A híd: Az HBO első magyar realityjében nem lesz pénisz-helikopterezés

„Magyar, de nem olyan!” Annak idején, amikor kijöttek az első hazai HBO-sorozatok, az ilyen tartalmak fogyasztásában élen járóknak visszatérő élménye volt, hogyha megemlítették valamelyiket egy kevésbé úttörő ismerősnek, egyből el kellett magyarázniuk, hogy bizony, egy Terápia egy lapon sem említhető az országos kereskedelmi adók B-, esetleg C- vagy D-kategóriás szappanoperáival vagy a hébe-hóba előforduló, középszerű heti sorozatokkal.

Azóta ez a helyzet szerencsére előnyére változott: az HBO mellé felzárkóztak színvonalban más csatornák is, sőt, ahogy a Warner behúzta a fékeket a regionális gyártásban, úgy az is lehet, hogy az élvonal a következő években teljesen átalakul. Hogy lesz-e még valaha magyar fikciós HBO-sorozat, azt egyelőre nem tudni, de tulajdonképpen azzal is elleszünk, ha a csatorna jobb híján addig is egyéb tévés zsánereket definiál újra. Amint az A híddal is teszi, amivel kapcsolatban megint előkerülhet a „magyar, de nem olyan” szófordulat.

Először is: nem olyan az alapfelütés. Legalábbis elsőre – ha ez egy chat-beszélgetés lenne, ide azért kitennék egy kacsintós emojit. Azonban akárhogy is, A híd alapkoncepciója merőben szokatlan a realitypiacon.

Míg a legtöbb ilyen műsor szinte kizárólagosan a minél intrikusabb, minél kíméletlenebb versengésre épít, addig A híd kiinduló gondolata, hogy kooperáció nélkül senki nem jut semmire: a végcél egy híd megépítése, ha pedig ez nem jön össze, a nyereményt effektíve nem lehet elérni, az ugyanis a tó közepén van, oda kell vezessen a híd.

Ez egyébként a szórakoztatóiparban is trendi gondolat: a sokáig szinte csak versengésre alapozó videójáték-piacon is terjednek a kooperatív játékok. Itt minálunk ugyanakkor jó eséllyel inkább azért olyan érdekes húzás épp ehhez a formátumhoz nyúlni, mert a gyilkosan megosztott magyar közélettel gyönyörűen összecseng a műsor üzenete. Ugyanakkor azért ne legyünk naivak, természetesen itt sem kizárólag a közös jót szem előtt tartó altruizmus mozgatja a szereplőket, az nem adna ki működőképes műsort: A hídban épp az egyéni versus csoportérdek a visszatérő dilemma.

Ha már szereplők: a szereplőgárda sem olyan, mint amit a tipikus hazai realityktől megszoktunk. A többnyire a lehető legvalamilyenebb, legextrémebb, legalpáribb, legbotrányosabb, legsutább, legtörtetőbb karakterek helyett itt több középhang van jelen, és az általános emberi színvonal is magasabb, értve ez alatt olyan prózai dolgokat, hogy a legtöbb szereplőnek ténylegesen van például szakmája a megélhetési instagramozáson túl is. Persze, azért a szereplőgárda nem egy szociológiai módszerekkel leképezett verziója a valódi világnak, egyrészt, mert – mégis csak tévéműsorban vagyunk – mindenki elég klasszul néz ki, másrészt pedig azért, mert a szereplőválogatás logikáját az vezérelte, hogy mindegyik versenyző valami mással tudjon hozzájárulni a hídépítési projekt sikerességéhez. A casting egyébként mintaszerű,

• vannak szuperizgalmas és „töltelék” karakterek,
• vannak vezéregyéniségek és követők,
• vannak intrikusok, hangosak, csendesek,
• néhány karakternek az előtörténete is érdekes,
• és vannak olyanok is, akik jó eséllyel megtapadnak majd a hazai celebszférában

– hogy ez jót jelent-e, azt döntse el mindenki maga. Az egyetlen aggályom a szereposztással kapcsolatban, hogy felfedezni véltem némi tokenizmust abban, hogy a műsor felvillant egy LMBTQ-karaktert, aki identitásáról egy, kizárólag a nézőknek szóló – azaz a szereplőtársaknak nem látható – interjúban beszélt, teljesen helyzetidegenül, csak azért, hogy elhangozzék.

