Képzeljük csak el milyen lenne, ha a magyar popzene – vagy hogy igazán nagy távlatokban gondolkodjunk, a nemzetközi popszíntér – legnagyobb alakjai közül évente egy-két, jellemzően fiatal előadó vetne véget önkezűleg az életének. Elképzelhetetlen még annak ellenére is, hogy Dél-Koreában nemcsak a K-pop szcéna, de úgy általánosságban a társadalom hatalmas problémájának is számít az öngyilkosság. Az ázsiai ország dicstelen élvonalba tartozik a népességarányosan számolt öngyilkosságok terén: negyedikek a világon 28 százalékos átlaggal, míg a magyarok 17 százalékos eredménnyel a harmadikok az EU-ban – ez egészen pontosan azt jelenti, hogy százezer magyarra 17 befejezett öngyilkossági kísérlet jut. Számszerűsítve:
Ennek okait rengeteg tanulmány igyekezett már feltárni, leggyakrabban a koreaiakba társadalmilag kódolt irreálisan magas elvárásokat nevezik meg kiváltó okként. Egy sor megdöbbentő számadatot tartalmazó statisztika árnyalja tovább a problémát, hiszen a kelet-ázsiai országokra jellemző időskori elmagányosodás mellett kirívóan sok az öngyilkos fiatal. Egészen megdöbbentő, hogy míg a 40 fölöttiek esetében a leggyakoribb halálok 2021-ben a rák volt, a 10-39 éves korosztályban az öngyilkosság.
Mindez jól mutatja, hogy Dél-Koreában komoly társadalmi probléma ez, ám mindez önmagában még nem magyarázná meg azt a bizarr jelenséget, hogy miért halnak ilyen iramban a K-popsztárok. A dél-koreai szórakoztatóiparon belül azonban tetten érhetők olyan tendenciák, amelyek nagyon is megmagyarázzák, miből fakad a kívülről tökéletesnek, boldognak és sikeresnek tűnő fiatalok halálvágya. Ezen belül is a popzenei szcénát egy sor olyan sajátosság jellemzi, amelyek nemhogy ártanak a mentális egészségnek, hanem kis túlzással meg is ölik saját sztárjaikat. Csupán néhány név az elmúlt évtizedek híres halottaiból:
- Moonbin – az Astro nevű formáció tagját 2023 áprilisában találták holtan az otthonában. Az énekes egész életében nyíltan beszélt a mentális egészség fontosságáról és arról, hogy gyerekkora óta szorongással küzd, amelyre gyógyszereket kapott. „Nehéz időszakon megyek keresztül. Próbáltam elrejteni, de szerintem nem sikerült, sajnálom. Próbálok jobban lenni. Edzek, és olyan dolgokat csinálok, amik eddig kimaradtak. Fel kell épülnöm ebből, és boldoggá kell tennem az Arohát (az Astro rajongói – a szerk.). Ezt a szakmát választottam, szóval tudnom kell kezelni” – vallott őszintén állapotáról mindössze néhány héttel öngyilkossága előtt. 25 éves volt.
- Sulli – az f(x) nevű lánybandával vált világhírűvé, 2015-ben kilépett belőle, amelyet már akkor is az online zaklatással indokolt. Halála előtt arról adtak hírt, hogy Sulli saját menedzsmentjéhez fordult azügyben, hogy erélyesebben lépjenek fel a gyűlölködő online reakciók ellen. 2019 októberében végül lakásában felakasztotta magát. 25 éves volt.
- Goo Hara – a Kara lánybanda énekesnőjének alig néhány héttel Sulli esete után 2019 novemberében a sokadik öngyilkossági kísérlete sikerrel járt. Egy korábbi próbálkozást követően nyilvánosan vallott depressziójáról, amelyet részben az ellene irányuló negatív kommentekkel magyarázott, részben azzal, hogy egykori élettársa bántalmazta és szexvideóval zsarolta. 28 éves volt.
