A német újraegyesítés a közelmúlt európai történelmének gyakran feldolgozott eseménye, számos film és sorozat is bemutatta már az NDK kifinomult zsarnokságának működését, a bukását, sőt, az átmenetet is, amikor a Trabantokat rövid idő alatt felváltották az Opelek a keletnémet utcákon. Az már nehezebben megragadható, hogy az újraegyesítés milyen új problémákat hozott (pláne, hogy ezek nagy része a mai napig megvan), az pedig végképp váratott magára, hogy megismerjük azokat, akik nem hogy a fal rosszabbik oldalára kerültek, és már emiatt is másodrendű állampolgárnak érezték magukat az új Németországban, de a bőrük színe miatt még inkább nehezített pályán indultak.
Márpedig a kora kilencvenes évek egyéb nehézségek mellett a hirtelen feltámadt rasszizmusról is szóltak, elsősorban a keleti országrészben: a hoyerswerdai és a rostocki menekültotthonok elleni támadások híre bejárta az egész világot, de emellett is folyamatosak voltak a hasonló atrocitások. Mintha az NDK fennállása alatti szigorú elnyomás csak elfojtotta volna a társadalomban meglévő idegengyűlöletet, mely a szabadabb, új világban óriási erővel tört a felszínre, és a mai napig problémákat okoz. Számunkra is ismerős lehet egyébként ez, hiszen a kora kilencvenes években Magyarországon a németországihoz hasonlóan támadt fel az idegengyűlölet, mely akkor leginkább a skinhead-mozgalom divatossá válásában jelent meg, igaz, az már komoly különbség, hogy évtizedekkel később nálunk a kormánypárt egyenesen a fősodorba emelte.
Mindenesetre most a Disney+ első német sorozata ezt az időszakot mutatja be, Sam Meffire igaz története alapján, aki egyike volt az NDK-ban élő kevés feketének, majd ő lett az első fekete rendőr Kelet-Németországban, akit egy rövid időre a média is felkapott egy antirasszista plakátkampány miatt, sőt, a tartomány belügyminiszterét is a barátjának mondhatta, amikor tagja volt a szélsőjobboldali erőszakkal szemben felállított akciócsoportnak. Meffire bukása hasonlóan gyors volt: miután elvesztette a hitét a német államban, kilépett a rendőrségtől, és fokozatosan alámerült a drezdai alvilágba, végül évekre börtönbe is került. Az ő memoárja szolgált a sorozat alapjául, melynek egyik alkotója, Chris Silber a Good bye, Lenin! társforgatókönyvírója is volt, Jörg Winger pedig többek között a Deutschland 83 sorozatban és további évadaiban dolgozott.
Sam (Malick Bauer) apja kameruni diákként került Drezdába, ott ismerte meg feleségét, de fia születésének napján meghalt: a hatóságok szerint balesetben, Sam anyja szerint megmérgezték. Akárhogy is történt, a fiú egész életét meghatározta, hogy apa nélkül nőtt fel: anyja az alkoholba menekült, ő korán önállóságra szokott, és a sorozatban is visszatérő motívum, hogy kétségbeesetten szeretne tartozni valahová, keresi az apafigurákat, legyen az az NDK készenléti rendőrségének őrnagya vagy akár a tartományi belügyminiszter. Sam számára a fal leomlása nem eufóriát okoz, hanem szorongást, és valóban, míg az NSZK-ban nemcsak szembenéztek a második világháborús örökséggel, hanem próbálták nyitottabbá tenni a társadalmat, addig az NDK-ban ez nem történt meg, így, amint megszűnik az elnyomás, az addig csak apróságokban tetten érhető rasszizmus hirtelen nyíltan megjelenik. Rendszeresek az utcai támadások, a rendőrség pedig inkább a lovak közé dobja a gyeplőt, a sorozat ezt a közeget mutatja be hatásosan.