A kulturáltabb szereplőgárdából következően a műsor hangneme is lényegesen kulturáltabb – A hídból nem fognak útnak indulni pénisz-helikopterezős és hasonló ordenáré jelenetek. Itt a botrányt, a felhördülést inkább a játék valós fordulatai, az emberi dilemmák és az egyén vs. csoport kérdésben egyik vagy másik oldalra billenő döntések adják. Ezek pedig bőségesen elegendők is: A híd egy pillanatra sem válik unalmassá – még úgy sem, hogy nincsenek kínos, direkt a bulvárlapok feldolgozására szánt extra programok, a tábor élete ténylegesen a hídépítésről szól, annak monotonitását épp eléggé megtörik az emberi kapcsolódások és az időnkénti küldetések, főleg, hogy utóbbival többnyire együtt jár valami gonosz fordulat is.

És mivel A híd egy streamer és prémium csatorna terméke, azaz az új előfizetők behívása a célja, nem pedig az, hogy hónapokra leuralják a közérdeklődést, így A híd abban is más, mint a tipikus valóságshow-k: nem húzták olyan hosszúra, mint a rétestésztát. Hét feszes epizód, nem túl sok, nem túl kevés – pontosabban annyira épp kevés, hogy a néző az enyhe éhség érzésével fejezze be a részeket, nem pedig úgy, hogy hál istennek, hogy végre vége. Az HBO-nak régóta meglévő jó tulajdonsága ez, hogy képesek önuralmat gyakorolni a tartalmaik hosszát tekintve, nem gyártják túl a műsoraikat akkor sem, ha épp megtehetnék. A híddal is megtehették volna, alapanyag biztos volt elég ahhoz, hogy kicsit jobban elnyújtsák, de inkább a „kevesebb több” elv mentén haladtak, ezzel pedig afféle esettanulmány jelleget is adtak a műsornak, hogy tessék nézni, ilyen az, ha mi csinálunk realityt.

Hogy A híddal az általános realityszínvonal-emelés is szerepelt az HBO céljai között, arról az árulkodik a legnyilvánvalóbban, ahogy a műsor kinéz. Már az előzetes promóció is kidomborította a vizuális igényességet, és a végeredményt látva nem is ígérték túl magukat: a műsor külleme, a színek, a fények, a plánok, az egész operatőri munka láthatóan művészi szempontok mentén is átgondolt volta valóban moziminőség.

Ami azt illeti, néha egy kicsit túlzottan is az: ha a kamerák epizódonként kettővel kevesebbszer merengenek el a festői tájon, a tó vizén, a vízről felszálló párán, a hegyek sötétjén, meg a többin, az is bőven elég lett volna. Miközben azért annak finom iróniáját én is érzem, hogy épp azt fogalmazom meg kritikaként, hogy A híd túl szép – ilyenre sok-sok évnyi tévékritika-írás alatt még egész biztosan nem volt példa, ha HBO-konkurens tévécsatorna lennék, biztos irigyelném a problémáikat.

No jó, akad még egy negatívum: Magyarósi Csaba műsorvezetői képességeit ennél sokkal jobban is ki lehetett volna használni. Eleve elmondhatatlanul üdítő élmény, hogy nem ugyanazon öt férfi műsorvezető egyikét kell nézni már megint, akiket mindig, de Magyarósi, aki egy valóságos, földön járó, természetes karakter, ettől függetlenül is kiváló házigazda – lenne, ha hagynák neki. Ám a műsor koncepciója szerint ő gyakorlatilag nem érintkezik a szereplőkkel, csak levelekben, amit mi, nézők, narrációként kapunk meg, és úgy általában elég kevés teret kap, sokszor szinte biodíszletként alkalmazzák, aki festőire hangolt plánokban merengve vagy aggódva néz a távolba. Nyilatkozatai alapján Magyarósi nem vágyik klasszikus tévés karrierre, jól elvan saját YouTube-dolgaival, ennek ellenére reméljük, hogy A híd kapcsán több teret kap majd a mainstreamben.

