A veterán olasz rendező, Nanni Moretti korhatáros filmet forgatott. A Fényes jövő hatvanöt év alatt csak nagyszülői felügyelettel ajánlott. Még jobb, ha nyugdíjas kísérőnk személyes emlékekkel rendelkezik az ötvenes évekről, különösen az 1956-os magyar forradalomról és a modern olasz filmművészet kibontakozásáról. Ez a két esemény Moretti új filmjének viszonyítási pontja. Hogy a rendező az olasz film dicső múltjával foglalkozik, érthető, de hogy a mi ötvenhatunkkal is, az a magyar nézőhöz is közelebb hozhatja a Fényes jövőt.
Különösen, hogy Moretti nem csak emlegeti a magyarokat. Kamera elé állít legalább egy magyar színészt, Anger Zsoltot is, aki a fiktív Budavári Cirkusz vezetőjeként, az egész menazséria élén érkezik Rómába a történet elején, az egyik kerületi kommunista alapszervezet meghívására.
Itt jön a csavar: az 1956 késő októberében induló, a magyar szabadságharc eseményei által is alakított történetet csak a képzelet írja. A Fényes jövő főhőse valójában nem a cirkuszigazgató vagy a kerületi főkáder, hanem egy filmrendező, aki az ötvenes évekről, gyerekkora római kisvilágáról akar filmet forgatni.
Moretti új filmje tehát a filmezésről szóló filmek szép, ám az olasz rendező megközelítésében enyhén avíttasnak tűnő hagyományát eleveníti fel. Noha filmrendezők már a klasszikus hollywoodi stúdiófilmekben is kerültek főhősszerepbe – például a Sullivan utazásának vígjátékokról elhíresült, de a „hétköznapi valóságot” lefilmezni vágyó címszereplője –, a téma igazán a modern filmben talált otthonra, amely módszeresen igyekezett választ találni a kérdésre: hogyan működik a film, és kik azok, akik működtetik? Fellini Nyolc és félje alighanem meghaladhatatlan csúcsa ennek az öntükröző filmművészetnek. Ám attól még, hogy meghaladhatatlan, közelíteni sokan próbálják. Most éppen Nanni Moretti, aki hetvenévesen, tucatnál is több nagyjátékfilmmel és cannes-i Arany Pálmával (a megrendítő A fiú szobájáért kapta, 2001-ben) a háta mögött joggal érezheti magát a mai olasz film nagy öregjének.
Ahogy majdnem mindegyik filmjében, ezúttal is saját magát választotta a főszerepre. A Fényes jövőben tehát Moretti, a filmrendező egy rá kísértetiesen hasonlító filmrendezőt alakít, aki egyre kevésbé érzi otthon magát napjaink olasz filmgyártásában. Új filmjének fiatal munkatársai életükben először hallanak róla, hogy Olaszországban éltek igazi kommunisták. Producerként dolgozó felesége önállósítja magát, és véres, bárgyú gengszterfilmre pazarolja az idejét ahelyett, hogy ájultan imádná férje művészetét. Amikor a Netflixtől kér pénzt saját filmjére, a streamingszolgáltató elzárkózik, magyarázat helyett divatosan öltözött menedzserei papagájként ismételgetik, hogy „mi százkilencven országban vagyunk jelen”.
Mindez elég szórakoztató, de csak annyira, amennyire egy ötödször látott, vasárnap délután a tévében ismételt Woody Allen-film. Fellini és mások, például az Amerikai éjszakát egy forgatásról forgató Truffaut nyomdokain haladva Allen tökéletesítette a nyafogó, neurotikus rendező típusfiguráját, amit Moretti most látható élvezettel játszik el.
Itt is egyszerre látszik zátonyra futni a főhős szakmai és magánélete – arról még nem is volt szó, hogy a rendező huszonéves lánya a nyolcvanhoz közelítő, nagy lengyel színészhez, a saját magát alakító Jerzy Stuhrhoz készül hozzámenni –, a széteső filmforgatás pedig az elhibázott élet tükörképévé változik.
Meglepetéseket tehát nem tartogat a Fényes jövő, hacsak azt nem, hogy az időskori önarckép hátterébe Morettinek éppen az ötvenhatos forradalmat jutott eszébe felfesteni (Anger és társulata sajnos egy ponton kiiratkozik a filmből, mert a levert szabadságharc miatt sztrájkba lép a cirkusz). Moretti nagypapásan hamukál a dicső múltról, amikor még a lemenő nap fényénél futballoztak a gyerekek a római külkerületekben, a szomszédság pedig hitt egy igazságosabb világban. Amikor a filmrendezőknek még komoly tekintélye volt, és nem a Netflix meg az adrenalinfüggő, nyikhaj filmesek diktálták a trendeket. Szerencsére az író-rendező-főszereplőnek van elég öniróniája hozzá, hogy elrévedő önmagát is kinevettesse, de ettől még a szimpátiája érezhetően saját magáé.
Leginkább azoknak, akik maguk is hiszik, hogy a filmművészetben valami visszavonhatatlanul véget ért, és értékelik azokat a rendezőket, akik még emlékeztetnek a kultúrának erre a régi, ma már olykor anakronisztikusnak tűnő szemléletére. De talán a filmrendezők élete soha nem is volt ilyen álomszerű. A Fényes jövő erénye, hogy Moretti felismeri: amiről forgat, az mindössze a saját vágyálma. Mikor kellékese felsorol neki ötféle ásványvizet, amit kapni lehetett az ötvenes évek Rómájában, a főhős egy hatodik, nemlétezőt talál ki, mert azt tartja tökéletesnek.
A Fényes jövő elsősorban az álmok filmje. Felhőtlenebb pillanataiban elhisszük Morettinek, hogy még a sokadszor újraálmodott, kiszámítható panelekből építkező és hamar elillanó álmok is szebbek, mint az éles, szigorú nappalok.
Fényes jövő (Il sol dell’avvenire), 2023, 96 perc. 24.hu: 6/10.
