Miközben itt az öltözőben beszélgetünk, a színpadon az utolsó simítások zajlanak A kastély előadáshoz, amiben ma este játszol is. Hogy vagy ilyenkor, pár órával a színpadra lépés előtt?
Amikor játszom este, akkor mindig bennem van az az érzet, hogy ma még dolgom van. Hiába vagyok esetleg szabad napközben, akkor is az egész nap fölött ott lebeg ez az érzés megfoghatatlanul. Ez nem azt jelenti, hogy úgy mászkálok az utcán, mint Raszkolnyikov, hanem tudom, hogy mikor egyek, mennyit aludjak, menjek-e edzeni, szaunázzak-e, ússzak-e – és akkor ezzel el is árultam egy csomó mindent arról, hogy mit szoktam csinálni előadás előtt. De minden előadás és minden szerep másféle felkészülési állapotot igényel. A legfontosabb szerintem, hogy a játékkedvet hogyan pumpálja föl magában az ember. Hogy elérjem, hogy legyen kedvem aznap este pont azt a problémakört újra, nem mechanikusan, kellő rutinnal, de mégis folyamatosan valami újdonságot és új színt keresve nyilvánosan megvitatni. Szerintem ez kulcskérdés. Naivitás lenne, és nem is egészen őszinte, hogyha azt mondanám, mindig megvan a kedv, amikor fölébredek. De amikor felmegyek a színpadra, már mindig van kedvem.
De meg tudnád csinálni e nélkül is, gondolom.
Nem lenne jó. Meg tudnám csinálni, de nem lenne az igazi. Egy gyerek is akkor tud igazán jót játszani, ha van hozzá kedve. Képzeld csak el, milyen lenne kényszerből activityzni. Kiváltságos helyzet, hogy nyilvánosan beszélhetek bizonyos emberek, embercsoportok ki nem mondott problémáiról, gondolatairól, érzéseiről, örömeiről, traumáiról vagy akár a sajátjaimról egy-egy szerepen keresztül. Az erről való kommunikáció zsigeri kedv és közlési szándék hiányában csak kihagyott lehetőség lenne, valódi jelenlét nélkül. Egy probléma persze lehet nagyon mély és nagyon komoly, meg lehet felszínes, meg lehet vicces, vagy lehet a skála bármely másik pontján, mindig arra törekszem, hogy legyen valódi mondandóm, különben csak üresen szavalnék. Eleve nem szeretek olyan dolgot csinálni, ami nekem nem jó, azt az idő elvesztegetésének érzem. Engem alapvetően semmi más nem érdekel annyira, mint az idő: hogy hogyan használjuk fel az időt, ami nekünk kiszabatott. Soha nem tudhatom, hogy ha innen kimegyek, akkor a fejemre dob-e egy teknősbékát egy madár vagy sem. Viszont ameddig tart ez az egész, addig szeretném jól érezni magam, és ha ez nem is mindig sikerül, de törekedni tudok rá.
Semmi nem fontosabb, mint az időm, az életem. Az sem, hogy színész vagyok – mert elsősorban ember vagyok.
És nemcsak a színpadon, magánemberként sem jó nekem, ha félig vagyok ott valahol. A vécén se akarok félig ott lenni, az ágyban se szeretnék félig ott lenni, a tengerparton se félig szeretnék lenni – és a színpadon sem. Ha belegondolok, hogy vajon mennyi esélye van annak, hogy az univerzum úgy dobja, hogy te meg én most itt ülünk és beszélgetünk, ő közben fotóz: pont te meg pont ő meg pont én. És ne úgy éljem meg, mint egy jackpotot?!
Nagy tűzzel élsz.
Igen, de ahogy én élek, ahogy én gondolkodom, az nekem jó út. Nem több ennél. Tanítok az egyetemen (a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – a szerk.), és ott is igyekszem erről az álláspontomról szót ejteni. Hegedűs D. Géza és ifjabb Vidnyánszky Attila az osztályvezetők, én művészi beszédet tanítok és általános színészmesterséget. Nagy Péter István tanítja a zenés színészmesterséget, Márkos Albert pedig folyamatosan ott van az osztály körül, mint zenei szakember, és persze még sok más tanár is dolgozik a diákokkal. Arra próbálom a fiatalokat ösztönözni, hogy mindenki találja meg azt az utat, ami neki jó, mert ami nekem jó, az neked nem biztos, hogy az, és én kívülről talán nem is tudom megmondani, hogy a te személyiségednek mi a lehető legjobb. Kérdezni vagy alternatívákat ajánlani persze lehet, de mindenkinek magának kell kiásni a saját gesztenyéjét. Nincs általános recept, minden szerep más és más felkészülést igényel, minden színész egy külön kis univerzum saját szabályrendszerrel.