És akkor most, hogy végigvettük, miben nem olyan A híd, mint a többi valóságshow, essen szó arról is, hogy miben pont olyan: a szereplők megnyilvánulásaiban, viselkedésében egymás és a kamera felé. Valahogy a magyar realityszereplőknek van egy nagyon jellegzetes nyelve, szóhasználata, viszonyulása, nehéz ezt megragadni, de ha valaki ilyen szemmel ránéz ezekre a műsorokra, megérzi, miről beszélek.

Megjátszott önbizalommal mindenki cápának, nagy vadásznak, kőkeménynek, intrikusnak, marionettjátékosnak mutatja magát akkor is, ha ennek semmi valóságalapja nincs a látottak alapján. Ha színész a szereplő – itt is akad pár –, akkor borítékolhatóan elhangzik pár kellemetlen, a színművész-szakmát finoman degradáló párbeszéd arról, hogy ők színészek, azaz nekik a szerepjátszás a dolguk itt, ha valaki a kinti világban vezető, akkor itt pláne előveszi a domináns főfőnök-karaktert, a családos-gyerekes játékosok porontyaik jövőjéről tartanak szívettépő monológokat, aki titkot őriz, az jelentőségteljesen elmondja, hogy titkot őriz, és ez milyen nehéz neki – ismerjük ezeket a fordulatokat.

Világszerte alapvető valóságshow-elemek ezek, csak a magyar realityhősök többségének hiányzik a DNS-éből a képesség, hogy mindezt a kamerák előtt természetesen, hihetően mutassák meg. Akad pár üdítő kivétel A hídban, de az alapélmény, hogy érezhetően átgondoltan, papírízűen, legalább fejben megírt mondatokban fogalmaznak, azért így is megmarad.

A szerencse az, hogy a játék koncepciója elég valóságos, elég erős ahhoz, hogy ezt ellensúlyozza: minden megjátszottnak ható feszültségre jut három valódi dilemma és igazi fordulat, amit így, feszesre, rövidre vágva átélni is sokkal hatásosabb, mint amit megszoktunk.

Szóval A híd nagyon rendben van. Azt ugyanakkor nem tudni, hogy az HBO-nak lehet-e hosszú távú karrierje ezen a területen, nem azért, mert ne lenne kiváló, amit csinálnak, inkább azért, mert nem egyértelmű, hogy miért és mennyiben érdeke ebben a zsánerben is helyet követelniük maguknak.

Realityzni akkor van értelme, ha van egy formátum, ami elég hatásos és sikeres és egyedi ahhoz, hogy hozzánőjön a csatornához és évekig futhasson. A híd, akármilyen remek, nem biztos, hogy alkalmas a sokévados működésre. Az alaphelyzet hatását többek között az adja, hogy a szereplők nem tudták, mire vállalkoztak, ez a negyedik évadnál, de akár már a másodiknál sem lenne ellőhető. Ahhoz kevés ez a hét epizód, hogy a hosszan fenntartott szóbeszéd szóljon mellette, a műsor kulturális-szórakoztatóipari relevanciája egyelőre nagyjából az, hogy a csatorna flexeljen a képességeivel: lám, ebben is ennyire jók vagyunk. Mondjuk nekünk, nézőknek sose legyen nagyobb bajunk, de hogy a csatorna hogyan találja meg ebben önmagát, az egyelőre kérdés marad.

A híd első három epizódja augusztus 11-től nézhető az HBO Maxon, a következő epizódok hetente érkeznek, kettesével.