Elfordította a szemét, a bérgyilkosoknak meg a hóhéroknak is elsőként azt tanácsolják, hogy ne nézzenek annak a szemébe, akit ki kell végezniük, kerüljék a tekintetét, mert az habozásra vagy hibázásra késztetheti őket, és rendszerint nincs lehetőség ismétlésre, illetve a hóhérnak van, ő ronthatott, és többször is lesújthatott. Inés tekintete nem jelentett kockázatot, mert a szeme erényesen csukva volt. Annál inkább az arca, amelynek nagy vonásai álmában ellágyultak, és gyámoltalanságot sugároztak. Centurión újra habozott, pedig tudta, hogy nem lenne szabad, a gondolkodás a következő ellenség, nem szabad nézni, nem szabad gondolkodni.
Janet Jefferys hazugsághalála jutott eszébe. Ez viszont most igaz lesz.
„Kortalan nőnek álcáztad magad, Maddie O’Dea, időn felülinek. Most valóban az leszel, örökre időtlen. – Az jutott eszébe, hogy segíthet, lendületet adhat, ha így gondol rá. – Ez az igazi neved, ahogy az enyém meg Tomás Nevinson és nem Miguel Centurión, ahogy nem voltam sem MacGowran, sem Fahey, Hörbiger vagy Avellaneda, sem Rowland, Breda vagy Ley meg a többi sem, amelyekre már nem emlékszem. Most már tudjuk egymásról, kik vagyunk, és te rólam sokkal régebben tudod. Úgy döntöttél, hogy nem szembesítesz vele, és nem védekezel, hogy megmenekülj. Most te vagy a párbajozó, aki elsőként a levegőbe vagy a földbe lő, és ki van szolgáltatva az ellenfele jellemének, aki ugyanígy tehet, aztán nyugodtan hazamehet, vagy kíméletlenül golyót ereszthet beléd, meg sem köszönve az előzékenységedet. Sokat kockáztattál, és most ki vagy szolgáltatva a kényemnek-kedvemnek, Maddie O’Dea. Nem tudom, hogy tudtad-e, hogy bíztál-e bennem, vagy tudtad, hogy ma lesz, és soha nem is fogom megtudni.”
A gondolatok nemcsak habozáshoz vezetnek, hanem gyakran megfékezhetetlenné is válnak, ha egyszer megindulnak, ahogy „ezek”, akikről Inés Marzán beszélt, mielőtt meggyilkolták szegény ermuai képviselőt, az osztag nem nézett a szemébe, amikor kivégezték a szokásos tarkólövéssel. Inés ismerte őket: „Olyanok, mint a gép, amelyik akkor sem tud leállni, ha akar”, és Centuriónnak is ilyennek kell most lennie. Mégis megtorpant, nem volt benne eltökéltség, és késleltette a véget. Ostoba módon (idiotically, ahogy angolul mondják, villant be a másik nyelvén) ellenőrizte a víz hőmérsékletét, nehogy Inés fázzon. Eléggé kihűlt, ezért kinyitotta a melegvíz-csapot, hogy megmelegítse, és még arra is vette a fáradságot, hogy félrehúzza Inés lábát a vízsugár alól, nehogy megégesse a forró víz, mert ettől is magához térhet, és azt végképp nem akarta, mert akkor erőszakhoz kellene folyamodnia, vagyis másféle, konkrétabb erőszakhoz, talán kézitusához, amire képtelennek érezte magát.
Inés Marzán vajon miért nem tett lépéseket, hogy meggyőződjön a helyzetéről, a könyörtelen Magdalena Orúe vajon miért nem tette? Miért nem riasztotta a bergarai vagy a magherafelti ismerőseit, hogy siessenek a segítségére? Miért nem uszította rá magát Ruiz Kindelánt? Utóbbit csak azzal tudta magyarázni, hogy Inés magasabb rangban van nála, és kifejezetten letiltotta, de miért tett volna ilyet? Centurión nem hitte, Inés annyira beleszeretett volna, hogy még az élete árán is megmenti a haláltól. Ebben azonban tévedhetett, az ember nem mindig méri fel helyesen a másokban ébresztett érzelmeket, amelyeknek ő a tárgya és nem az alanya. És ugyanígy azt is rosszul méri fel, amit azok a mások feltételeznek róla, és Inés talán úgy gondolta, hogy szerelmes belé, hogy az ujja köré csavarta, és így „semlegesítette”, ártalmatlanná tette. Vannak, akik nem mutatják, de titokban önhittek, öntudatosak, és sok mindent képzelnek magukról.
