Nehéz lesz a Hivatásos sellők című dokusorozat szereplőinek választása, hitelességük mellett érvelni egy országban, amely a napokban Suhajda Szilárd eltűnése nyomán azonnal a tízmillió hegymászó országává lett. A többség pontosan tudta, hogy aki önszántából komoly nehézséget vállal, az csak önveszélyes bolond lehet. Persze, nem kötelező senkinek az extrém sport, még a szabadidős sem az, de azért az sokat elmond nemzetkarakterünkről, hogy az átlag magyar ember jobban aggódik, amikor egy ismerőse elkezd nagyokat futni, mert jaj, rámegy a térde, mint akkor, ha ugyanaz az ember minden nap legurít pár sört, vagy sorra passzolja le a kihízott ruháit.
Túlságosan pontos az a vicc, ami arról szól, hogy a pokol egyik üstje mellé azért nem kell őrt állítani, mert abban magyarok főnek, és ha valaki megpróbálna kimászni, a többiek úgyis visszahúznák. Itt minálunk minimum értetlenséget szül, hogy léteznek a világban emberek, akik nemcsak rendszeres kényelmetlenséget, de időnként még veszélyt is vállalnak a sportszenvedélyükért. De hátha a sellők elérik, amit a leküzdött csúcsokról szóló memoárok és meseszép filmek nem tudnak. A Netflix ugyanis jó időzítéssel A kis hableány moziba kerülésére időzítve adta ki legújabb dokusorozatát, a Hivatásos sellők (Merpeople) címűt, mely egy olyan világba kalauzol, amelyre aligha volt bárki felkészülve, és ami mégis sokkal kevésbé szól a bizarr különcségek egy újabb arcáról, mint arról, hogy mit is jelent valójában áldozatokat hozni a művészetért, a sportért, egyáltalán: egy szenvedélyért.
A doku mindjárt a címével leleplezi a lényeget: itt bizony olyan emberekről lesz szó, akik hivatásos sellőként keresik a kenyerüket, vagy legalábbis annak egy részét – vagy ha még annyit sem, ezt szeretnék elérni. Amerika ugyanis olyannyira a valóra vált álmok – vagy cinikusabb szemszögből a csúcsra járatott, kommercializált szórakoztatás – földje, hogy elegendő ember hajlandó azért fizetni, hogy meglehetősen realisztikus sellőnek öltözött embereket láthassanak a gyerekeik vagy ők maguk, éspedig nem is csak az utóbbi pár évben, hanem már évtizedek óta.
Nem kevés pénzről beszélünk: a sellőszektor jelenleg évi félmilliárd dolláros iparág. Ez az összeg ráadásul egyre nő, minden irányból: a közönségnek sellőket mutogató, azaz potenciális munkaadó helyek száma is nő – s vele a verseny is a sellőaspiránsok között, akik versenyeken és meghallgatásokon küzdenek a sellőmelókért –, és azoké a vállalkozásoké is, amelyek a sellősködni vágyókat ellátják parókákkal, fejdíszekkel, maszkokkal, és legfőképpen sellőfarkakkal. Ez utóbbiból egyébként komoly színvonalkülönbségek vannak a textilből varrott, cipzáras, flitterekkel, strasszokkal, miegyébbel dekorált, de mégiscsak egy ruhapirai alkotásnak számító daraboktól a testre szabott, szilikongumiból öntött, apróbb részleteiben kézzel formázott és festett kézműves csodákig, amelyek csillagászati összegekbe kerülnek, és teljesen csúcsra járatják az illúziókeltést.
Ami egyébként abszolút működik. Még egy magamfajta cinikust is behúz ez az őszintén, igazán varázslatos világ, az illúzió, amit ezek az emberek megteremtenek – egyébként fillérekből is sokszor jobban, mint ahogy A kis hableány vagyonokból készült, elég gyenge új változatában – kétségkívül érezni, hogy mi lehet ebben a vonzó a gyerekkori mesevilághoz felnőttként is vonzódók számára. Érdemes is óvatosnak lenni a megnézéssel: ha a gyerek ezt meglátja, előfordulhat, hogy el kell különíteni a családi vagyon egy részét sellőfarkakra.