Mi elég rég ismerjük egymást, így elég közelről láthattam, amikor pályakezdő színészként a Maladype Színháznál évekig élted az igazán pici, igazán alternatív, igazán független társulatos színészek színházcsinálásba fejbúbig belefeledkezett életét. Innen nézve nagyon érdekes és kicsit meglepő is volt, hogy ebből a szoros közelségből, ahol szinte a színházban élt a társulat, csaknem a skála túloldalára, a legnagyobb kőszínházhoz szerződtél, ahol sokkal nagyobb a társulat, mások a kapcsolatok, a munkamódszerek, és így tovább. Mi okozta ezt a váltást akkor benned, mi volt az, ami onnan hiányozni kezdett?
Én nagyon-nagyon hittem abban az egészben. Így aztán örülök, hogy a pályám első hét évét a Maladype Színházban töltöttem. Hogy miért váltottam, az sok összetevős kérdés. Egyrészt, akár egy párkapcsolatban, akár egy ilyen szoros munkakapcsolatban töltünk ennyi időt, az egy bizonyos mennyiségű együtt töltött év után egyszerűen kifullad. Valami eltűnik, és akkor el kell dönteni, hogy akarja-e az ember újraéleszteni, folytatni újabb szinteken, vagy megpróbál továbblépni. Ez egy nagyon-nagyon erős kapcsolat volt. Mi éjjel-nappal együtt voltunk, és ez mind szakmailag, mind emberileg egy nagyon szoros viszonyrendszert eredményezett, amiben történtek repedések. Felmerült bennem a kérdés, hogy ezeket a repedéseket be akarom-e foltozni, egyáltalán érdemes-e befoltozni, vagy sem. Úgy éreztem, hogy hét év elég volt ahhoz, hogy a kreativitásomat abban a közegben csúcsra járassam, és azokat az inspirációkat, amiket nyújtani tudtam, odaadjam a társaimnak vagy a társulatvezetőnek, Balázs Zoltánnak, és vice versa. Kellett a frissítés, a levegőváltozás.
És miért a Vígszínház?
Akkor még nem tudtam, hogy ide fogok jönni a Vígszínházba. Csak azt tudtam, hogy annak ott vége van. Egyszerűen éreztem, hogy meg kell mozdulnom. Tényleg, mint egy párkapcsolat: óriási nagy szerelem volt, és egyszer csak vége lett. Egyébként utána az a társulat is más irányt vett, és ez így van rendjén. Akkor egy ideig nem tudtam, hogy mi legyen, az is felmerült bennem – ez előfordul néha velem –, hogy abbahagyjam a színházcsinálást, de eltelt pár hónap, ami után mégis úgy gondoltam, hogy talán kéne valami munkát keresni. Amikor a Maladypében dolgoztam, már akkor is játszottam vendégként itt-ott, mert azt már akkor is fontosnak tartottam, hogy ne ragadjak bele egy stílusba, társulatba, hanem minél többféle élmény érjen, mert ezeket az élményeket vissza tudom forgatni a saját közegembe, gazdagítva az anyaszínházamat vagy a közvetlen alkotói közösségemet. Egy ilyen alkalom volt az is, amikor Mészáros Máté helyett kellett beugranom a Vígszínház Makrancos Kata előadásába egyetlen színpadi próbával. Gothár Péter, aki az előadást rendezte, úgy látta, hogy van bennem kraft, és elhívott vendégszínésznek a Két úr szolgája című előadásba, amit a következő évadban rendezett a Vígben, így kerültem a Vígszínházzal kapcsolatba. Aztán jeleztem Eszenyi Enikőnek, aki akkor az igazgató volt, hogy jövő évadtól nem leszek már lefoglalva, és vendégszínészként szívesen részt vennék vígszínházas előadásokban. Ő viszont azt mondta, hogy akkor ne vendégként jöjjek, hanem mint társulati tag. Gurítgattam magamban egy jó ideig ezt a felvetést, legalább egy-két hónapig, mert annyira szoros kötöttségből jöttem ki, hogy nem voltam benne biztos, jó lesz-e, ha egyből beleugrok egy másik elkötelezett viszonyba, de aztán úgy döntöttem, hogy miért ne. Eltelt öt év, a Vígszínháztól is búcsút vettem, voltam szabadúszó, majd jött a pandémia, akkor forgattam sokat, hál’ Istennek, és aztán Rudolf Péter megkeresett és vissza akart csábítani. Akkor még nem jöttem egy évig, de aztán most újra itt vagyok.
