Kultúra filmkritika

Az új Han Solo naiv hősszerelmes, de Harrison Fordnak a nyomába sem ér

Kránicz Bence
Kránicz Bence

újságíró. 2018. 05. 22. 15:28

A Solo: Egy Star Wars-történet az első eredettörténet azoknak a sorában, amelyek az eredeti trilógia fontos szereplőiről szólnak. Kár, hogy pont mindenki kedvenc űrcsempészének adtak új arcot, a tágra nyílt szemű Alden Ehrenreich pedig a cipőjét sem köthetné be Harrison Fordnak. De legalább igyekszik a fiú, és hősszerelmesnek nem is rossz.

A Solót képtelen voltam olyan áhítattal nézni, mint réges-régen, egy messzi-messzi, de legalábbis kilencvenes évekbeli galaxisban a Star Wars-filmeket. Lucasfilm-logó, feliratok, a szokásos üzletmenet, gyerünk tovább.

Hacsak nem vagyunk szerencsés kisgyerekek, akik ezeket a Star Wars-epizódokat látják először, akkor tudjuk, hogy soha nem fogunk olyan szoros kapcsolatot kialakítani az új filmekkel, mint a régiekkel, a Disney viszont minket is szeretne lekenyerezni.

Most azzal, hogy az eredeti trilógia hőn szeretett figuráját, Han Solót állítják csatasorba.

Han Solo karaktere adta magát az eredettörténethez. A három régi főhős fiatalkorából vélhetően csak Han Solóét érdemes elmesélni, legalábbis első hallásra a Leia: Egy gazdag hercegkisasszony babaháza és a Luke: Tizenhét szűk esztendő egy párologtatófarmon sem tűnik különösebben izgalmas alaphelyzetnek. Han Solóról viszont tudni lehet, hogy ravasz zsivány, alvilági körökben jártas csempész, villámgyors pilóta és galaxisszerte híres nőcsábász. Ő volt George Lucas gyerekkori ponyvaregény-élményeinek esszenciája, a macsó férfi, akiben egyszerre van meg a hard-boiled detektívek cinizmusa és keménysége, Flash Gordon találékonysága és a kincskeresők kalandvágya. Miután Harrison Fordnak semmi kedve nem volt már további Star Wars-filmekben bohóckodni, és drámaian meghalt Az ébredő Erőben, nyugodtan tovább lehetett építeni Han Solo mítoszát.

Photo by null – © (C) 2018 Lucasfilm Ltd. All Rights Reserved.

A készítők legnehezebb feladata egyértelműen az volt, hogy sikerüljön találniuk egy olyan karizmatikus színészt, aki elevenné tudja tenni Solo valójában papír vékonyságú karakterét. Harrison Ford soha nem volt zseniális színész, a Star Wars-filmekben is leginkább szívdöglesztőnek kellett lennie, de ennél azért többet tudott: minden mozdulatával képviselte azt a rárakódott utcai bölcsességet, ami hitelesítette a figurát, A Birodalom visszavágban pedig sebezhetőnek is mert mutatkozni. Az új filmben Alden Ehrenreich ugyancsak sebezhető, egy érző szívű, nagydumás és tehetséges utcagyerek, de nincs meg benne az a földhözragadtság vagy nyers őszinteség, ami miatt gyerekként imádtam Han Solót. A legfontosabb, amit el kell fogadnunk: ez a Han Solo közelebb áll A klónok támadása Anakin Skywalkeréhez vagy a Csillagok háborúja Luke Skywalkeréhez, mint az eredeti Solóhoz.

Ehrenreich felől aggasztó dolgokat lehetett olvasni – főleg azt, hogy külön színésztanár kellett hozzá, hogy a forgatáson formába lendüljön –, de végül ügyesen oldja meg azt a feladatot, amire az alkata alapján képes. Nem őstehetség, de tüzes tekintetű, jóképű fiú. Úgy döntött, felvállalja azt a kerek szemű naivitást, amely előző főszerepében, a Warren Beatty-féle Rules Don’t Apply szerelmes sofőreként is meghatározta a karakterét. Nem véletlen, hogy a Solo legjobban működő része a szerelmi szál: Ehrenreich hősszerelmesként a leghitelesebb, motivációja, hogy hazataláljon a szem elől tévesztett Qi’rához (Emilia Clarke), egészen az utolsó fordulatokig mozgásban tartja a cselekményt. Solo figurájának ez a romantikus aspektusa  alighanem az általam ismert legjobb, az új Star Wars-kánonból persze kidobott eredettörténetéből, az A. C. Crispin által írt Han Solo-trilógiából származik. Abban Briának hívták a főhős szerelmét, és a forgatókönyvíróknak – köztük A Birodalom visszavágot is jegyző Lawrence Kasdannel – legalább eszébe jutott a megfelelő forráshoz fordulni, ha le is tagadják az inspirációt.

