A titokzatos afrikai írót – akit mániákusan keresnek a könyv szereplői – nagyon frusztrálja, hogy a közvélemény és a kritikusok állandóan csak az identitásával foglalkoznak, nem pedig a műve irodalmi értékével. Osztja Elimane frusztrációját, vagy elégedett a könyv fogadtatásával?
Elimane nagy fájdalma, hogy csak a bőre színét látják belőle, nem azt nézik, mit ír, hanem, hogy mit képvisel afrikai, fekete íróként. Az ellen kel ki, hogy az olvasók sokszor kapaszkodnak az előítéleteikbe. Ezzel én nem szembesülök, legalábbis most már nem. A korábbi regényeimnél volt néha olyan érzésem, hogy sokakat nem a szöveg minősége érdekelt, hanem valami más. Valami, ami a bőrszínemhez, a származásomhoz kötődött, egy identitás szimbólumát látták bennem. Ez egy nagyon régi probléma. Hogy olvasunk? Mit olvasunk? Milyen elvárásaink vannak, amikor kézbe veszünk egy könyvet? És a fő kérdés: El tudunk olvasni egy könyvet anélkül, hogy ismernénk a szerzőt? Valóban fontos-e a szerző származása, neme ahhoz, hogy szeressük a szöveget?
Van, aki egy komplett életművet épített erre a kísérletre: Elena Ferrantéről például a mai napig csak találgatják, hogy ki állhat az álnév mögött.
Ezzel én elkéstem, a nevem már szerepel a könyvön. Talán egy nap én is álnéven jelentetek meg valamit. De Ferrante esete is jól mutatja a modern társadalom különös és paradox hozzáállását az irodalomhoz. Ő megpróbált eltűnni a könyvei mögött, ám az eredmény az lett, hogy mindenki azóta is a titkát akarja leleplezni. Oknyomozó újságcikkekben igyekeztek felfedni a kilétét. Az eltűnési kísérlete tehát épp az eredeti szándékával ellenkező hatást váltott ki. Ennek ellenére néha én is álmodom arról, hogy eltűnök a műveim mögött. Nem az árnyékba húzódás öröme miatt, hanem azért, hogy rákényszerítsem az olvasókat, hogy a szövegre figyeljenek. Az általam nagyra tartott Kundera is ír a névtelenné válás vágyáról, ami után nem marad más, csak a szöveg. De talán ez egy rendkívül naiv álom, amit lehetetlen beteljesíteni, és nem is volna okos dolog. Mert a helynek, ahonnan származom, természetesen meghatározó szerepe van a könyveimben. Nemcsak számomra, hanem mások számára is, akik magukra akarnak ismerni a történetekben, és régóta várnak olyan szereplőkre, akit maguk közül valónak éreznek. Tudom, hogy ez fontos, ennek ellenére dédelgetem az eltűnés álmát, amit sosem tudok komolyan valóra váltani.
A könyv egyik központi témája Afrika és Európa bonyolult kapcsolata, a gyarmati múlttal, vérengzéssel, elnyomással és kizsákmányolással, de olykor a kontinensek közti kulturális párbeszédét is felvillantva. Hogy látja ezt a viszonyt most?
A kapcsolat még mindig bonyolult. Nyugat-Afrikában például ma is sokan gondolják úgy, hogy a gyarmati lét nem zárult le teljesen, és Franciaország – rejtett módokon – továbbra is jelen van koloniális hatalomként sok afrikai országban. Tüntetnek, sztrájkolnak emiatt, azt állítva, hogy nem teljesen szabadok és nem teljes az ország függetlensége. Franciaország szempontjából pedig úgy érzem, hogy még bőven lenne mit megértenie a gyarmatosítással kapcsolatban. Nem hiszem, hogy teljesen szembenéztek vele, mit jelentett és jelent mindez a gyarmatosított országok számára, ahogy azzal sem, miként formálta ez a saját országukat is. Ezeknek a témáknak nagyobb súlyt kellene kapnia az oktatásban, általános iskolától az egyetemig, hogy az átlagember is többet tudjon minderről. Afrikaiak vagy afrikai származásúak sokszor érzik úgy, hogy nem ismerik el őket kellőképpen Franciaországban, mert a franciák nem végezték el mélyrehatóan az intellektuális és politikai munkát, ami a gyarmatosítás máig tartó hatásainak felismerésével jár. De nem szabad leragadni az állandó kritizálásnál, mert tudom, hogy ez egy nagyon nehéz és lassú folyamat, közben ráadásul zajlanak pozitív változások is. És szerintem ez a változás folytatódni fog.
Remélem, hogy eljön a nap, amikor egy francia iskolás beható ismeretekkel rendelkezik majd a gyarmatosításról, és azzal is tisztában lesz, hol van Szenegál, és miért beszélnek ott franciául. Vagy azzal, hogy miért tudtam én szenegáli gyerekként az ő korában, kicsoda Victor Hugo vagy Balzac.
Ez csak egyetlen példa az aszimmetrikus kulturális viszonyokra, amibe a gyarmatosítás óhatatlanul torkollik. A társadalom egy része mára megértette és átérezte ezt, de a közvélemény jelentős hányada még nem.
Ez is mutatja, hogy a gyarmatosítás nem pusztán politikai, gazdasági és katonai elnyomást jelent, de a képzelet leigázását is. Hogyan lehet ez utóbbit felszámolni?