A Vígből is az a kifulladás üldözött el, amit korábban említettél?
Nagyon-nagyon hasonló volt. Illetve azok a Vígszínházban nagyon viharos idők voltak.
Ez nem sokkal az Eszenyi-botrány után volt.
Egész pontosan ez nem sokkal a botrány kirobbanása előtt volt, de ezt megelőzően volt a Marton-botrány is, amikor én pont a tanár úrral dolgoztam egyébként, Vadkacsa próbafolyamatunk volt a Pesti Színházban, ami félbeszakadt. Utána igazgató-választási mizéria volt a színházban, nem lehetett tudni, hogy Eszenyi Enikő marad-e az igazgató vagy sem, azt se lehetett tudni, hogy kik adnak be pályázatot. De én még az egész előtt mondtam föl, még az évad felénél mentem fel Enikőhöz, és mondtam neki, hogy nekem ez nem fog menni jövőre. Mert ugyanazt éreztem, hogy meg kell mozdulnom, ez így nem jó. Én tényleg nem tudok olyan helyen lenni, ahol nem érzem jól magam. Ha valami nem jó, de nem tudok rajta változtatni, akkor megmozdulok. Nem volt egyszerű a döntés, és nagyon megviselte az idegrendszerem az összes botrány, de az is, ami előtte a színházban történt. Egyébként nem szeretem a botrányt.
Mármint?
Ezt a nyilvános botrányozást, ezt nem szeretem meg a nyílt leveleket. Mert nagyon sok minden kerül úgy nyilvánosságra, hogy nincs átgondolva vagy nem elég árnyalt. És eleve nem szeretem ezt az online sárdobálást, azért van ilyen butatelefonom is. Egy barátom szerint a Facebook meg a kommentelés kicsit olyan, mint amikor régen valakit bezártak a kalodába, és bár nem tudták az emberek, hogy miért van ott, de odamentek, és beledobták a paradicsomot vagy a követ az arcába. Ezzel egyetértek. Sokszor azt se tudták, mi történt valójában, de valahogy mégis elmentek a nyilvános kivégzésre, és ha már ott voltak, ordibáltak is. Gyakran van egy ilyen érzésem, hogyha valami kikerül a Facebookra, mert tök mindegy, hogy milyen árnyaltan megfogalmazott újságcikk vagy vélemény az, ahhoz is elkezd ömleni a paradicsom- meg kődobálás, meg a pofán rúgás.
És aztán még az SZFE-n is botrány kezdődött.
Igen, de az az egész időszak nagyon viharos volt. A felvételi előkészítőn dolgoztam, meg felvételiztettünk, aztán jött a pandémia, a világ fölfordult miatta, ki kellett találni, hogy megy le a felvételi ilyen körülmények között, közben indult a modellváltás, botrány… Sorra jöttek a dilemmák. Mi lesz? Van vírus? Nincs vírus? Menjünk ki őrködni? Menjek tüntetésre? Ne menjek? Melyikre menjek, hogy menjek? Minek menjek? Dolgozzak? Hol dolgozzak? Ne dolgozzak? Lesz munka? Nem lesz munka? Aláírjam? Ne írjam? Mit is? Miért is? Eszenyi-botrány, Marton-botrány, metoo, egyetem. És mindeközben azt se tudtam, hogy én mit akarok, mert akkor jöttem el a Vígszínházból, és a magánéletem is fenekestül felfordult, szóval nem volt egyszerű időszak.
És volt még egy dilemma: hogy nyilvánosság előtt szerepelj ezekben az ügyekben vagy sem. Nemrég Sodró Elizával beszélgettünk arról, hogy van egy olyan szemlélet, miszerint ma egy adott ügyben akár kiáll valaki, akár nem, valamilyen pecsétet mindenképpen magára vesz.