Vagy talán egészen egyszerűen csak belefáradt. Bizony, a fáradtság sok cselekedet és gátlás forrása, sokan mindenről lemondanak miatta. Lehet, hogy Inés már egy ideje úgy gondolta, ahogy Hemingway híres elbeszélésében Ole Andreson és a tanárnak álcázott autóversenyző, akit John Cassavetes alakított a részben a novella alapján forgatott Gyilkosok című filmben: „Végre utolértek. Nem panaszkodhatok. Haladékot kaptam. Hasztalan, értelmetlen haladékot, de itt maradhattam a világban. És egyszer minden haladék lejár, hát legyen. Nem védekezem, nem menekülök többé.” Ahogy elképzeltem, hogy Inés is így békélt meg a sorsával, újra meghatódtam. Meghatott, hogy netán az észszerűséget is félretéve szeret. Centurión ezt nem engedhette meg magának, ennek véget kellett vetnie.
Továbbra sem nézett az arcára. „Biztosabb annak lenni, amit elpusztítunk, mint a pusztítás után sütkérezni a kétes örömben.”
Nézte Inés Marzán lábát, a szépen pedikűrözött, lakkozott körmű lábujjait. Csak fel kellene rántania a két lábát, és amilyen kábult volt, észre sem venné, akarata ellenére, de tiltakozás nélkül hagyná el az árnyékvilágot. Annyira nem lehetett naiv, hogy azt higgye, ez a végtelenségig mehet. Nem olyan volt, mint az, aki évszázadok óta vezette az öszvér vontatta kordét a Lesmes hídján át. Életében sokat félhetett, a félelem pedig arra készteti az embert, hogy eltöprengjen, megjósoljon, előre megérezzen dolgokat, előre lássa, mi volt és mi lesz, ahogy ő is megtapasztalta, és ezért nagyon is jól tudta. Inés sem különbözhetett nagyon attól, amilyen ő volt.
A bokájánál fogva felhúzta Inés lábát, és a nő feje nyomban a víz alá süllyedt, teljesen el is merült. Csak így kellett volna keményen tartani egy bizonyos ideig, számolni a másodperceket, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc és tíz. Megpróbálta, de aztán újabb szünetet tartott, tudva, hogy ez végzetes hiba lehet, de meg kellett bizonyosodnia arról, hogy Inés nem tért-e magához a fuldoklástól, nem döbbent-e rá, hogy nyomban meghal, nem nyert-e vissza akár egy szemernyi zavart öntudatot, mert ettől tartott a legjobban, azt nem tudná kezelni. Nem tudta, hogy nyelt-e már vizet, gyanította, hogy igen, de aludt tovább, nem ébredt fel, még csak nem is köhögött, nem tátogott, nem kapkodott levegő után.
Szünetet engedélyezett magának meg Inésnek is, és talán ez volt a kegyetlenség, hiszen éppen a felesleges hosszúra nyújtás elkerülésére hívatták el a rátermett calais-i „pallost” csaknem öt évszázaddal korábban, amikor még ritkaság volt a szánalom. De mégsem, nem kegyetlenség volt – csupán haladék, és a haladék mindig civilizált –, mert Centurión nem engedné, hogy Inés bármi effélét gondoljon: „Nem, ez nem történhet velem, ez nem lehet igaz, nem lehet, hogy többé nem látok és nem hallok semmit, és egy szót sem tudok többé kimondani, hogy ez az agy, ami még működik, megbénul, és kialszik, akár egy villanykörte, pedig most még eleven, jár és gyötör; hogy nem kelek fel, és az ujjamat sem tudom megmozdítani többé, hogy bedobnak egy gödörbe, vagy elégetnek, mint egy fahasábot, de nem lesz tőle kellemes, erdőt idéző illat, és a testemből csak egy füstgomoly marad, ha az akkor még mindig én leszek. Az leszek annak a szemében, aki megöl, meg azokéban is, akik látnak, összeszednek, kezelésbe vesznek és elszállítanak, ők továbbra is felismernek, mintha még élnék, de a szeretteimnek és önmagamnak már nem leszek én, mert nem is lesz tudatom… Később itt is, ott is megszólal majd a lélekharang Ruánban, de én már nem hallom a kongásukat.”