- Kim Dzsonghon – Dél-Korea egyik legnépszerűbb fiúbandája, a SHINee fővokalistája volt, emellett sikeres szólókarriert is vitt Jonghyun néven. Depresszióval küzdött, a később neki tulajdonított búcsúlevélben azt írta: „Csak mondd, hogy jól csináltam. Hogy ennyi elég volt. Hogy keményen dolgoztam.” 27 évesen szén-dioxiddal mérgezte meg magát.
- Lee Hye-ryeon – még a K-pop nemzetközi elterjedése előtt volt a szigetország nagy sztárja U;Nee néven. Mindössze 25 évesen akasztotta fel magát 2007-ben, blogjában korábban depresszióról és szorongásról írt.
A jelenség megértésében Frank Olivér segítségét kértük, aki évtizedek óta foglalkozik kelet-ázsiai zenével, többek közt a K-poppal is, koncertszervezőként az elmúlt húsz évben több japán és koreai zenekart is elhozott Budapestre. Ő segített rávilágítani arra, hogy nem egyszerűen néhány sztárról van szó, akik nem bírták kezelni a hírnevet, hanem olyan rendszerszintű tényezőkben gyökerezik a probléma, mint a szórakoztatóipari cégek túlzott profitéhsége, a sztárkultusz, de úgy általánosságban az is, ahogyan a K-popsztárokat kitermelő gépezet felépül.
Sztárgyár futószalagon
A K-pop történelem nem tekint vissza évszázados múltra, egész egyszerűen azért, mert a nyolcvanas évekig jóformán könnyűzenei szcéna is alig volt, ami volt, azt is a cenzúra irányította. A kilencvenes évekre olyan folyamatoknak köszönhetően változott meg alapjaiban a koreai popkultúra, hogy betörtek a nyugati tartalmak, másrészt az ellenkező irányba is elindult a nyitás: elsősorban a kínai piacnak köszönhetően kezdett kifelé áramolni a koreai kultúra. A popzene terén mérföldkőnek tekinthető a Seo Taiji and Boys, amely meghonosította a K-popot, és ugyan csak négy évig voltak aktívak, olyan változást indítottak el, amely a mai napig meghatározza az irányzatot. A banda egyik tagja, Jang Hjonszok felbomlásuk után megalapította a YG Entertainment nevű szórakoztatóipari cégét – egyébként is jellemzi a szcénát az a jelenség, hogy korábbi sztárok alapítanak ilyen jellegű vállalatot –, amely egyike a zeneipart azóta is uraló nagy hármaknak az SM Entertainment és a JYP Entertainment mellett, hozzájuk zárkózott fel később a BTS-t is felfuttató Big Hit Music. Ezek működését nagyban arra a modellre alapozták, amelyet a japán boybandek atyja, Johnny Kitagawa fektetett le – és amely alapján a mai napig működik a K-pop féle sztárcsináló is.
Míg a világ legnépszerűbb zenekarainak eredettörténetében általában szakmai kapcsolattá alakuló tinibarátságokat és a szülői ház garázsában tartott próbákat találunk, addig a K-pop igen messze áll ettől. A Kitagawa-féle rendszer kineveli a saját sztárjait, már tinikoruk óta arra kondicionálják a fiatalokat – és a szüleiket is –, hogy sztárokká váljanak. Nem lehet megkerülni a szülők felelőségét sem: nagyon gyakran ők a legfontosabb mozgatórugói a sztárgyárnak azzal, hogy egészen kicsi korukban a sztárságra készítik gyerekeiket. Moonbint például édesanyja juttatta első modellmunkáihoz mindössze hatévesen, és a fiú onnantól kezdve ki sem szállt a szórakoztatóiparból. Hatodikos volt, amikor bekerült abba a bizonyos gépezetbe, amely a jövő új bandáit termeli ki.