És ez most már mindenhol így van. Szinte nem lehet úgy elvállalni egy munkát, vagy megjelenni nyilvánosan, vagy valamilyen ügyben állást foglalni, hogy ne akarnák valahova az embert besorolni. Ha nem mondasz semmit, nem mész el valahová, az is valamiféle állásfoglalássá válik. Mindig lesz valaki, aki a szemedre tud valamit hányni, vagy kérdőre tud vonni.
Egy színész mostanság már szinte csigabigává változik, aki a zsilettpenge élén mászik át óvatosan, hogy nehogy megvágja magát, hogy vajon mit, mikor, kinek mondjon, kit ítéljen el, kit ne ítéljen el? De ki vagyok én ahhoz, hogy elítéljek valakit? A legkevesebb szó mostanában a munkáról és annak minőségéről esik. Lennének még releváns kérdések, például: én hogy viselkedem? Én milyen vagyok? Nekem min kéne dolgoznom, javítanom, változtatnom? Úgy tűnik, ezeket a kérdéseket azért meglehetősen ritkán teszik fel az emberek maguknak.
És hogy a szakmánkat hogyan sikerült ezekkel a botrányokkal meg a kevéssé magas színvonalú művészi megoldásokkal, illetve emberi cselekedetekkel lealjasítani szépen lassan, az is egy művészet. Ezt csak fokozza az a tendencia is, hogy a gyors fogyasztásra alkalmas holmik begyűrűznek a kultúrába. Nehéz megtartani a minőséget, könnyen el lehet kanászodni, tévedni, kurvulni, könnyen lehet hazuggá válni, könnyen lehet beállni A vagy B csoportba csak azért, mert akkor vannak mögöttem, és nem vagyok egyedül. De valamit árnyaltan kommunikálni akár művészileg, akár emberileg, az nehéz és nem divatos, mert hogyha hét másodperc alatt nem kapod el az emberek figyelmét a neten, akkor tovább görgetnek. Én meg azt gondolom a világról, hogy nemhogy nem fekete-fehér, de minden sokkal szederjesebb, bodorjosabb, szerteágazóbb, mint ahogy azt általában az emberek manapság megfogalmazzák. Főleg abban a korban, ahol, ha nem durrantasz el egy rakétát, ha nem villantasz föl egy LED-lámpát, ha nem tolod a füstöt, ha nem zenélsz, mint az atom, ha nem gyújtod fel magad, ha nem vagy extrém, akkor nem tudod megfogni a figyelmet. Az okostelefon, a rengeteg reklám, videó és fake news annyira szétviszi a figyelmet meg a koncentrációt, hogy az emberek nem bírnak huzamosan odafigyelni. És ez után fut a színház.
Kicsit visszatérnék még az előző témára, amikor arról beszéltél, hogy sok dilemmád volt az ügyben, hogy kiállj-e, elmenj-e tüntetni, megnyilvánulj-e.
Valójában nem akarok ezekkel foglalkozni. Olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amik érdekelnek, olyanokkal, amik most vannak, vagy előttem állnak, és nem azokkal, amik voltak, vagy amikre nincs ráhatásom. És közben annyi olyan téma van, amibe bele lehetne állni, amihez nem értek! Ezért sem akarok bizonyos dolgokba belefolyni, mert azt tartom, hogy arról beszéljek, amihez értek. Lehet véleményem, van is, de ha nem vagyok benne biztos, hogy ez a vélemény helytálló és körültekintő és árnyalt, akkor én azt nem képviselem nyilvánosan. És nem szeretem, ha kényszerítve érzem magam valamire – akkor zsigerből ellenállok. Nem szeretem a csordaszellemet. Én magamtól szeretek döntéseket hozni, bár ez kétségtelenül nem könnyű, és a felelősség is nagyobb, mint vakon menni valaki vagy valami után, vagy sodródni. Hogy ki mit gondol arról, hogy én hogyan viselkedek, vagy döntök – őszintén szólva nem érdekel. De nagyon rossz, hogy ezt kell mondanom, már csak azért is, mert nagyon sok munkám van abban, hogy ne egy furkósbotnak lássanak.
Úgy láttak?
