„A műfaj neve: dramatizált dokumentum-sorozat, amely kimondottan edukációs szándékkal, például iskolásoknak készült… Ahogy írtam is: az egész estés nagyfilm jövő áprilisra készül majd el” – válaszolta Rákay Philip, az Aranybulla sorozat egyik producere a Facebookon értetlenkedő kommentek egyikére. Az értetlenség nem meglepő, mert rengeteg mindent lehetett olvasni és hallani a készülő produkcióról. Először négyrészes sorozatról volt szó, aztán filmről is, végül nyáron a rendező, Kriskó László az Indexnek nyilatkozva öntött tiszta vizet a pohárba, és akkor már négyrészes dokumentumsorozatról beszélt, fikciós részletekkel kiegészítve. Ebből végül hat rész lett, és jön majd egy tisztán fikciós filmváltozat is jövő tavasszal.
Mindez kiegészült a milliárdos költségvetésről szóló hírekkel: maga Kriskó beszélt erről is az említett interjúban. Ehhez jött az egyik főszereplő, Veréb Tamás nyilatkozata a bemutató idején:
Bízom benne, hogy az Aranybullával az István, a király rockoperához hasonló, unikális és ikonikus dolog született. A történet lebilincselő, a szakma kiválóságai vitték filmre, a 21. századi filmigényekhez igazodva. Az előzetesből már láthatják a nézők, hogy a képi világa túlzás nélkül felveszi a versenyt a tömegek által rajongott Trónok harcával.
Ehhez képest mit látott az, aki a Duna TV-re kapcsolt december 25-én este? Egy, a régi Iskolatévét idéző produkciót, kosztümös színészekkel, történelmi alakokkal, gyerekesen leegyszerűsített narratívával, a sodró erejűnek nehezen nevezhető cselekményt pedig néha történészek monológjai szakították félbe, akik statikus háttér előtt ülve kommentálták, amit előtte láttunk. Vagyis a tévénézők a magyar Trónok harca helyett kaptak egy alig félórás epizódot, amelynek nagyjából a fele középiskolás történelemóra. És ebből lesz összesen hat.
Ugyanezt például a szintén jövőre érkező, Hadik című film alkotói őszintén el is mondták: az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai és hasonló filmek szellemét szeretnék megidézni. Az Aranybulla is ezt juttatja eszünkbe, csak szegényesebb kivitelben: rosszabb színészekkel, bántóan hiteltelen párbeszédekkel, ráadásul sokszor nem is látjuk a fontos eseményeket, hanem csak a narrátortól értesülünk róluk. A látványvilágot pedig az első két részben főként szűk, műtermi terek jellemzik, az állítólagos nagyhatalmú urak nagyjából operaházi statisztának vannak felöltöztetve, a kor egyik legerősebb európai királyságának második embere, András herceg vérszegény lakodalmához képest pedig még egy közepes házibuli is nagyszabásúnak tűnhet.
Mindennél nagyobb probléma azonban, hogy a kilúgozott cselekményből teljesen hiányzik a dráma: Andrásról nem alakulhat ki véleményünk, hiszen percek alatt darálunk le majdnem egy évtizedet, és nem Veréb Tamás színészi játéka, hanem a narrátor és a történészek mondandója alapján ítéljük meg a tevékenységét. Erre persze lehet mondani, hogy ez dokumentum-sorozat, annak viszont felszínes, és nem látni, hogy a hasonló, például a NatGeón látható sorozatokhoz képest ez milyen pluszt ad azonkívül, hogy a magyar történelemről szól. Bár a színészek között Törőcsik Franciska (Gertrúd szerepében), Fenyő Iván és Trill Zsolt is feltűnik, ők sem tudnak életet lehelni a sematikus figurákba, és az olyan, ezerszer látott filmes klisékbe, mint amikor a halálos beteg III. Béla és Imre király is éppen András herceg karjaiban leheli ki a lelkét, mert így diktálja a forgatókönyv érdeke.
A narrátortól megtudhatjuk, hogy a középkori Magyar Királyságban „a jog, az igazság és a törvény az elődök évszázados tudásán, a szabadság és a testvériség isteni alapelvén nyugszik”, és hogy a magyarok a hunok leszármazottai. A párbeszédekre talán a legjobb példa András és Gertrúd megismerkedése (akik az amúgy nyilvánvaló nyelvi nehézségeket leküzdik azzal, hogy magyarul beszélnek és kész):
GERTRÚD: Te vagy az az András, a keresztes lovag! Chatilloni Rajnald unokája…
ANDRÁS: Hercegnek már hívtak. Keresztes lovagnak még nem.
GERTRÚD: Őseid elvették, ami járt nekik. És te? Elő azzal a karddal!
Ezt követően lezavarnak egy gyors vívóleckét, melynek a végén már csókolóznak is, ahogy kell, és jöhet is az esküvő.
Nagy tévedés azonban azt gondolni, hogy az Aranybullát az illetékesek kudarcként fogják elkönyvelni. Még ha vannak is nézők, akik nem értik, miért vágnak be magyarázó történészeket, az Aranybullának igenis van célközönsége, és számukra nem az lesz a kérdés, hogy ezt mennyiből és hogyan valósították meg, és hogy lehetett volna-e jobban. Az évek óta hajtogatott óhajt, miszerint miért nincsenek ma történelmi filmek és sorozatok, éppen az ilyen produkciók hiánya hívta életre, és távolról sem csak néhány kultúrharcos esztéta gondolkodik így.
Felesleges hiteles párbeszédeket, kidolgozott karaktereket, jó színészi játékot számon kérni rajtuk, esetleg példákat citálni arról, hogy néz ki ma egy nívós történelmi film, mert ezek a produkciók nem az okvetlenkedő kritikusoknak készülnek. És ugyan az alkotók a netflixes világszínvonalat tűzték ki célul, az első epizódok alapján az Aranybulla távol van, mondjuk, a Vikingek és más hasonló sorozatok szintjétől, ám ez megint csak keveseket zavar majd.
Az Aranybullának és a most készülő számos történelmi filmnek és sorozatnak leginkább az a funkciója, hogy megadják ugyanazt az otthonos érzést, amit még akkor érezhettünk, amikor A Tenkes kapitánya ment a tévében, és amikor már délelőtt leadták a Feltámadott a tenger vagy a Rákóczi hadnagya ismétlését, dübörögtek a lovak, csörömpöltek a páncélok, csattogtak a kardok, és a végén mindig a magyarok nyertek. Az Aranybulla lehet, hogy sokakat zavar az iskolatévés jellegével, de utóbbiakat a játékfilmes verzióból már kivágják, és nekünk is lesz saját Szulejmánunk, még ha kicsit sárgább és savanyúbb is.
Aranybulla, 2022, 6 epizód. Az egyes részeket december 25-től mutatja be esténként a Duna TV, és a Médiaklikk oldalon is megnézhetők.