A tinédzserek gyakornokként kezdik, és ma már nemcsak Dél-Koreában, hanem világszerte zajlanak a a nagy cégek által szervezett válogatók. Az itt megfelelt gyakornokok éveken át táncolnak, énekelnek, robotolnak, hogy az úgynevezett debütáláson robbanhassanak be. Az interneten rengeteg videós napló lelhető fel a gyakornokokról, arról a kemény világról, amelyben pedálozniuk kell a sikerért. A 9 Muses of Star Empire című dokumentumfilm például épp egy lánycsapat összeállításának kálváriáját mutatja be, amelyen keresztül jól látszik: a kilenc fiatal mindenét feláldozza azért, hogy aztán végül többet sírjanak, mint énekeljenek. Ne legyenek ötven kilónál többek, lehetőleg minél közelebb legyenek a szépségideálhoz – nem véletlenül nevezik Szöult a plasztikai beavatkozások fővárosának –, legyen kisugárzásuk, mutassanak egy idealizált képet, és bár rengeteget kell énekelniük és táncolniuk, nem az istenáldotta tehetséget keresik, hanem azt, aki eladható, akiből pénzt lehet csinálni. A dokumentumfilmből is kiviláglik, hogy egy végtelenül kegyetlen világban kell boldogulniuk, a lánycsapatot menedzselő csapat időről időre összeül, amely leginkább ahhoz hasonlít, ahol egy osztályfőnöki órán megszeppent diákokat fegyelmeznek olyan stílusban, hogy a sírásra görbülő szájak egyáltalán nem meglepőek.
A precizitás és szigor nemcsak a zenekarok előállítását, de a működtetését is jellemzi: az idealizált, tökéletes termékhez hozzátartozik, hogy az ún. idoloknak ne legyen magánélete – így sokkal közelebbinek érzik őket magukhoz a rajongók –, ne legyenek botrányaik, de úgy általánosságban se látszódjon sehol semmi a privát életükről. Tizenkét-tizenhárom évesen lépnek be abba a mókuskerékbe, hogy – Frank megfogalmazása szerint – „a normális fiatalkorból teljesen kiszakítva” dolgozzanak gyakran napi húsz órát. Ahhoz pedig, hogy mindezt feldolgozhassák, semmilyen pszichológiai támogatást nem biztosítanak az ügynökségek – az ilyen erejű nyomás és elfojtás szinte rendeltetésszerűen alakít ki mentális nehézségeket, szorongást, depressziót, amelyekről ugyancsak tilos beszélni.
Olyan téma ez, ami teljes tabu és amiről nem beszélnek sem az ügynökségek, sem a rajongók, mert bezavarna az egész K-pop jelenség eszképista illúzió jellegébe
– véli Frank.
Az öngyilkosság a túlzottan sikerorientált Dél-Koreában ráadásul hatalmas tabu, annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedben világszinten látványosan kezdenek leomolni a mentális nehézségeket övező tabuk, ám Dél-Koreában Frank szerint továbbra is stigma, mert „aki mentális gondokkal küzd, az úgy fogja érezni, hogy teher a családja és a társadalom számára”.
Beszélni tehát nem lehet róla, az idealizált K-popsztároknak meg főleg, ráadásul a K-popszcéna sajátossága, hogy hosszú évtizedekre ebbe a rendszerbe betonozzák be sztárjaikat a minimum hét-, de sokszor akár tizenötéves szerződésekkel, amelyeket nem véletlenül neveznek nagyon gyakran rabszolgaszerződéseknek. Kilépni nem egyszerű, és pláne nem olcsó dolog: a távozónak ki kell fizetnie a menedzsment számára azt az összeget, amelyről úgy vélik, hogy kitermelné a szerződött évek során.