Ezzel együtt a doku azért nem hagyja ki azt sem, hogy milyen ára van a varázslatnak: már a varrott sellőfarkat felvenni sem egy kényelmes aktus, egyedül sokszor nem is megoldható, arról nem beszélve, hogy milyen viszolyogtató érzés lehet deréktól lábujjhegyig síkosítóban ázni, hogy felcsússzon a lábakra az egyébként pokolian tapadós szilikonuszony. És ez csak az uszonyfelvétel. Emellett a hivatásos sellőknek speciális edzésre van szükségük, nemcsak a víz alatti „balett” miatt, hogy mozdulataik minél könnyedebbnek, erőfeszítés nélkülinek tűnjenek, de azért is, hogy kartámasszal gyorsan és üzembiztosan ki tudják emelni magukat a medencéből – ez utóbbi ráadásul nem csak a kecsesség miatt fontos: biztonsági kérdés is, hogy az egyszeri sellő segítség nélkül is kijusson a vízből.
Mert az igazi diszkomfort valójában a vízben kezdődik, ahol a kényelmetlenségek és fájdalmak mellett még változatos életveszélyek is leselkednek a sellőkre. Ha például nem jól állították be a víz ph-ját, akkor pokolian csípi a szemüket, a bőrüket szintén megviseli a víz, ha állatos akváriumban úsznak, akkor az állatok is támadólag léphetnek fel, a tengeri akváriumokban ráadásul a víz nemcsak sós, de olyan hideg is, hogy már negyedóra után is elkezdődhetnek a kihűléses tünetek. Így aztán a sellőkarrier a fizikai igénybevétel és a veszélyek miatt jellemzően viszonylag rövid, pár év csupán, és a legtöbbnek végső soron az vet véget, hogy a sellők nem bírják tovább a folyamatos fül-orr-gégészeti gyulladásokat. És mégis emberek egyre növekvő tömegei választják ezt a hobbit – a doku pedig nem más, mint mindennek az indoklása.
A módszer a szokásos: választottak néhány szereplőt a szubkultúra eltérő pontjairól, hogy az ő történetükön keresztül fessék fel a képét ennek a világnak. A válogatás, persze, némiképp elitista, nagyon kezdő, vagy inkább lelkes, mint tehetséges szereplőt nem kapunk, a kiválasztott sellők bizonyos szempontból mind kiemelkedők, legfeljebb még nem történt meg velük a nagy áttörés – legalábbis a sorozat kezdetekor, hogy a néző végigkövethesse a klasszikus sportfilmes dramaturgia szerint haladó felemelkedésüket. Van közöttük néhány már gyakorlott, de a nagy áttörés előtt álló sellő, ki hebrencsebb, ki inkább a csendes varázslat gyermeke, van közöttük testpozitivitást hirdető kövér sellő, de leszokóban lévő exdrogos is akad, akinek a sellősködés jelentheti a kiutat a függőségből, akad már befutott, pragmatikus matrónakarakter is, aki egész elit sellőcsapatot vezet. De megismerünk egy egykori sellőből lett uszony-kézművest, aki épp saját sellős rendezvényközpontján dolgozik, valamint olyan egykori sellőket is, akik ma már tisztességben megőszült idős hölgyek, a sorozat utolsó epizódjában pedig egy monstre sellőszépségversenyt is végigkövethetünk, ahol, ha villanásnyira is, de még több sellősorsba kapunk betekintést.
Szóval elitizmus ide vagy oda, elég széles a paletta, és mégis képes a közelebbi portrékban is mutatni némi mélységet – bár a Hivatásos sellők legfőbb hiányossága ezzel együtt is az, hogy ez a mélység lehetett volna még sokkal-sokkal nagyobb is. Így ugyanis csak halljuk az állítást, hogy a sellősködést a különcök és kitaszítottak választják, de valódi bizonyítást nem kapunk hozzá, csak megérzéseinkre hagyatkozhatunk. Akármi is azonban a válasz, a sorozat eléri, hogy drukkoljunk ezeknek a lélekben gyerekeknek, sőt, tiszteletet érezzünk többségük iránt, hiszen nemcsak elég vagányak ahhoz, hogy ezt a különös, és minden bizonnyal nem kevés rosszindulatú megjegyzést kiváltó hobbit válasszák, de elég kemények és kitartóak is, hogy átverekedjék magukat a kihívásokon, amelyeket ez az út tartogat. És persze, közben a kisördög a vállon súgja tovább, hogy a sellősködésnél látványosabb eszképizmust keresve se találhatnánk, hogy ezek az emberek terápiára szorulnak, hogy a valóság előli elmenekülésből csinálnak karriert – de az vesse rájuk az első követ, aki, ha tehetné, nem élne inkább egy tündérmesében maga is.
A Hivatásos sellők a Netflixen nézhető, négy epizódban.