Nem, Centurión nem engedhet meg egyetlen ilyen gondolatfoszlányt sem. Ezért a rövid szünetet követően újra felhúzta Inés lábát, és alámerítette az ártalmatlan kádba, amelyben naponta fürdött. Ezúttal nem számolt, nem számolt, mert az hátráltatta a szándéka, a kötelessége teljesítését, így aztán lemondott róla. Nem tudta, hány másodperc telt el, mióta Inés fuldokolni kezdett, talán egy perc vagy egy kicsit még több. És akkor az történt, ami velem esett meg, amikor megöltem az egyiket a két ember közül, akiket meggyilkoltam önvédelemből vagy nagy katasztrófák megelőzésére abban az életemben, amire emlékeztem ugyan, de már nem ismertem fel. Amikor rádöbbent, hogy meg fog halni, az a férfi rám nézett, de nem haraggal, legfeljebb némi szemrehányással, amit nem is nekem szánt, hanem a világ rendjének, ami az akarata ellenére odáig juttatta, behálózta és beszippantotta arra az időre, amíg a világon volt, most pedig hirtelen eltávolította, kivetette és eltüntette újra az akarata ellenére.
Inés Marzán nagy szemében nem látott ilyen pillantást, a nő szemhéja akkor sem nyílt volna ki, ha megpróbálta volna felhúzni, de mindegy is volt: hallottam azt a szelíd szemrehányást, amit a világ rendjének szánt, mert mindannyiunkat ez a rend vesz rá, hogy fogadjunk, és ez okozza, hogy veszítünk. Azt viszont éreztem mind a két kezemmel, és semmiképpen sem képzeltem, hogy a két lába gyengén küzd, hogy kiszabaduljon. Annyira megijedtem, hogy elengedtem, és akkor láttam, ahogy izgatottan, sebesen mozgatja a lábát, úgy képzelve, hogy fut és még elmenekülhet. De nem levegő vette körül, hanem víz.
Nem bírtam tovább, nem tudtam folytatni. Inés lába volt nekem az a falevél, amelyik lehullott a fáról, és véletlenül a célgömbre esett. Egy pillanatra, de egyben véglegesen elvesztettem a célt, és már nem nyertem vissza. Az a hiábavalóan futó két láb mezítelen volt, gyámoltalan, szépen ápolt női láb. („A meggyilkolásunkban talán csak azt vagyunk képtelenek elviselni – gondoltam –, hogy mások határozzanak a halálunk idejéről és módjáról, ez ellen lázadunk vadul, olykor anélkül, hogy tudnánk róla.”) Mert elég egy lehulló falevél, s bármilyen oda nem illő és akaratlan is, kifutunk miatta az időből.
Ahogy megragadtam a hónaljánál fogva, hogy kiemeljem a fejét a vízből – annyira sem volt tudatánál, annyi ereje sem volt, hogy felüljön, és az életösztön nem elég, ha valaki nincs magánál, és messze jár –, rádöbbentem, milyen következményekkel jár ez a tettem, vagy az, amit nem tettem: „Halálra ítélem Celia Bayót meg María Vianát, és Inés Marzánt sem mentem meg. Emberölés volt, se több, se kevesebb, de most már három áldozat lesz előbb vagy utóbb. – De aztán felülkerekedett egy önzőbb gondolat vagy inkább meggyőződés: – Nem ma lesz, és ami még nincs, az lehet, hogy nem is lesz. És akárhogy lesz is, nem én követem el, nem én.”
Nem történt semmi, már nem kellett felidéznem, mihez nyúltam hozzá, mert már nem kellett eltüntetnem semmiféle nyomot.
Megvártam, amíg kiürül a kád, és egy kicsit megszárad, meleg este volt. Elővettem a legnagyobb törölközőt, inkább fürdőlepedőt, és leterítettem az ágyra. Kiemelnem nehezebb lesz, mint betenni a kádba. Felemeltem – most súlyosabbnak éreztem –, és a karomban az ágyhoz vittem, ahol letettem a törölközőre. Megszárítgattam a testét, a lábát, aztán bebugyoláltam a fürdőlepedőbe, és hasra fektettem, hogy ki tudjon folyni a víz, amit nyelhetett. Egyenletesen lélegzett, láthatóan nem történt semmiféle ártalom, nem fulladt, nem volt nyugtalan, talán nem is álmodott, de semmiképpen sem arról, ami történt; lehet, hogy rövidebb ideig volt a víz alatt, mint hittem, talán csak fél percig, de utólag már nem tudhattam.