Nemcsak sztárokat nevelnek, fanatikus rajongókat is
A K-popipar nemcsak arra fektet nagy hangsúlyt, hogy a bevált képlet alapján adjon a világnak újabb popszenzációkat, hiszen mit sem érnének az együttesek a rajongóik nélkül. Frank egy korábbi beszélgetésben elmondta, hogy nemcsak a sztárkeltető módszerét vették át a koreaiak Kitagawától, hanem a lehúzás koreográfiáját is: arra ösztönzik az elsősorban tinédzserkorú rajongókat – pontosabban azok szüleit –, hogy minél több pénzt adjanak ki rajongásuk tárgyáért. Ez a képlet is egyszerű: minél jobban fanatizálják a rajongókat, annál több pénzt költenek. A K-pop globálissá válásával, és az olyan nemzetközi sztárok színre lépésével, mint Psy, a BTS vagy a Blackpink, ez dollármilliárdokat jelent.
Az egész probléma egyik gyökere – és egyben a legnagyobb gond a K-pop jelenséggel és valamennyire a koreai társadalommal is –, hogy a K-pop körökben nagyon extrém szinten van a sztárkultusz, amit az idolok mögött álló ügynökségek is maximálisan tolnak, és gyakorlatilag mindent ennek rendelnek alá. Tudatosan fanatizálják a közönséget, úgy építik fel a csapatokat, idolokat, a közösségi média-jelenlétet, klipeket, mindent, hogy ezt tartják leginkább szem előtt, mert minél fanatikusabb egy rajongó, annál több pénzt költ a túlárazott merchre
– fejtette ki a szakértő.
A túlzott fanatizálás kontrollálhatatlan méreteket ölthet, nem véletlen, hogy Dél-Koreában külön fogalom létezik az ún. szaszengekre, azaz rögeszmés rajongókra, akiknek életcéljuk, hogy az imádatuk tárgya felfigyeljen rájuk – akár azzal, hogy éjjel-nappal követik, vagy azzal, hogy bántalmazzák. Pak Jucshon K-popsztárt például egy rajongója egyszer egy fodrászszalonban megpofozta pusztán szeretetből, azzal az indoklással, hogy reményei szerint így megjegyzi majd. Kim Hicsholt addig üldözték autóval, hogy balesetet szenvedett, az EXO együttes olyan esettel találkozott, amikor néhány rajongójuknak sikerült valahogy bekamerázniuk a hotelszobájukat és a szálloda konditermét, de megdöbbentően sok esetben törtek be a szaszengek kedvenceik lakásaiba is. Ha pedig bizonyos rajongók már a szeretetüket is ilyen szélsőséges módokon fejezik ki, nem nehéz belegondolni, hogy a gyűlölet milyen megnyilvánulások formájában törhet ki belőlük – és ezzel el is jutunk a popsztárok mentális egészségére óriási hatást gyakorló gyűlölködés és cyberbullying fogalmáig, amellyel a fent felsorolt fiatal hírességek közül legtöbben a saját bőrükön tapasztaltak.
A fanatizált rajongók, ha bármiről úgy érzik, hogy valaki a kedvenceik ellen van – legyen az egy másik idol, egy rivális csapat vagy egy kritikus –, akkor egészen extrém szinten tudnak nekimenni online. Az, hogy az erre hajlamos rajongók milyen szinten tudnak rosszindulatúan viselkedni, az egy nagyon komoly és nagyon régi probléma K-pop körökben. Az ügynökségek csak tünetileg kezelik a dolgot és ugyan a cyberbullying ellen felszólalnak, de hogy ennek a kiváltó oka a közönség fanatizálása, arról nem akar senki beszélni. Gondolom egyrészt azért, mert nem venné ki jól magát sem az, ha fanatikusoknak neveznék a rajongókat, sem pedig az, hogy beszéljenek arról, hogy a totális fanatizálásra van felépítve a teljes iparág, ami nélkül nyilván a nagyobb cégek esetében csillagászati méreteket öltő profit is jóval alacsonyabb lenne
– véli Frank.