Ezt a kora kilencvenes évekbeli időszakot egész sikeresen vissza is adja a sorozat: az atmoszféra még a magyar néző számára is ismerős lehet, nemcsak a néha feltűnő Ikarus buszok miatt, hanem a szürke lakótelepek és a zord posztkommunista külsőségek mellé betüremkedő kapitalizmus miatt is. A Sam – egy szász viszont emellett teljesen szokatlan szemszögből mutatja be a korszakot, melyben mindennapos az erőszak is. Éppen ezért nem könnyű néznivaló a sorozat, különösen az első felét érezhetjük könyörtelennek a menetrendszerű fenyegetettséggel, mely egy idő után már el is veszi az élét a helyzetnek, de a rendezés egy pillanatra sem engedi, hogy teljesen áthassa a sorozatot a reménytelenség. És mivel legtöbbünknek igen kevés élményünk van a kora kilencvenes évek keletnémet történelméről, abszolút hiánypótló is. Ráadásul a színészi gárda sem másodrangú: a fontosabb szereplők között ott van a német sorozatipar egyik legtöbbet foglalkoztatott, fiatal színésznője, Svenja Jung (Dark, Deutschland 89, A császárné stb.), aztán az összes sikeres, keletnémet témájú filmben látható Martin Brambach vagy a számos sikersorozatból és -filmből ismert Carina Wiese.
Az viszont már nem egyértelmű, hogy tényleg Malick Bauer volt-e a legmegfelelőbb a főszerepre: először is egy tízessel idősebb annál a karakternél, amit játszik; bár a sztori elején egy bizonytalan, riadt, alig húszéves fiút kellene alakítania, de inkább középkorú testépítőnek hat a valóban fiatal színészek között. Ráadásul ugyanazt a folyton robbanni készülő, dühös, önfejű alakot hozza végig a hét részben, nagyjából ugyanazokkal a színészi eszközökkel. Azzal nincs baj, hogy Sam nem feltétlenül szimpatikus – sőt, ahogy halad előre a sztori, úgy utáljuk meg egyre jobban –, hiszen számos példa van rá, hogy valójában az antihősöket szeretjük igazán nézni. Csakhogy ebből a karakterből hiányoznak ezek a mélységek. Nem segít neki ebben az egyenetlen forgatókönyv sem, melynek egyébként sem jelentik erős oldalát a párbeszédek: nemcsak erőltetettek gyakran, de túl sok az életszerűtlen jelenet is, amelyekben a szereplők nem beszélgetnek, hanem patetikus szónoklatokat intéznek egymáshoz. Máskor pedig láthatóan a 2020-as évek közönségének szól a sorozat, amikor olyan, nyilvánvalóan mai kifejezéseket erőszakol bele harminc évvel ezelőtt párbeszédekbe, mint a „safe space”.
Nem beszéltünk még a hatásvadász rendezésről sem, mert, sajnos, néha az alkotókat totálisan cserbenhagyja az arányérzékük. Ilyen például a harmadik részben az egyébként fontos jelenet, amikor Sam elmegy a Drezdában élő feketék (ahogy magukat hívják: afronémetek) által szervezett egyik összejövetelre, ahol elég hamar egyértelmű lesz, végre otthon érzi magát, de valamiért ezt giccses közeli képekkel, érzelgős zenével még percekig sulykolni akarja a sorozat. Máskor oda nem illő, az előtérbe tolt, nyilvánvalóan a mai fiatal nézőknek szánt popdalok tesznek szabályosan tönkre jeleneteket, például a befejezést. A megrendítőnek szánt, nem egyszer bombasztikus részletek többször is pont az ellenkező hatást érik el.
A Sam – egy szász alapsztorija és az általa ábrázolt miliő szerencsére van olyan erős, hogy még ezekkel a gyengeségeivel együtt is ajánlható sorozat marad azoknak, akiket érdekel akár a közelmúlt történelmének egy részlete, akár a multikulti Németország sötétebb oldala, vagy akár csak egy rendkívüli élettörténet. Mert az mindenképpen a sorozat javára írandó, hogy nem próbál szépíteni semmit, nem is tér ki a kényes témák elől, és egész biztosan nem akar megfelelni egy idealizált, jóléti, sokszínű Németország-képnek. A Sam – egy szász nem lesz olyan nemzetközi közönségsiker, mint a Dark, a Babilon Berlin vagy akár a Deutschland 83/Volt egyszer két Németország voltak, de jó példa rá, hogy teljesen váratlan helyről is jöhetnek meglepő és újszerű történetek.
Sam – egy szász (Sam – Ein Sachse), 7 rész, 2023, Disney+. 24.hu: 7/10
