Még diákmunkásként is meglepően tisztességesen fizet, később meg pláne, mindig van felvétel, képzettségi kitétel gyakorlatilag nincsen, télen fűtött, nyáron hűtött, kényelmes iroda, nehezet emelni, napon, hidegben ácsorogni, túlórázni szinte soha nem kell, nem hívogat a főnök munkaidőn kívül – a telemarketing tulajdonképpen az ideális munkakör, nem?
Mondjuk, amikor én csináltam, kedvem lett volna meghalni minden nap, és máig rühellek telefonálni, de azt már akkor is láttam, hogy csak én nem vagyok kompatibilis a dologgal. Körülöttem ugyanis láthatóan jól elvoltak a diákok is, a felnőttek is, még ha a műszakzárás előtti percben menetkészen várta is az óramutató körbeérését a teljes iroda, hogy aztán a várva várt pillanatban egy emberként üssük be a napzárást jelentő kódot, és csapjuk le a kagylót mindannyian. Pedig nálunk nem is volt akkora „ereszdelahajamat”, mint a CDG-nél, annál a cégnél, amiről a Telemarketingesek című HBO-s dokusorozat mesél. No meg – bár manapság miben lehet biztos az ember – nem vettünk részt egy országos méretű, sokmilliárdos csalásban sem, de ilyen apróságokon igazán ne akadjunk fenn.
A Telemarketingesek minden ízében rendhagyó, gonzó jellegű doku – talán épp ezért működik olyan jól. Ennek fő oka, hogy A film ötletgazdájáról, fontosabbik rendezőjéről, valamint egyik kulcsszereplőjéről, Sam Lipman-Sternről (a másik rendező Adam Bhala Lough, aki egyébként egy későn megtalált unokatestvére) ugyanis – bár ma már menő videós újságíró és filmes – sokáig úgy tűnt, nem lesz rendes ember: céltalan kamasz volt, az iskola nem érdekelte, csak graffitizni akart, betépni és a haverokkal lógni. Ennek megfelelően ki is hullott az iskolából már kilencedikes korában. Hogy miért fontos ez cikkünk szempontjából? Azért, mert az iskola félbehagyása nyomán került kapcsolatba a telemarketinggel, a szóban forgó céggel és a jelenség egészével, amiről filmje szól. Lipman-Stern szülei ugyanis közölték a fiukkal, hogyha nem jár iskolába, akkor bizony el kell mennie dolgozni, az egyetlen hely pedig, ahová ilyen fiatal, képzetlen kamaszként is felvették, a CDG, teljes nevén Civic Development Group nevű, telefonos adománygyűjtésekkel foglalkozó cég volt.
Nem tudni, hogy az alig tizenhat éves fiatalembernek milyen elképzelései voltak a munka világáról, de arra biztosan nem számított, hogy egy munkahely olyan őrültekháza lehet, mint ez a cég volt: olyannyira szabad szellemben teltek az irodai mindennapok, hogy A CDG-nél komolyan vették, hogy amíg el van végezve a munka, addig semmi más nem számít – így esett, hogy nemcsak iskolaelhagyó kamaszokkal, de próbaidőn lévő vagy frissen szabadult bűnözőkkel is tele volt a cég, és nem is csak kispályásokkal, hanem súlyos, emberélet elleni bűncselekmények elkövetőivel is. Ami persze – ahogy a film egyik megszólalója is fogalmaz – bizonyos értelemben közszolgálat volt, hiszen ezek az emberek is szeretnének pénzt keresni, lehetőleg legalább annyira legálisan, hogy ne kerüljenek vissza a rácsok mögé, ám a cég tevékenyégéből kiindulva minimum visszás.
A CDG ugyanis nem hagyományos telemarketinges cég volt, nem a szó szoros értelmében vett értékesítést folytattak, tányéros tévével, teflonserpenyővel, miegymással, hanem civil és jótékonysági szervezeteknek kalapoztak adományokért. (A támogatók matricacsomagokat kaptak cserébe, így több dolgozó szerint egyenesen matricákat árultak.) Elsősorban ráadásul nem másnak, mint a bűnüldöző szerveknek. – illetve nem a rendőrségnek, hanem a rendőrséget támogató szakszervezeteknek, amelyeket legtöbbször valamilyen testvériségnek neveztek: New Jersey-i Rendőrök Testvérisége, Connecticuti Rendőrök Testvérisége és így tovább, akiknek a köz adományaira volt szükségük. Mondjuk, golyóálló mellények vásárlására, vagy munkavégzés közben elhunyt bajtársaik családjának megsegítésére. Legalábbis ez volt a hivatalos állítás. Hogy mi volt ebből igaz, az már más kérdés.
A helyzet ironikus ellentmondása ragadta meg leginkább a később rendezővé vált Lipman-Stern figyelmét is, no meg a munkahely általános házibuli-hangulata: eleinte csak azért kezdett el kamerát hordani az irodába, mert annyira hihetetlen dolgok történtek a munkahelyen, hogy úgy érezte, ezt rögzítenie kell, különben élő ember nem fogja neki elhinni, ha mesél róla. Így viszont, mivel egy volt közülük, Lipman-Stern kamerája előtt nem feszengtek a kollégák, böfögtek, fingtak, kis híján a szerszámot is elővették, és azok is nyíltan és őszintén nyilatkoztak neki, akik egy profi dokumentumfilmes stábbal szóba se álltak volna. Videóit Lipman-Stern még a YouTube-ra is feltette, nem érdekelt senkit – ám két évtizeddel később ezek a felvételek segítettek neki fontos megszólalókat találni, no meg ezek az amatőr, sufnituning hangulatú képsorok adták a film gerincét. A forgatás ugyanis megmaradt hobbinak, és egy idő után az eszeveszett irodai ökörködés megörökítése mellett még egy célja lett: feltárni a cég piszkos ügyleteit, a rendszer etikátlanságait, az eleinte kisebb, aztán egyre nagyobbá váló csalásokat.