Sokszor igen. Ha valaki nem ismer, akkor szerintem nem gondolja, mennyi gyöngédség, finomság vagy törékenység van bennem. A fejem, a fizimiskám első blikkre keménységet tükröz. A szerepeimnek is nagy része ilyen – bár mostanában valamivel kevésbé. De tényleg az a helyzet, hogy van egy-két ember, akiknek igazán érdekel a véleménye, de azon túl másoké nem. Azt vettem észre, hogy mostanság rengetegen nagyon okosak, rengetegen szakértők, szószólók, aktivisták, sőt, nagyon sokan mindent tudnak. Én meg azt tudom, ami velem történik. Néha még azt sem.
Ez eléggé egybevág azzal, hogy a tanítás megmaradt – modellváltás ide vagy oda –, hisz azt mondtad, hogy arról hajlandó vagy beszélni, amihez értesz.
Hogy a tanításhoz mennyire értek, azt nem tudom, de azt gondolom, hogy színészileg már annyi tapasztalat van mögöttem, annyiféle stílusban, hogy nem üres petárdapufogtatás, hogyha valamit megpróbálok átadni a színpadon való létezésről, vagy arról, hogy egy szöveghez hogyan nyúljanak hozzá a srácok. De, gondolom, a modellváltásra akartál rákérdezni, arra, hogyhogy ott maradtunk. Ezekről a politikai témákról beszélünk ahelyett, hogy a szakmáról vagy rólam beszélnénk, és tudom, hogy ez nagyon izgalmas meg divatos manapság, de én ezekről nem szeretek beszélni, meg csúnyákat mondani emberekre, színházakra, mert azt érzem, hogy ez a problémáknak a folyamatos dagasztása ahelyett, hogy valami megoldás felé vennénk az irányt. De mindegy, szóval: nem értek egyet a szerkezetváltással és azzal, ahogy lezajlott. Ezt korábban is lenyilatkoztam, és nem változott a véleményem. És nagyon bíztam a tanáraimban, akik onnan ki lettek ebrudalva. Ezzel együtt nem gondolom, hogy minden tökéletes volt a régi egyetemen. Sőt, azt is gondolom, hogy az új egyetemen sem minden tökéletes.
De az osztály, akiket fölvettünk, elsős színészosztály volt akkor, amikor a modellváltás elindult. Elsős fiatal emberek, akik bíztak bennünk! Akik akkor kezdtek ismerkedni a szakmával és velünk, akiknek kellett színházi munkára alkalmas tér, táncterem, kellett tükör, énekterem, zongora, kellett egy csomó minden, tehát ez nem úgy megy, mint például egy dramaturg osztálynak, hogy kell egy laptop meg egy terem, ahova beülhetnek, és ha ott a mesterük, akkor tudnak tanulni. A srácok feje felett – és az enyém felett is – elindult a politikai csatározás anélkül, hogy részesei akartunk volna lenni.
Pedig nyugalom, példamutatás és valódi párbeszéd is kellene nagyon a fiataloknak – és nem csak az SZFE-n –, meg szaktudás, meg az, hogy szeressék őket, meg egy olyan szakma, sőt, olyan ország, ami nincs szétszabdalva és nincs tele féltékenységgel, félelemmel és gyűlölettel. Hegedűs D. Géza felkért, hogy tanítsak a leendő osztályában. Igent mondtam. Neki – és nem az egyetemnek. Pedig akkor még nem volt szó modellváltásról. Végigcsináltuk a felvételit. Igent mondtam a diákoknak is. Hát kinek tartozom én felelősséggel? Majd valaki bejön az utcáról, és azt mondja, hogy én jobbos vagyok, mert nem jöttem el az egyetemről? Mások meg azt mondják, hogy én balos vagyok, mert én még a régi egyetemről vagyok? Nem a srácoknak kell belenéznem a szemébe minden nap, meg a kollégáimnak a szemébe, meg a magam szemébe?
Pedig eléggé kimaradt a nyilvános diskurzusból, hogy az SZFE modellváltása nem csak egy „ügy”, hanem vannak ilyen egyszerű emberi vonatkozásai is, hogy 18–20 éves fiatal gyerekek alól kirángatsz mindent, vagy nem. Ezek szerint te úgy döntöttél, hogy nem.
