JUNO 11
Kultúra

Szikár, gyönyörű film lett a Magasságok és mélységek

Lehetett volna másmilyen filmet készíteni Erőss Zsolt emlékére, de nem lett volna érdemes: a Magasságok és mélységek nem is róla szól, mégis benne van róla minden, ami fontos. Kritika.

Az utóbbi években sok tekintetben nagyon komoly, évtizedes lemaradásokat behozó filmművészet egyik legfontosabb, leghasznosabb, leghiánypótlóbb trendje, hogy a gyász élvonalbeli, csodálatos alkotásokkal vált a filmkultúra egyik kedvelt témájává. Persze a film hosszú történelme során korábban is készültek történetek a gyászról, ezzel együtt a lélektan, a mentális egészség és az önismeret „divatba jötte” mégis elősegítette, hogy több szó essen veszteségeink feldolgozásáról, és ezek a szavak mélyebbek, őszintébbek, leplezetlenebbek legyenek, mint valaha.

Az egyik leggyönyörűbb példája ennek épp egy magyar alkotás, Mundruczó Kornél torokszorítóan fájdalmas, csodálatos filmje, a Pieces of a Woman, amit koprodukcióban kellett elkészítenie – sajnos és egyben hál istennek, mert így az amerikai együttműködés Netflix-forgalmazást, nemzetközi szereplőgárdát és ennek megfelelő nyilvánosságot hozott. De a Murakami-novellából készült, szintén megrendítően szép Vezess helyettem is említhető, mi több, már a B-kategóriába is utat talált a téma: az egészen rettenetes A seregély Melissa McCarthyval szintén egy gyászfilm. És gyászfilm, éspedig egy egészen kivételes gyászfilm a Magasságok és mélységek is.

Kapcsolódó
Néma, hideg vákuumba zár a gyász
Kényelmetlen pontossággal beszél a veszteség légüres tereiről Mundruczó Kornél első nemzetközi filmje, a Netflixen látható Pieces Of A Woman. Kritika.

A történet ott indul, ahol Sterczer Hilda, Erőss Zsolt feleségének kálváriája: a repülőtéren. Férje interjút ad, smúzol, Hilda a gyerekeikkel van elfoglalva, érdemi saját búcsúra nem futja, de hát jön haza a családfő úgyis nemsokára. Legalábbis nemigen lehet e hit nélkül útra engedni egy férjet, egy apát, aki épp a világ legveszélyesebb hegycsúcsára indul, és akiről ráadásul eddigre azért tudni lehet, hogy elhivatottsága hajlamos a megszállottságig fokozódni. Hilda és a két gyerek prózai élőszoborrá összeforrva áll a búcsú pillanatában, ha ez a film Erőss Zsolt szemszögéből készült volna, alighanem ez az a kép, amit utolsóként az elméjébe vész családjáról, melyet ekkor lát utoljára. De ez a film nem róla szól elsősorban, és ez nagyon, nagyon jó így: ha ez egy Erőss Zsolt-film, akkor a legjobb esetben is egy ezerszer látott, heroikus sportfilm lehetett volna melodrámával átitatott zenével, hóba kiáltott szerelmi vallomással és búcsúval, naturalista stílusban bemutatva az elemekkel vívott harcot, Erőss életének elképzelt utolsó óráit – amit aligha lehetett volna jó ízléssel megcsinálni. Azzal viszont, hogy az elsőfilmes Csoma Sándor az özvegy szemszögét választotta, alkalmat adott nemcsak egy sokkal emberközelibb perspektívára, de arra is, hogy a kivételes emberek környezetükre gyakorolt hatásairól is elmélkedjünk egy keveset.

JUNO 11

Sterczer Hilda ugyanis egy nap rossz hírt kap: férje kinn töltötte az éjszakát, keresni csak óriási pénzért lehet, ám hiába mozgat meg mindent, és küld rövid úton milliós összeget a mentőakcióra, a serpák nem akadnak férje nyomára, akiről ezen a ponton csak az Isten tudja, hol lehet, akihez azonban Hilda hiába imádkozik, egy fájdalmasan valószerű álmon túl mást nem kap. Minthogy ez a nő már jó ideje pontosan tudja, milyen virágot szakított, illetve maga is hegymászó, és járt is már ilyen magas hegyen, pontosan tudja: férje odaveszett. A kertelő, kötelező optimizmusban kérdező riporterek nem is tudnak mit kezdeni azzal a szikár, köntörfalazás nélküli mondattal, melyben Sterczer bejelenti:

Erőss Zsolt minden bizonnyal meghalt a Kancsendzöngán, keresni is hiábavaló, ezen a ponton nem lehet mit tenni.