Leültem mellé a gyászos vagy már nem is olyan gyászos ágya szélére, és figyeltem, vigyáztam, őriztem a várost az Úr álmos vagy éber tekintete nélkül. A bőre itt-ott egy kicsit ráncosra ázott, pedig nem volt sokáig a vízben, bár a szünetek, amelyeket tartottam, talán hosszabbak voltak, mint képzeltem. Láthatóan nem fázott, és melege sem volt, én viszont kimelegedtem, és a pulzusom szaporább volt a szokásosnál. Hogy lecsillapodjam, kerítettem egy hamutartót, rágyújtottam, és ahogy mélyen leszívtam a füstöt, megnyugodtam. Nem vesztettem szem elől Inést, lestem, nem változik-e valami. Bizonyára semmi sem fog, vagy nem jelentősen, de nem akaródzott felszedelőzködnöm, rendet raknom, betakargatnom és otthagynom. Nem volt mitől félnem, de féltem. Hiszen nem történt semmi.
Néhány perc múlva eluntam a dolgot, és megrohantak a kínos, fenyegető gondolatok. Az órámra pillantottam, jó ideje nem néztem meg, mert korábban levettem. Negyed kettő volt, tehát összesen másfél órát töltöttem Inés lakásában, és haboztam, hogy maradjak-e tovább, hiszen abban sem lenne semmi különös, ha egész éjszaka nála aludnék, mintegy őrködve.
Nyoma semminek sem maradt, de mindenképpen igyekszem majd találkozni és beszélni vele, mert én viszont emlékszem, én mindenről tudok, és nem is fogom elfelejteni, hogyan is tehetném.
Angliában egy órával korábbra járt az idő, éjjel negyed egy volt, de még így is késő ahhoz, hogy felhívjam Tuprát, gondoltam, bár ez a hívás nagyon is érdekelné, és talán a szokásosnál később fekszik le, mert várja, hogy hívjam, alig várja, hogy megtudja, és tájékoztathassa Machimbarrenát. Megtehettem volna, hogy nem őt hívom, hanem Pérez Nuixt, aki szombat éjjel még biztosan ébren van Madridban, de bizonyára nem otthon – éjjeli bagoly volt –, és neki még nem volt olyan özönvíz előtti mobiltelefonja, mint Tuprának, 1997-ben ez még kiváltságnak számított. Igazság szerint egyiküknek sem volt kedvem telefonálni. Az ő szemszögükből nagyon rossz hírt közölnék, ami dühítené őket, és ezt senki sem teszi szívesen. Nem kellett feltétlenül aznap éjjel jelentkeznem, tudták, hogy Inésszel késői találkozót beszéltem meg, hogy bármi közbejöhet, és hogy mindenhez idő kell. A gyilkossághoz talán nem, de az előkészületekhez igen. Megtehetném, hogy egyáltalán nem jelentkezem, semmi sem gátol meg ebben. Keressenek ők mindhiába, joggal gyanakodva. Megtehetném, hogy nem veszem fel a telefont, hadd csörögjön, nem veszem fel… „De jaj – gondoltam –, egy nap mindenképpen fel kell vennem, mert egyszer mindennek elérkezik a napja, még a legtávolabbi, legvalószínűtlenebb dolgoké is.”
Kinyitottam a spalettákat, mert már nem volt miért zárva tartani őket, és átnéztem a szemközti lakásomra; szokás szerint égve hagytam néhány lámpát, hogy úgy látsszon, mintha volna ott valaki. Aztán a hídra pillantottam, amelyen a nyári szombatokra jellemző sokaság tolongott. A folyó vize azonban békés volt. Nem volt sok értelme Ruánban maradnom, de annak sem, hogy a rekkenő hőségben visszamenjek Madridba, amikor Berta meg a gyerekek San Sebastiánban vakációznak, javában folyt „a nagy nyári kiköltözés”, és még bő esztendők jártak.