Nem én döntöttem így. Én óraadó vagyok, semmilyen értelemben nem függ tőlem egy osztály sorsa. Én az osztályhoz és a kollégáimhoz vagyok hűséges, nem ahhoz, hogy hol folytatják a tanulmányaikat. Az emberség és munka a fontos! A művészi munka és annak a legzavartalanabb, legszabadabb gyakorlása – mindegy, hogy ki mit gondol a politikáról. Amikor volt a jelképes őrködés, ott voltam. Én is kimentem bizonyos eseményekre. Tény, hogy nem toltam tele naponta huszonnyolc ilyen poszttal az Instámat. Ugyanez volt az Eszenyi-ügynél: aláírtam egy petíciót, hogy igenis vizsgálják ki ezeket az ügyeket, de nem kezdtem el a Facebookon dagasztani a botrányt. Mélyen együttérzek azokkal az emberekkel, akiket bármilyen hátrányos megkülönböztetés, abúzus ért vagy ér, akár verbálisan, akár fizikálisan. Mélyen egyetértek, hogy vizsgálják ki ezeket az ügyeket. A visszaélések sajnos nem csak a színházi világot érintik, csak itt szól a legnagyobbat. És bár volt, hogy nyilatkoztam ezekről a témákról, posztoltam is róla, de nem toltam tele vele a Facebookomat meg az Instagramot, mert nekem nem ez a feladatom. Egyébként a korrektség érdekében fontos megjegyeznem, hogy nem ért semmilyen retorzió az új egyetemen az őrködés, vagy a modellváltással kapcsolatos véleményem, vagy bármi más miatt. De rettenetesen rossz, hogy erről kell beszélni. Én nem úgy élem a hétköznapjaim, hogy ezeket a témákat újra és újra végigrágom.
Váltsunk is témát, mielőtt túlbeszélnénk. Amúgy is szóba hoztad már, ami foglalkoztat: hogy érzi magát egy színész a skatulyában, amibe a karaktere, az arca miatt teszik, és ez elkezd rázáródni?
Nem záródik rám szerencsére. Eléggé elválik ugyanis az, hogy színházban mit csinálok, meg hogy filmen mit csinálok, és attól is függ ez, hogy mekkora volumenű feladatok találnak meg. Ha kisebb feladatokat kapok, főleg filmen, akkor az általában ez az agresszív, harcos-baszós karakter, illetve nyakkendős bűnöző. Vagy ha nem is nyakkendős, akkor van legalább három verőemberem. Kezdtem a verőemberből, és mostanra eljutottam oda, hogy én vagyok a nagyon veszélyes ember, igen. Ha viszont nagyobb volumenű feladatokat kapok, ez színházban is, filmen is igaz, akkor ott nagyon sokfélét csinálok mindig. És ez sokkal jobban érdekel. Nyilván amikor valaki csak a karakteres arcomat akarja használni, akkor ez van, van egy karakterem, amivel tisztában kell lenni, hiszen az az első, hogy egy színész tudja, hogy kábé milyen hatást vált ki a nézőből, hogyha először megjelenik. Aztán, hogyha egy kicsit elkezdenek velem beszélgetni, vagy én elkezdek beszélni, az már megint más, mert akkor árnyalódik a kép – és ez a nagyobb volumenű feladatoknál meg is tud történni.
Mint mondjuk egy filmes főszerep a Kilakoltatás esetében.
Igen, és ezek nagyon motiválnak is. De a paletta a hősszerelmestől a bohócig szinte végig széles volt a pályafutásom során, és ez most is így van. És nagyon jó, hogy játszom zenéset, hogy játszom komolyat, nagyon jó, hogy játszom erőteljest. Nagyon jó az is, hogy játszom vicceset. És így nem csukódik rám a skatulya. De tény, hogy az én arcom olyan, hogy vagy kell valakinek, vagy nem, ez nem tucattermék. Tisztában vagyok vele, hogy nem a közízlés által szépnek gondolt arcom van, de ha valaki felkér egy komoly feladatra, akkor az valószínűleg gondol valamit a szerepről meg rólam, és neki pont én kellek. És ez a Kilakoltatásban is így volt, ahol egy látszólag kemény karaktert kellett megfogalmazni, aki szép utat jár be, és kiderül, hogy nagyon is érző ember, hogy nagyon is lírai, hogy nagyon is vannak problémái, és talán a film végére még egy kicsit szimpatikussá is tud válni. Ez volt a cél, és az ilyeneken érdemes dolgozni. Főleg azért, mert Fazekas Máté, a rendező nagyon-nagyon érzékletesen tudott instruálni, és szerintem elég okosan megírta ezt a filmet. Le is próbáltuk az egészet töviről hegyire, tehát tudtuk, hogy mit szeretnénk, és nem volt benne üresjárat. Egészen finom és érzékeny instrukciókat adott, ami pont azt a fajta árnyaltságot hozta be az életembe, amit egyébként én nagyon is keresek, mint ember és mint színész is.
