Filmügyileg erős év volt 1976, akkor mutatták be az egyaránt a remekművek közé tartozó Az ötödik pecsétet és Árvácskát, ráadásul az utóbbi 800 ezer nézőt vonzott a mozikba, s ezzel a magyar filmek tekintetében a látogatottsági lista második helyére került a Bergendy, a Gemini, az LGT, az Omega, a Skorpió együttest is felvonultató Kenguru (1,1 millió) mögött. A hazai alkotásokra 12 és fél millió jegy fogyott el 1976-ban, ennek nagyjából egy százaléka, 123 ezer néző volt kíváncsi a Szépek és bolondokra.
Pedig abban is játszott az LGT, a főcím alatt az Egy elfelejtett szó ment, és a szám egy-egy részlete vissza-visszatért kísérőzeneként. Ráadásul a futballról szólt a mozi, márpedig akkor még valóban össznemzeti kiterjedésű volt a labdarúgás, az 1975/76-os évad őszi idényében rendezett kettős rangadókra két héten belül kétszer telt meg zsúfolásig a Népstadion. Az FTC 29400-as, a Honvéd 14600-as, az Újpest 14533-as, a Vasas 13567-es, még a Békéscsaba is 12333-as átlag nézőszámot mutatott fel.
Igaz, a film középpontjában nem nagymenő futballisták, hanem NB III-as játékvezetők álltak. A bírák sosem voltak népszerűek, már akkoriban is szólt nekik a „durva anyád!”, és a folklórhoz tartozott, hogy valaki felkiáltott az éppen elnémuló Népstadionban: „alsó!”, majd 75 ezren ugrottak fel, hogy hovatartozástól függetlenül, teljes egységben folytassák: „felső, király, ász, / hülye bíró, mit csinálsz?”
A főszereplő Kállai Ferenc, aki Ivicz István játékvezetőt alakította, amúgy meg nagy ferencvárosi drukker volt, a forgatás után kijelentette: „Soha többé nem szidom a bírókat.” Ezt nem csupán a szereposztás miatt mondta, hanem azért is, mert az Óbudai Téglagyár pályáján plusz négy fokban négy-ötezer métert kellett futnia a széleken olvadt vizes, középütt havas, nézni is borzalmas talajon.
A filmben Iviczként elmesélte két partjelzőjének, Gadácsinak (Andor Tamás) és a Bruck helyett küldött Fedáknak (Bodrogi Gyula), hogy egyszer a Ganz-pályán feltett egy okulárét, amikor azt kiabálták neki: „Szemüveget a bírónak!” Csak hát nem hordott szemüveget, így aztán: „Nem láttam semmit. De tiszteltek.”
Ilyen gyönyörű részletek sorakoznak a meghitt moziban. Joggal írták a premier idején: „Szász Péter rendezőnek, aki maga írta filmjét, sikerült olyan erős atmoszférát teremtenie, amely az első kockától elkapja és rabul ejti a nézőt. A vidéki labdarúgó-öltöző vedlett, nyirkos reménytelensége vagy egy jobb napokat látott polgári otthon – a cukrászné háza –, s benne egy korán sötétedő téli vasárnap ebéd utáni diótörős halk, ejtőző hangulata: mindezek szívszorítóan erős légkörű ábrázolások.” A nézőnek a vendégség alkalmával is az az érzése, nincs magányosabb ember egy futballbírónál. Talán csak egy cukrászné. Vagy bárki más.
Az alkotásért a Hétfői Hírek is lelkesedett: „Kállai Ferenc csúcsformában játszik. Kellemes meglepetés a civilben filmoperatőr Andor Tamás alakítása. Meszléry Judit visszafogottan, magával ragadó átéléssel formálja meg az asszony alakját.”
Mielőtt Andor operatőr lett, ötször jelentkezett színésznek. Operatőrként közismert filmeket jegyzett A sípoló macskakőtől a Te rongyos életig, a Szerelem első (majd második) vérigtől a Megint tanúig. A Szépek és bolondokban lenget és csajozik ezerrel. Hiába, hetvenhatban még olyan közszféra volt a hazai labdarúgás, hogy nemcsak Bálintért, Benéért, Ebedliért, Fazekasért, Fekete „Golyóért”, Karsaiért, Kocsis Lajosért, Kovács Józsefért, Müllerért, Nyilasiért, Pintérért, Tóth Andrásért, Török Péterért, Törőcsikért, Váradyért, Zámbóért, Zomboriért, hanem még a harmadosztályú taccsbírókért is bolondultak a szépek és a kevésbé szépek.