Fotó: Jonathan Olley – © 2018 – Lucasfilm Ltd.

A Solo legnagyobb problémája, hogy a többi új szereplő közel sincs annyira érdekes, mint a főhős, és hát a főhőst figyelve sem rágtam tövig a körmöm izgalmamban.

Woody Harrelson pontosan ugyanazt az a simlis mentorfigurát játssza el, mint Az éhezők viadalában, az ifjú Lando Calrissiant adó Donald Glover (de mondhatnám azt is: Childish Gambino) pedig nyilvánvalóan arra a George Clooney-féle üzleti modellre állt rá, hogy a Solóhoz hasonló nagy hollywoodi filmekből minimális munkával elhozza a nagy pénzt, aztán a barátaival leforgatja azokat a sorozatokat vagy videoklipeket, amelyek igazán érdeklik őt.

Minden rutinos mesteremberek egyik legrutinosabbja, az üzembiztos Ron Howard (Egy csodálatos elme, A Da Vinci-kód) kapkodó, bizonytalan stábot és irányát vesztett koncepciót örökölt meg, miután a Disney kirúgta a filmből az eredeti rendezőket, Chris Millert és Phil Lordot. Ehhez képest higgadtan és magabiztosan állította pályára a Solót, ami akkor is dicsérendő teljesítmény, ha ez a pálya meglehetősen kiszámítható. Igaz, hogy Howardnak jut energiája néhány rajongóknak szóló poénra – legyen elég annyi, hogy megint Han lő először –, de összességében sokkal kevésbé érzi fontosnak összekötni a szálakat a korábbi Star Wars-filmekkel, mint bármelyik elődje. A Solóból kiderül ugyanaz, ami az előző Star Wars-leágazásból, a Zsivány Egyesből: a Birodalom a centrumtól távoli bolygókon mocskos terrorállamként működött. Ennyiben épül tovább csak a Star Wars-világ, egyébiránt csupa unalmas mellékszereplő üldözi egymást, a közelében sem vagyunk annak a hideglelős élménynek, amit például a Zsivány Egyes fináléja képes volt kiváltani.

Fotó: Lucasfilm Ltd. – © (C) 2018 Lucasfilm Ltd. All Rights Reserved.

A Han Solo-film stílusértéke is csekély. Előzetesen azt olvashattuk, hogy Star Wars-osra hangolt westernfilm készül. Valójában előáll egy párbajszituáció meg valaki kibiztosítja a pisztolytáskáját, ennyi a western. A kitűnő operatőr, Bradford Young (Érkezés) pedig úgy irtózik a színektől, mint a pestistől, így aztán csak fakó barna és szürke képek  – igaz, szépen komponált képek – uralják a vásznat. Azt érezni, hogy a Solo nincs eléggé alaposan kitalálva, túlságosan a bevett panelekre és az egyszerű megoldásokra építkezik. Az így kapott színvonal sem alacsony, de ennél egy Star Wars-filmtől még mindig többet várunk.

A jó hosszú játékidő végére viszont Howard elkapja a ritmust, és a ráérősen építgetett, mindaddig színtelennek tűnő karakterek elkezdenek élni. Ehrenreichnek ismét romantikáznia kell, ami a legjobban áll neki. Donald Glover adhatja a laza svindlert, neki meg az áll jól. Megszületik néhány olyan pillanat, aminek van érzelmi töltete, de úgy érzem, mindez túl későn történik meg ahhoz, hogy jó filmmé tegye a Solót.

A végeredmény kiszámítható és többnyire fantáziátlan leckefelmondás marad, amelyben azért ott vannak egy izgalmas és eredeti film csírái. Nagyon úgy tűnik, hogy a tényleg izgalmas Han Solo-filmek viszont már harminc éve elkészültek.

Solo: Egy Star Wars-történet (Solo: A Star Wars Story), 2018, 135 perc. 6/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Bielik István / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.