A rendező fő partnere ebben egykori kollégája, a nemes egyszerűséggel csak telemarketinges legendaként aposztrofált Pat Pespas, aki abszolút megérdemli a legenda címet. Az ízig-vérig redneck karakter Pespas ugyanis nemcsak született telemarketinges, de született showman, született gonzó riporter és – ahogy a film is kiemeli – született szivárogtató is: ugyan komoly pénzt keresett a cég megbecsült tagjaként, a kezdetektől bökte a csőrét, hogy a cég tisztességtelen ügyleteket folytat, és minden vágya volt rájuk húzni a vizes lepedőt. Így az évek előrehaladtával a felvételek egyik mellékszereplőjéből főhőssé, riporterré lépett elő, a kész filmnek pedig az ő személye az igazi wow-faktora.
A film ugyanis egy idő után már nem csupán egyetlen cégről, hanem egy kiterjedt jelenségkörről kezd el beszélni: azokról a nonprofitokról, amelyek hasonló telemarketinges cégeken keresztül gyűjtenek maguknak adományokat, és amelyeknek az ügyletei fölött magasabb szinteken, így például a Kongresszuson belül is szemet hunynak, ki tudja, miféle lobbitevékenység eredményeképpen.
De ha visszamegyünk a szimpla adománygyűjtésig, már ott is kétszintű a probléma: sok esetben a telemarketinges cég legfeljebb tíz–húsz százalékot ad át a kapott adományokból a nonprofitoknak, de még ha a teljes összeget átadják, akkor sem feltétlenül megy jótékony célra a pénz. Mint kiderül ugyanis, Amerikában simán lehet nonprofitja a legképtelenebb dolgoknak is, és mind gyűjthet adományokat is, a szektor teljesen alulszabályozott, könnyedén kijátszható, és bizony, ki is játsszák sokan, és direkt arra hoznak létre ilyen szervezeteket, hogy a nekik gyűjtött adományokat zsebre tegyék. Hallunk milliós gitárgyűjteményről és adományokból fizetett zenekarhirdetésekről, egy tó mindkét partján villát birtokló cégtulajról, és hasonló ínyencségekről: igazi aranybánya ez a sztori.
Ahogy pedig Sam és Pat egyre mélyebbre jutnak a sztori nyúlüregében, úgy nőnek filmjük tétjei is. Mert hiába lepleződik le és zárja be kapuit egy-egy efféle cég, mint a mesebeli sárkánynak, akinek, ha egy fejét levágják, hét nő a helyére, úgy ütik fel a fejüket újabb és újabb hasonlók. Mind-mind a CDG munkamódszerével és, hangsúlyozom, nemcsak megbízóik tudtával, de egyenesen az ő direkt kérésükre, az ő eszközeikként forgatnak ki embereket sok-kicsi-sokra-megy alapon egészen komoly összegekből is. Sokszor nem egyszerűen csak naiv hazafiakat, zömében időseket, akik egyszerűen patriotizmusból adományoznak a rend őreinek, a tűzoltóknak, ráktúlélőknek, mikor kinek: a bemutatott telemarketinges cégek külön csapatokat foglalkoztattak olyan ügyfelek hívogatására, akik félelemből adományoztak. Mondjuk, mert spanyolajkú bevándorlók, akik a kitoloncolástól félve azonnal frászt kapnak, ha valaki a rendőrség nevében telefonál, hát mernének nem adományozni, sokszor akár erőn felül is. Ráadásul, aki egyszer bekerült a rendszerbe, mint adományozó, azt újra és újra felhívták, egyre nagyobb összegekért kuncsorogva.
Az emberek pedig adtak, vakhitből, félelemből, sokan egyenesen azt hitták – hiedelmeiket pedig a telemarketingesek szövegei is finoman meg-megtámogatták –, hogy a támogatásuk afféle védelmi pénz, amiért cserébe jobban vigyáznak majd az üzletükre a hatóságok, esetleg nem kapnak majd gyorshajtási bírságot. Mi több: az események előrehaladtával a hívások finom fenyegetésbe is át-átcsaptak, és a fenyegető hangnem a dolgozókat is meg-meglegyintette, az egykori nagy szabadságból enyhe zsarolás lett, mondván, ha nem hozod az eladásokat, akkor bepanaszolunk a tartótisztednél, mehetsz vissza a börtönbe. Ezzel együtt a sorozat tulajdonképpeni lényege, hogy nem a telemarketinges cégekkel, pláne nem azok dolgozóival van az igazi gond: a valódi ludasok a megbízóik, az azok feletti ernyőszervezetek, no meg a törvényhozói szint, amelynek valamiért szintén érdekében áll megengedni egy ilyen szövevényes bűncselekményt, cinikusan elhajtva, pofán hazudva a témát firtatókat. Akik pedig csak azt szeretnék tudni, miért oké kiszolgáltatott átlagamerikaiaktól milliárdokat kicsalni harmincdolláros tételekben, holmi matricacsomagokért cserébe.
Katartikus nagy megfejtés helyett afféle lemondó látlelet az eredmény, ahogy viszont tálalva van, az feledhetetlen: ilyen botrányosan szórakoztató dokusorozatot a Tiger King óta nem láttunk.
A Telemarketingesek (Telemarketers) három része az HBO Maxon nézhető meg, magyar felirattal is.