Szászt kifejezetten a hátsó udvar izgatta.
Egyszer a vonaton figyelmes lettem egy társaságra. Kiderült, három futballbíróról van szó, aki valamelyik eldugott faluba igyekezett mérkőzést vezetni. Kopott vasárnapi emberek voltak. Vajon miért csinálják? Miért viszik minden vasárnap vásárra a bőrüket? Ennyire szeretik a focit? Vagy ez valamiféle menekülés? A hat szürke nap után jön a meccs, amikor ők a főszereplők? Esetleg olyasvalakik, akikre hétköznap szinte senki nem figyel? Valamiféle kompenzáció a játékvezetés?
– mesélte.
Nem ellentételezés. Hivatás. Ahogyan Kállai említi magáról a filmben: „Ivicz mindig lehozza a meccset.” S valóban nem ismer tréfát. Azt is mondja: „Ilyenkor ősszel sok a vesztegetés. Három zsák dió. De mindig nemet kapnak.” Amikor pedig partjelzője másodszor int tévesen, kirohan hozzá, hogy a foga közt ledorongolja: „Ne figurázzon, Fedák, ha még egyszer felülbírálom, magának slussz!”
Nem csoda, ha a Magyar Nemzet is letette a voksot a film mellett, sőt nem akármilyen párhuzamot vont: „A Szépek és bolondok távoli rokona Sándor Pál emlékezetesen szép művének, a Régi idők focijának. Meglehet, egyik-másik jelenete kicsit hosszadalmas, néhány mozzanata visszafogottabb lehetne, egy-egy ötlet kirí a film egészéből, mégis feledhető hibák ezek annak értéke mellett, hogy a Szépek és bolondok, ez az álvígjáték, végre tisztességes és emberséges, egyszóval: igazi szórakoztató film.” A Vas Népének kevésbé tetszett: „Ez a legszörnyűbb – írta. –. Közömbössé válni egy film iránt olyannyira, hogy csak a dal marad meg fülünkben. Azt meg már a film elkészítése előtt ismertük az LGT-től.”
Tévedni emberi dolog. (Ezt amúgy a bírák tudják a legjobban.) A Szépek és bolondoknak a lapokban közzé tett reklámjaiban azt olvashatták 1976-ban: „Színes amerikai film. Rendezte: Szász Péter. Főszereplők: Kállai Ferenc, Bodrogi Gyula, Andor Tamás.”
Maár Ida cukrászasszonyt alakító Meszléry Juditot semmiképp se hagyjuk ki. Amilyen szándékoltan visszafogott, olyan ragyogó volt, akárcsak Kállai, akit az Esti Hírlap Gene Hackmanhez hasonlított. Az újság kritikusa úgy vélte, csak az amerikai színész „szomorú férfiasságú arcán lehet a belső történések ilyen szemérmesen árnyalt jeleit meglesni, mint az övén”.
Ezért is ajánlható mindmáig jó szívvel mindenki figyelmébe a most már kicsit vontatottnak tetsző, bár eredetileg sem sodró tempójú, az őszi utolsó forduló szürkeségében is sok finomságot tartalmazó filmet. A legszebb talán az a jelenet, amelyben Fedák partjelző és körtehámozó művész a másnap reggeli hazautazás előtt, a vidéki vasútállomáson maga elé tartja a Népsportot, és felolvassa Ivicznek azt, amit valójában maga rögtönöz:
Remek játékvezetői teljesítmény az NB III-ban. Pogány Róbert szövetségi ellenőr telefonon jelentette szerkesztőségünknek, hogy a vasárnapi mérkőzések legnehezebbjeinek egyikét mentette meg Ivicz István bíró határozott, kemény fellépésével. Ivicz István, akiről sajnálatos módon eddig nem hallottunk, megtette azt, amit csak nagyon kevesen mernek ebben az országban. Kiállította a hazaiak középcsatárát, s ezzel az ítéletével egy NB III-as csapatot a kieséssel sújtott. Ehhez bátorság kell, magas rendű bírói erkölcs, és olyan tekintély, amelyet régóta nélkülöz a magyar sport. Itt az ideje, hogy Ivicz István nevét egyszer és mindenkorra megjegyezzük magunknak. Bravó, Ivicz sporttárs, bravó!
Majd Ivicz kikapja Fedák kezéből a lapot, amelyben az áll: „Pándok SC–Z. Kinizsi 1-1. 200 néző. Góllövők: Ruzsák, ill. Kardos. Vezette: Ivicz – jól.”
A Filmvilág azt írta: „Rendezte Szász. Jól.”
