Már-már érthetetlen, miért kellett majdnem negyven évet várni arra, hogy Hollywood filmre váltsa a történetet, amit mintha a sors is a vászonra írt volna. De ha már negyven évet vártunk arra, hogy egy bekokainozott medve ámokfutását nézzük, a sztori megérdemelt volna egy tapasztaltabb forgatókönyvírót és rendezőt, akik eltalálják a trashnek azt a roppant vékony tartományát, ami pont annyira rossz, hogy jó legyen. Mert a Kokainmedve rossz lesz, ezt mind jól tudjuk előre, egy igazi agyament baromság, és talán az ilyen filmeknek a legnehezebb a dolguk: az az igazán nagy bravúr, ha egy ennyire vállaltan Zs-filmnek mégis sikerül kellőképpen szórakoztatnia.
2019-ig kellett várni arra, hogy megfogalmazódojon két producerben az ötlet: a drogos medve története filmért kiált. Először Matt Bettinelli-Olpinra és Tyler Gillettre akarták bízni, ők azonban épp a Sikoly-franchise feltámasztásával voltak elfoglalva. A rendezői székbe végül meglepő módon az az Elizabeth Banks került, aki elsősorban színésznőként ismert, és ugyan van néhány rendezés a háta mögött, sem a Charlie angyalai-reboot, sem a Tökéletes hang 2 nem dörömbölt a renderői Oscarért. A Kokainmedve forgatókönyvét szintén egy nem túl tapasztalt filmes, Jimmy Warden alkotta meg, aki A bébiszitter két részét írta eddig, hamarosan pedig rendezőként is debütál a Borderline című filmmel.
A kokainmedve története nem az ő fejéből pattant ki módosult tudatállapotban, hanem igazi amerikai legenda. 1985-ben furcsa dolgok hullottak az égből Georgia és Kentucky államban: előbb több kilónyi kokain, majd egy Gucci-cipős drogcsempész, végül egy kisebb repülőgép. Három hónappal később egy 80 kilós medve rogyott össze holtan kokaintúladagolás következtében a georgiai Chattahoochee erdőben, a pontok összekötésével pedig hamar összeállt egy olyan történet, ami tényleg trashfilmért kiált.
Andrew Thorntont amolyan James Bond-karakterként jellemezték az ismerősei, leszámítva azt a tényt, hogy a 007-es sosem csempészett drogot, és az ejtőernyőjét is ki tudta nyitni. A zsaruból lett drogcsempész rendszeresen szállított Kolumbiából kábítószert az Egyesült Államokba, azon a szeptemberi napon is erre készült, ám mivel vélhetően túl nehéz volt a rakomány a kisgéphez, társával ügy döntött, hogy kidobálják a kokaincsomagokat, majd ők is kiugranak az autopilótára állított gépből. A vizsgálatok szerint Thornton ugrás közben beverhette a fejét, és emiatt nem nyitotta ki az ejtőernyőjét, végül egy ház kocsibejárójára zuhant Knoxwille-ben. Az ügy nem volt nagy talány, főleg úgy, hogy holttest mellett 35 kiló kokaint, fegyvereket és golyóálló mellényt is találtak, így azt hitték, az ügy ennyivel véget ér.
Három hónappal később azonban egy medve tetemére bukkantak, valószínűleg a bolygó történelme során az elsőére, amelyik kokaintúladagolásban pusztult el. A vizsgálatok szerint az állatnak ízlett az anyag, a mellette talált sporttáska 35 kilós tartalmát jórészt felzabálta, majd néhány percen belül kimúlt. A már akkor kokainmedvének, esetleg Pablo Escobear-nek nevezett állatra a halála után sem a tipikus medvesors várt: kitömték és kiállították egy lexingtoni plázában, komoly merchvállalkozást húztak fel rá, és azóta időről időre új fejfedőt adnak a fejére.
A hihetetlen történettel filmes szempontból egy volt a baj: túl kevés kokainmedvét tartalmazott. Az ebből a szempontból soványka sztorit azzal duzzasztották fel, hogy az állatot kokainálló terminátorrá tették, amely végiggyilkolja a Chattahoochee-ba érkezőket. Belőlük van elég, mintha hirtelen mindenki a kis erdőbe tartana: ide indul el két lógós kiskamasz, őket üldözi egyikük dühös anyja a vadőrrel együtt, de jönnek a drogot kereső gengszterek, a nyomukban loholó rendőr és egy suhancbanda is, nagyobb részük elsősorban azért, hogy minél több emberanyag legyen a trancsírozáshoz. Abból is akad elég, a Kokainmedve meglepően gusztustalan és brutális, különösebb szívbaj és jótékony takargatás nélkül szakadnak a testrészek, fordulnak ki a belek, loccsannak az agyvelők, és az egyik jelentben a mackó egy levágott lábról szippant fel egy újabb csík kokaint.
Talán nem túl nagy spoiler, de beleket érintő incidensbe keveredik az az azóta meghalt Ray Liotta is, akinek sajnálatos módon épp a Kokainmedve lett az egyik utolsó befejezett filmje, igaz, legalább gengszterként búcsúzhat a vászontól a műfaj egyik ikonja. De nem ő az egyetlen legenda: a mindig remek Margo Martindale csípőből hozza a bunkó vadőrt, Keri Russell pedig a film erős női karaktereként rózsaszín kezeslábasban áll ki a medvék és gengszterek ellen. Feltűnik még többek közt Alden Ehrenreich is, aki gyászoló férjként pont olyan arccal játssza végig az egész filmet, mintha még mindig a Solo bukásán keseregne.
A Kokainmedve valójában bosszútörténet, legalábbis Banks olvasatában biztosan: a színésznőből lett rendező egy interjúban elmondta, hogy mikor a forgatókönyvet olvasva utánanézett a valódi történetnek, mélységesen elszomorította, hogy a medve csupán a drogbiznisz járulékos vesztesége. Itt az ideje igazságot szolgáltatni az állatnak – gondolta, és valóban így is tesz, megkapják a magukét a gengszterek és a természetet kizsákmányoló turisták is.
És bár a kokaingőzös medve az igazságosztó, mégsem ő áll a középpontban, oda ugyanis a forgatókönyv a meglepően népes szereplőgárdát tolja be, akik közt hiába próbál Guy Ritchie jobb korszakait idéző szórakoztató dialógusokat kibontakoztatni, a legtöbbször kudarcba fullad. A film nagy részében a medve nyomában loholó szereplőket nézzük, ahogy valószínűtlen, de cserébe viccesnek szánt beszólásokat vágnak egymáshoz, reménykedve, hogy majd az egysorosok mémesedve érnek klasszikussá. Nem fognak, még akkor sem, ha néhány poén valóban működik, jellemzően pont akkor, amikor a film nem próbál erőltetetten vicces és vagány lenni. Ezen az sem segít túl sokat, hogy a humorforrás néha annyiban merül ki, hogy egy tízéves káromkodik.
Kokainmedve (Cocaine Bear), 2023, 95 perc. 24.hu: 5/10