Sterczer ugyanebben az egyenes, kemény állapotban tölti a következő hónapokat: azt, ahogy a nagyobbik, de azért még így is elég kicsi gyereküknek, Gerdának elmondta, apa nem jön többé haza, ahogy stábok elől rejtőzik, ahogy ízetlen, szenzációhajhász talkshow-riporterek nyálkásan hatásvadász kérdéseire válaszol egy tévéstúdióban, ahová eleve teljesen magából kiforgatott külsővel ültették be. Ebben a mély gyászt átéltek számára bizonyára ismerős, dermedt, hozzáférhetetlen, szigorú robotpilóta-üzemmódban próbál megküzdeni a kíméletlenül tovább folyó élettel, és kislánya elviselhetetlenül szabadon áramló, szinte dacos gyászával, amiben semennyire nem tud neki segíteni – hisz ő maga is kínlódik, ráadásul még fel sem ismeri. Kemény karakánsága elhiteti: eddig is sokat volt egyedül, megoldja ezt is, nem lesz itt semmi gond – és persze, igaza is van, csak a mindehhez szükséges időt, meg a poklot, amin át kell előtte menni, azt becsüli alá.

JUNO 11

Pál Emőke óriásit játszik ebben a szerepben, pedig Sterczer keménysége nem ad neki túl sok lehetőséget a látványos amplitúdókra – az apróságokban, a tekintetében, testbeszédében viszont ott van minden, és a kiválóan megírt szöveg- és forgatókönyv is segít. A kislányát alakító Nagy Enikő a közelmúlt nagy gyerekszínész-találatai közül már a második, ráadásul neki még nehezebb is a dolga, mint a Szia, Életem!-ben méltatott Pásztor-Várady Mórnak, mert míg a kisfiúnak „csak” cukinak kellett lennie, addig itt ennek a kislánynak olyan mély fájdalmat kellett megjelenítenie, amilyet meglett felnőtt színészeknek sem feltétlenül szokott sikerülni így megmutatni. Ők ketten, a két nőszereplő itt a lényeg – sokkal inkább, mint a Trill Zsolt által játszott Erőss maga –, és a legfontosabb mellékszerepben Tankó Erika mint falmászó-oktató és családi barát még harmadikként, no meg a Tóth Ildikó által játszott terapeuta negyedikként. Ez a négy nő ráadásul arról is mesél valamit, mintegy mellékesen a fő gyásztörténet mellett, hogy miként is van ez a nagy játszmákat játszó férfiakról és a nyomaikat gyógyító-megszenvedő nőkről.

A Magasságok és mélységek ugyanis nem részegedik meg annyira Erőss Zsolt iránti tisztelettől, hogy az elhomályosítsa, neadjisten hazuggá tegye a róla rajzolt képet. A Sterczer Hildával készült interjúkötetet alapul vett film nem állítja be Erősst tökéletesként: az elvarázsolt mániákusok jellemhibái igenis teret kapnak. Látjuk, hogy felesége sokszor magára volt utalva mellette, hogy az otthonuk körüli teendők sosem voltak olyan fontosak, mint a következő expedíció – és épp a heroizmus lehántásával éri el, hogy egy sokkal élőbb, igazibb képet kapunk a Hópárducról is, mint bármilyen alélt tiszteletadásból. Emellett pedig kirajzolódik az is, hogy mindeközben azért Erőss és Sterczer házassága olyan mély összekapcsolódásról, olyan stabil, minden melodrámát nélkülöző szeretetről szólt, amit nem szokás filmen megénekelni, pedig alighanem jó hatással lenne a világ párkapcsolatokkal kapcsolatos elvárásaira, ha látnának több példát ilyen földközeli, valós szeretetkapcsolatokra.

JUNO 11

A film, bár messze nem számít a klasszikus értelemben vett látványfilmek közé, mégis egy különösen izgalmas vizuális megoldással szimbolizálja a gyász fojtogatását: a képmező nagyon lassan, de folyamatosan szűkül, szinte észrevétlenül húzódva össze a szélesvászonból az egészen szűk, szinte álló képkivágásig – mire észrevesszük, már nem tudjuk ellenőrizni, micsoda okos metafora ez a gyászra, ami szorít akkor is, amikor nem látványosan csinálja, a magányra, amibe egy ilyen veszteség egyre jobban belezárja a gyászolót. Ettől a – már a film trailerében is felvillantott – trükktől eltekintve a film látványvilága, ahogy az egész formanyelve, beszédmódja is, szikár és visszafogott, mint szálfaegyenes főszereplője: tisztán és a minimálisra szorítkozva mesél, nem tárgyal, nem díszít és nem fokoz túl semmit, nem szólnak az eseményeket előre sejtető hatásvadász zenék, nincs tornyosuló katarzis sem.

A film fő ereje épp ez a végig megtartott arányérzék és jóízlés: hogy sem vizes lepedő, sem ájult ömlengés, sem nyomorpornó nem lett belőle, hogy nem akarta elmagyarázni sem a hegymászás technikáját, sem a lélektanát – bár ez utóbbi épp érdekelt volna –, még a gyász fázisainak kötelező leckéjét sem mondta fel. Nem akart ezer dolog lenni – ezzel pedig a legtöbb lett, ami ebben a témában elmondható. Az év magyar csúcsteljesítményei között a helye.

A Magasságok és mélységek szeptember 22-től nézhető a mozikban. 24.hu: 9/10

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.