Nem mintha lett volna esélyem azok ellen a fickók ellen, akik akkor bukkannak majd fel, amikor a legkevésbé várnánk. Nem lehettem egyszerre több helyen; de legalább tudnám, mi történik, a helyszínen értesülnék mindenről, nem a távolból. Ruánban minden haláleset szenzációt keltene, az erőszakos halál pedig olyan megrázkódtatást, amilyet évekkel később Santanderben szegény madridi átutazó Natividad Garayo meggyilkolása; Florentín bizonyára több oldalt szentelne neki a Hírharangban és órákat a helyi tévében. Madridban viszont a sajtó elintézné egy nyamvadt félhasábos cikkel vagy még annyival sem, ha balesetnek vagy féltékenységi drámának álcáznák.
Már két óra is elmúlt. Inés Marzán vagy Magdalena Orúe még mindig aludt, vagy eszméletlen volt, most már valószínűleg az előbbi. Mélyen aludt, és várhatóan még jó ideig nem ébred fel, amennyire ez előre látható. Életben volt, és életben is marad. Ettől megkönnyebbültem; sőt, valamiféle eufória töltött el. Ugyanakkor nyugtalankodni kezdtem.
Ha az ETA hamarosan vagy belátható időn belül újabb merényletet követ el, vagy az IRA teszi a megbékélés útjára lépett Ulsterban, és Magdalenának is része van benne?
Átkoztam a sorsomat és az örökös döntési kényszereket: most olyan felelősség hárult rám, amellyel nemcsak egy, hanem sok életnek tartoztam. Nemcsak arra kellett figyelnem, ami az északnyugati városban történik, hanem arra is, ami Spanyolország más részein és Észak-Írországban, napról napra rettegve, aggódva, kétségek között olvasva a napilapokat. Egyszerre gyanakvóan és szemrehányóan néztem Inésre. De hát mit tegyek? Töltsem meg újra a kádat, és nyomjam bele? De már képtelen lettem volna rá, már késő volt. Az sem biztos, hogy nem járnék ugyanúgy, és nem kellene az egész éjszakát azzal töltenem, hogy mindent helyrehozok, visszacsinálom, amit csináltam, ellentmondok önmagamnak; és ha netán eljárna a kezem, akkor mi lenne?, már nem lenne visszaút. Nem, a lehetőség elenyészett, most már szembe kell nézni a kockázatokkal.
Inés teste már teljesen megszáradt. Óvatosan felemeltem, hogy kihúzzam alóla a törölközőt, de ne ébresszem fel; a törölközőt kicsavartam a fürdőszobában, és visszaakasztottam a helyére, egy ideig még csöpög majd belőle a víz, de ennek nincs jelentősége. Visszamentem a hálószobába, megbontottam az ágyat, betakargattam a mezítelen Inést, és újra olyannak láttam, amilyen valójában volt, a nagy lábát, a karját, az idomait már nem láttam kisebbnek és esendőnek. Kiürítettem a hamutartókat a szemétkosárba. Kivittem a palackokat, és alaposan elmostam a poharakat, mintha a rajtam esett foltot is el kellene tüntetnem. Olyan közel voltam hozzá, hogy talán mégis esett rajtam folt, ma már így értékelnék, mert olyan időket élünk, amikor a gondolatokat, a szándékokat és a kísértéseket is mérlegre teszik és elítélik, míg a múlt században még nem voltak ilyen hisztérikusak és önkényesek. Az az éjszaka éppenhogy, de még a huszadik századhoz tartozott, amire egyre inkább vágyakozva gondolunk vissza.
Nem oltottam el a lámpákat, csak az ajtóhoz mentem, és még egyszer körülnéztem. Amint kilépek, és bezárom magam mögött, nem mehetek vissza; ha Inésszel történik valami váratlan, akkor egyedül kell boldogulnia. Ahogy bármelyik éjszakán. Nem volt lelkierőm vagy bátorságom ott aludni mellette, fél szemmel őrködve. Ki kellett jutnom onnan.
Majd másnap kiderül, ha Inés egyáltalán felhív; a magam részéről jobbnak láttam, ha egy ideig nem jelentkezem, az nem lenne okos dolog. Újra a bejárati ajtóhoz mentem, de még nem nyitottam ki. A rend helyreállt, az élet folytatódik, mintha ez az éjszaka meg sem történt volna. Vagyis hogy az, amit csak én éltem át. Más számára nem is létezett, így reméltem, és így volt a legjobb. Senki sem merészelte megzavarni a világmindenséget, legalábbis én nem.
Javier Marías: Tomás Nevinson
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Jelenkor Kiadó, 2023