Abban a kérdésben, hogy a dél-koreai popsztárok körében kiemelkedően nagy számban előforduló öngyilkosságok száma a K-popszcéna sajátossága-e, Frank szerint nincs egyértelműen alátámasztható válasz. „Nem hiszem, hogy ez a K-pop sajátja lenne, mivel sok az öngyilkosság az országban, így valószínűleg egész egyszerűen a K-pop idolok is könnyebben fordulnak ebbe az irányba. Japánban is hasonló a helyzet, ott is magas az öngyilkosságok száma a helyi szórakoztatóiparban.”
És bár nyilvánvalóan erre nem léteznek statisztikák, a K-popsztárok öngyilkosságai katalizátorként hathatnak, amely szintén nem helyi sajátosság, hanem az ún. Werther-effektus megnyilvánulásának példája. Eszerint az utóbbi évtizedekben megfigyelték, hogy egy-egy ismert ember médiában is megjelenő öngyilkosságának hírére az azt követő időszakban megugrik az öngyilkosok száma. Frank szerint ez sem feltétlenül koreai sajátosság, ám tény, hogy a durva sztárkultusz ezt is befolyásolja.
„Itt két faktor is játszik: az egyik, hogy az embereknek, akik amúgy is hajlamosak az öngyilkosságra, ez mintaként szolgál, mint menekülési útvonal a saját problémáik elől – ha egy híresség meg merte tenni, ebben látta a megoldást, akkor nekem is ez lesz a megoldásom. Erre egy jó, de nem koreai példa például Robin Williams öngyilkossága: világhírű komikusként senki nem számított arra, hogy véget vet az életének depresszió miatt, és többeknél ez lehetett a trigger, mert a halála után megugrott az öngyilkosságok száma. Koreában az idolok köré nagyon durva sztárkultusz épült ki, és az is globális jelenség, hogy ha egy fanatikusan sztárolt ember hal meg, akkor megugrik az öngyilkosságok száma, hisz meghalt a kedvencem, nincs értelme az életemnek.”
Nemcsak a rendszer kegyetlen, gyakran a működtetői is azok
A dél-koreai szórakoztatóipar sötét oldaláról lebbentette fel a fátylat a 2019 januárjában kirobbanó Burning Sun-botrány, amely több szálon is kapcsolódott a K-popszcénához, illetve ahhoz, hogyan adják-veszik a fiatal nőket a nagyhatalmú pénzemberek nagyon gyakran a popsztárság ígéretével kecsegtetve az áldozatokat. Az ügy egy első ránézésre meglehetősen hétköznapi incidenssel indult: egy férfi tett feljelentést a szöuli rendőrségen azt követően, hogy állítása szerint a Burning Sun nevű szórakozóhelyen a biztonsági őr bántalmazta őt. Az eset ügyében nyomozás indult, ám vélhetően arra senki sem számított, hogy sokkal többet találnak majd a rendőrök egy agresszív biztonsági őrnél: kiderült, hogy a bárban egyrészt drogot terjesztenek és fogyasztanak, ám ennél is súlyosabb felfedezés volt az, hogy a Burning Sunban gyakorlatilag prostituálthálózatot építettek fel. A nőket manipulációval, hitegetéssel, megfélemlítéssel, nagyon gyakran droggal üldözték bele az aktusokba, az tehetős ügyfelek rendelkezésére olyan nőket bocsátottak, akiket a helyszínen, a tudtuk nélkül drogoztak be, majd adtak el az ügyfeleknek gyakran teljesen eszméletlenül, de kiskorúkat is szép számmal alkalmaztak, őket azzal az ígérettel hálózták be, hogy sztárt csinálnak belőlük. A szexuális kizsákmányolás az érintett klubokban is folyt, de olyan titkos helyszíneket is működtettek az elkövetők, ahol a legexkluzívabb vendégek – akiket VVIP-nek neveztek – zavartalanul bántalmazhatták és erőszakolhatták meg a nőket kamerák előtt. A zaklatásokról készült videók csoportos csetbeszélgetésekben jártak körbe.