Hosszan szerveztük ezt az interjút, többször említetted, hogy épp nagyon sűrű az életed. Színpad, forgatás, szinkron, tanítás és így tovább. Úgy hangzott, hogy bár nyilván jó, ha van munka, azért van ennek nehézsége. Nem akarsz vagy nem tudsz lassítani most?
Pedig nem pörgök már annyira. Fele annyira sem, mint régen. Sűrű időszakok, persze, vannak. Három hónapig például eltűntem az életemből. Szeptember, október, november, jó, még december is, akkor négy hónapig. Annak ellenére, hogy most épp keveset forgatok, pedig szeretnék. Viszont végigpróbáltam a szeptember-októbert és a november-decembert. December 20. környékén volt bemutatónk, addig augusztus végétől folyamatosan próbáltam, ami azt jelenti, hogy tíztől kettőig próbák voltak, aztán utána este felújító próbák vagy előadás. Például A kastélyt, amit most fogunk játszani, azt úgy próbáltuk, hogy nem csak tíztől kettőig, hanem este hattól tízig is próbák voltak minden nap. Így aztán ez egy sűrű időszak volt, főleg, hogy nem a belvárosban lakom, és bár az utazás sok időt elvesz, de az nekem nagyon fontos, hogy olyan helyen lakjak, ahol van valami zöld, kell a lelkemnek. Inkább többet utazom, mert kevéssé komfortos nekem a kutyapisi meg egy turistahányás közötti szlalomozás a belvárosban. Így aztán a próba meg előadás között nem tudtam hazamenni, bevállaltam olykor egy-egy szinkront is, szóval azt a pár hónapot megtoltam, de most jön pár olyan hónap, amikor nagyobb a nyugalom. Járok szaunázni, úszni, sétálni, az például énidő, ilyenkor nem viszem a telefont sem. Ha éppen dupla próbám van, akkor is van másfél óra, amikor magammal vagyok. Ez tényleg fontos, erre egyre többet figyelek. Egyébiránt most is lehetett volna külsős színházi munkám, de életemben először nemet mondtam egy felkérésre, nem azért, mert van más, hanem azért, mert nagyon kell az énidő. Az is viszonylagos, hogy mennyi szinkront vállalok. Tudom már, hogy nyáron mikor megyek el pihenni, az is ott lebeg előttem és erőt ad. Két hét, amikor kikapcsolom magamat a forgalomból.
De ezt én mind azzal együtt mesélem, hogy nagyon-nagyon tisztelem a lehetőségeimet. Nem veszem készpénznek, hogy van munkám, örülök, ha valaki bízik bennem és szeretne velem dolgozni, de most már azt gondolom: fontosabb, hogy elegendő időt tudjak tölteni magammal és a szeretteimmel magánemberként, mint hogy mindig mindent meg akarjak csinálni színészként.
Annak idején hirtelen nagyon belesodródtam a színházcsinálásba. Tizennyolc éves voltam, amikor fölvettek az egyetemre, 2008-ban végeztem. Most harminchét vagyok. És a Covid-lezárások időszaka volt az első olyan, amikor behúztam a féket, és körülnéztem, mit is csináltam eddig? Megpróbáltam definiálni, hogy ki is vagyok én valójában, mit szeretnék, és mi az igazán fontos? És onnantól váltottam. Lefogytam majdnem húsz kilót, elkezdtem futni járni. Nekem az az időszak jót tett, nagyon komolyan elgondolkodtam magamon, és onnantól nem ugyanúgy élek. Sok minden történt a magánéletemben is, ami miatt már nem leszek ugyanaz az ember. Nem is baj, nem kell ugyanannak lenni. De azért van, ami ugyanaz maradt: a játékosság meg a kedv.
