi létezésre. Hanem azt, miért akarná bárki is bezárva tartani és birtokolni őt.

Mindebből két dolog következik. Az egyik, hogy a Szegény párák díszes palástként húzza maga után különböző kultúrtörténeti előképeit. Közvetlen adaptációs forrása nem is Shelley klasszikusa, hanem az annak egyik feminista átirataként készült Poor Things, a skót Alasdair Gray 1992-es regénye (az utókor persze már a Frankensteint is feminista regénynek olvassa, és nem is csak a szörny „menyasszonyának” karaktere miatt).

A másik, hogy Lánthimosz ismét arról készített filmet, amiről szokott. A görög rendező, hasonlóan Ruben Östlundhoz vagy a magyar mozikat szintén most kísértő Jessica Hausnerhez, Michael Haneke köpönyegéből bújt elő, ami erős leegyszerűsítéssel annyit jelent, hogy rideg precizitással és maró gúnnyal világítja meg a művelt és gazdag Nyugat aktuális társadalmi visszásságait és pöffeszkedő képmutatását. A párhuzam valóban felületes, mert Lánthimosznak és Östlundnak a család széthullását modellező, a rendezők nemzetközi sikerét meghozó filmjei, a Kutyafog, illetve a Lavina egészen másmilyenek, kimértségük és kegyetlenségük mégis egyként lenyűgözte a Haneke-iskolán edződött, európai fesztiválzsűriket.

A különbség, hogy ebből a csapatból egyelőre Lánthimosz jutott a legmesszebbre Hollywoodban. A Szegény párák már a negyedik filmje, amely amerikai filmsztárok főszereplésével készült, de a rendezőnek ehhez egyáltalán nem kellett szelídítenie a stílusán.

A kilenc Oscar-díjra jelölt és egyet, a legjobb színésznőét elnyert A kedvenc éppen úgy a külvilágtól elzárt, privát mániákat és perverz rítusokat kifejlesztő kisközösségről szólt, mint a még Görögországban készített Kutyafog, csak a költségvetés lett nagyobb, a színészek pedig híresebbek.

Lánthimosz A kedvencből a történelmi kulisszákat, a Kutyafogból a sajátos nevelési elvek és az elnyomás témáit emelte át a Szegény párákba. A viktoriánus Londonban kezdődő, majd Lisszabont és Párizst is érintő történet ugyanis arról szól, hogy az öntudatára ébredő Bella Baxtert mindenki irányítani akarja, az is, aki eleinte szabadságot ígér neki. A lány, mint a felvilágosodás pikareszk regényeinek hősei Sade márki Justine-jétől Gulliverig, naiv idealizmussal veti bele magát az életbe, és őszintén meghökken vagy elszomorodik, amikor igazságtalansággal, önzéssel és bírvággyal találkozik. Felfedezi a kapitalizmust, és megutálja. Felfedezi a férfiakat, és megunja őket.

Nagyjából ez a kettő történik Barbie-val is a játékbabáról készült, tavalyi filmben, a Szegény párákra pedig joggal hivatkozhatunk viktoriánius – pontosabban, a háttérben elúszó gőzvitorlások és más mechanikus ketyerék miatt, steampunk – Barbie-ként.

Csakhogy a Barbie-t nő rendezte, a Szegény párákat férfi, és talán ennek számlájára írható az utóbbi film nyíltabb, szájbarágós érvelése férfi és nő hierarchiájáról, a női csapdahelyzetekről.

Igaz, hogy Lánthimosz a nő szabadsága mellett foglal állást, de érzelmessé, sőt egy kissé érzelgőssé akkor válik, amikor – nagy ritkán – férfiak vállalnak áldozatot a nők kedvéért. Jelzésértékű, hogy kihagyja a filmváltozatból Gray regényének második részét, amelyben Bella vőlegényének beszámolója után Bella nézőpontjából is megismerhetjük az ő történetét. Abban mintha a hősnő azt mondaná: „igen, felszabadultam, de nem mindegy, hogyan”. Ez a „hogyan” már nem érdekli a Szegény párák rendezőjét.

Merthogy Lánthimosz mással van elfoglalva. A film nyugtalanító atmoszférájának megteremtése érdekében egész vizuális ötletparádét kerekít, természetellenes halszemoptikával, fekete-fehér és színes képsorok váltakoztatásával és Photoshop-baleseteket idéző, szivárványos hátterekkel. Mi végre? Talán azért, hogy minket is annyira intenzíven és készületlenül érjen a külvilággal történő találkozás, mint Bellát? Netán azért, hogy története meseszerűségét, pikareszk jellegét hangsúlyozza? Mindkét magyarázat sekélyesnek tűnik.

Tartunk tőle, Lánthimosz stiláris bűvészkedésének legfőbb célja, hogy azt a különcséget vagy bizarr minőséget, amelyet nevéhez társít az értő nemzetközi közönség, megbízhatóan szállítsa. Mivel díszítésről van szó, maga sem tartja létfontosságúnak – a film második felében, amikor szeretné tisztességesen végigmondani Bella történetét, visszafogja a burjánzó stíluskavalkádot.

Így a Szegény párák egyszerre lesz sok és kevés.

Szándékos túlzásai, paródiaszerűen túlhajtott részletei – a tudóst játszó Willem Dafoe rémpofájától a szoknyapecér ügyvédet adó Mark Ruffalo nyafogásáig – egy darabig szórakoztatóak, majd unalmassá válnak, mert az előtérbe állított, női nevelődési történet nem elég gazdag ahhoz, hogy elterelje róluk a figyelmet.

Emma Stone a Curse minisorozata után egy hónapon belül másodszor bizonyítja, hogy a humora és az ízlése sem konvencionális, de a Szegény párákban voltaképpen nem tesz mást, mint pontosan végigjátszik egy látványos fizikai mutatványokra lehetőséget nyújtó, hálás szerepet.

A Szegény párák konformista furcsaságában mégis van valami szívderítő. Ha egy ennyire merészen stilizált, ironikus humorú film része lehet az amerikai fősodornak, ahogy ezt tizenegy Oscar-jelölése bizonyítja, akkor Hollywoodot láthatóan igenis foglalkoztatja a művészi megújulás igénye.

Még Frankenstein szörnyét is képesek szépnek látni, ha rájönnek, hogy legbelül ő is csak olyan szeretne lenni, mint az egyszerű emberek.

Szegény párák (Poor Things), 2023, 142 perc. 24.hu: 6/10.