Ami egy bántalmazást rögzítő feljelentésként indult, az dominóként döntötte romba az aprólékosan felépített bűnszervezetet egészen magas körökig elérve: a dél-koreai elit több tagja is érintett volt a botrányban – még a Gangnam Style előadóját, Psyt is kihallgatták az ügyben. A nagyhatalmú üzletemberek és hírességek befolyása a korrumpálható rendőrségre is kihatott: egyes szemtanúk beszámolói szerint a rendőrök folyamatosan igyekeztek eltusolni az ügyet, finoman sugalmazva az érintettek számára, hogy nem lenne bölcs döntés erőltetni a feljelentéseket. A botrányban a K-popszcéna is vastagon érintetté vált: az a Li Szunghjon volt a Burning Sun tulajdonosa, aki a Seungri művésznév alatt a Big Bang nevű K-popegyüttes tagja volt.
Dél-Korea legnagyobb szexbotránya arra is rámutatott, hogy a szórakoztatóipar kulisszái mögött mindennaposak a szexuális zaklatások, a színésznők és énekesnők számára gyakran szexért kínálnak előrejutást. Az ilyen munkakörnyezet érthető módon újabb szög lehet a fiatal sztárok koporsójában, ezt bizonyítja Csang Dzsajon megdöbbentő esete is: a dél-koreai színésznő 2009-ben akasztotta fel magát. Kiderült, hogy a színésznőt ügynöke arra kényszerítette, hogy a szakma nagyhatalmú szereplőinek nyújtson szexuális szolgáltatásokat, a nő lakásán hétoldalas listát találtak az érintettekről. De ő csak egy a sok közül: a Burning Sun-botrány arra is rámutatott, hogy milyen veszélyeknek vannak kitéve a dél-koreai női előadók.
Mi lehet a megoldás?
„Sokkal átfogóbb és mélyebb változtatás kellene, amit nem akar igazából meglépni senki. A koreai szórakoztatóiparban történt öngyilkosságoknak, azoknak legalábbis, ahol tudni lehet az okot, több visszatérő oka volt. Van köztük olyan, amit relatíve könnyen lehetne kezelni, és van, amit sokkal nehezebben, de legalábbis sokkal kevésbé van rá bármi hajlandóság. Az egyik ok a szexuális zaklatás, mert a társadalomban a női szerepek ott is hasonlóak sajnos, mint máshol, de míg nyugaton azért egyre inkább van ez ellen fellépés, mint amilyen például a metoo-mozgalom is, Koreában nem igazán létezik ilyen, és ha valaki meg is próbál fellépni, akkor azt kitaszítja magából a szórakoztatóipar (és az ettől való félelem miatt nem lépnek semmit sokan), beindul az áldozathibáztatás és a cyberbullying. Amelyek közül az utóbbi önmagában is kiváltó ok volt több öngyilkosságnál és Koreában egészen brutális szinteket ölt” – véli Frank, aki szerint azonban épp a japán példa mutathatja, hogy van remény, ott ugyanis a társadalmi normák lassú alakulásával csökkenni kezdett az öngyilkosok száma, a covid fordított ismét a statisztikákon.
A probléma, hogy ezek a bizonyítási kényszerrel átszőtt extrém elvárások annyira a lényegi részét képezik a koreai társadalomnak, hogy nehéz belőle kiszállni. Hiába beszélnek róla a médiában esetleg egy ideig egy-egy nagyobb visszhangot kapó öngyilkosság után, hogy mik lehetnek az okok, hogyan kellene esetleg változtatni. Annyira kódolva van ez az egész a mindennapokba, hogy nagyon széleskörű és átfogó váltás kellene ahhoz, hogy megszűnjenek az okok, amit nem lehet látni, hogy ki és mikor és hogyan fogja ezt meglépni. Talán egy hosszú és lassú változás és szemléletváltás jöhet, de gyors megoldás nincs.