A mentális, pszichikai leigázás a gyarmatosítás legalattomosabb része. Ez megjelenik a gondolkodás struktúrájában, a képzelet behatárolásában, a szóhasználatban, de akár abban is, hogy milyen életmódokat tartunk követendőnek. Számos tudós, író és művész dolgozik azon, hogy kiutat mutasson ebből, legalábbis megértesse az emberekkel, miről beszélünk, amikor azt mondjuk: a kolonizáció nem pusztán politikai, de szimbolikus és filozófiai dominanciával is jár, és a hatásai nem értek véget azzal, hogy az afrikai országok politikailag függetlenné váltak. De az is fontos, hogy ez nem a panaszkodásról szól. Nem az a cél, hogy a múltba révedjünk, és örök áldozatnak láttassuk magunkat. Inkább az, hogy közösen létrehozzunk valamit a jelen és jövő számára.
A múlttal való szembenézést és a két kontinens kapcsolatát ön szerint nem vetette vissza az elmúlt években kibontakozó migrációs válság, amely felerősítette a régi félelmeket és előítéleteket? Úgy láttam, egy korábbi regénye épp a Szicíliára érkező afrikai menekültekről szól.
Az ukrajnai háború kitörése után érdekes dolog történt. Mikor megérkeztek valahova tömegével az ukrán menekültek, bizonyos helyeken elkezdték szétválogatni őket jó menekültre és rossz menekültre. Sok európai megütközött ezen a gyakorlaton, pedig némely európai ország ezt a technikát már régóta alkalmazza az afrikaiakkal szemben. Az ilyen helyzetek szerintem egy univerzális emberi vonásra mutatnak rá: a válságnak a saját határainkra kell elérnie ahhoz, hogy belegondoljunk, mi történik másokkal. Emberek tömegei szenvednek, halnak meg vagy menekülnek a háborúk elől minden egyes nap.
Az igazi baj a makacs előítéletekkel van, és az emberi szenvedés megoszlásában tapasztalt hihetetlen egyenlőtlenséggel. Ennek mértéke egészen mellbevágó. Remélem, hogy egy nap minél többen belátják: ugyanabban a csónakban evezünk. A történelem és a bolygó évről évre emlékeztet minket erre.
A problémák közösek, így egy nap el kell kezdenünk együttműködni, függetlenül a bőrszínünktől és származásunktól. Ez már nem a politikai hatalom megszerzéséről, hanem a túlélésről szól. Az ön által említett regényemben próbáltam megérteni a helyzetet egy apró szicíliai falun keresztül, ahol eltöltöttem néhány hetet. Figyeltem, mi történik, amikor menekültek érkeznek a faluba, a befogadás és az elutasítás gesztusait. Meg akartam mutatni a helyzet összetettségét. De azon túl, hogy elismerjük a helyzet összetettségét, és azt a tényt, hogy borzasztó nehéz minden rászorulót befogadni, egy másik fontos dolgot is ki kell mondanunk: azt, hogy ezek szenvedő emberek, akik ha tehetnék, inkább otthon maradnának. Mert senki nem jókedvében hagyja el az otthonát. Amúgy az is mélyen emberi dolog, ha valaki nem üldöztetés miatt vág neki az útnak, csak mert fel akarja fedezni a világot és a lehetőségeket. A probléma, hogy bizonyos emberek számára ez magától értetődő, és ők oda utaznak a világon, ahova csak akarnak. Széles tömegeknek viszont ez nem megengedett.
A könyvben szereplő fiatal írók nagyokat vitatkoznak azon, hogy egy kimagasló regénynek muszáj-e társadalmi-politikai mondanivalóval bírnia, vagy elegendő, ha egyéni érzelmekről és problémákról szól. Ön melyik félnek ad igazat?
Szerintem természetes, hogy minden nagyszerű regénynek van politikai és társadalmi relevanciája, de ezek a rétegek bekerülnek egy költői erőtérbe. Nem húzódik éles határvonal a költészet elemelt, platonikus világa és a társadalmi problémák rögvalósága között. A nagy könyvek épp attól lesznek nagyok, hogy átfogják ezt az egészet, majd képesek mindezt mély, költői erővel kifejezni. Az ilyen művek mindig sokrétegűek, ezért kötődünk annyira hozzájuk, mert minket is összetettségünkben képesek megragadni: költői, társadalmi, filozófiai, politikai létezésünket egyaránt átkarolják. Minden írónak arra kell törekednie, hogy teljességében ragadja meg az emberi léttapasztalatot.
A kivándorlásról és beilleszkedésről vannak saját élményei, hiszen egyetemistaként érkezett Franciaországba, ahol azóta is él. Egyszer arról beszélt, hogy az első franciaországi évek magánya inspirálta az írásra. Hogy élte meg ezt az időszakot?
Az én bevándorlási tapasztalataim eleinte nagyon boldogok voltak. Persze magányos voltam a francia kisvárosban, ahol megkezdtem tanulmányaimat. De ez a magány lehetőséget adott, hogy sokkal többet olvassak és megpróbáljam kifejezni magam. Nem voltam állandóan szomorú, sokkal inkább érdeklődő, kíváncsi, hogy mi történik körülöttem. Nagyon érdekes volt testközelből találkozni az egyszerre ismerős és idegen francia kultúrával, mert ahogy mondtam, szenegáliként már részben ebben nőttem fel. Ekkoriban kezdtem el írni, mert le akartam jegyezni azt a sok élményt, ami bevándorlóként ért, távol a családomtól és barátaimtól. És persze találkoztam sok új emberrel, és próbáltam megérteni őket. Olykor az agressziójukat.
Találkozott idegengyűlölettel?
Az első években nem ért rasszista inzultus, de sok barátom mesélt ilyen élményekről. Aztán egy nap magam is megtapasztaltam. Nem kellemes, de intellektuális szempontból érdekes élmény volt. Próbáltam megérteni a rasszizmus gyökereit. Olykor nehéz szétválasztani az élmény erőszakosságát és ugyanennek az intellektuális lecsapódását. Az írónak szerintem ez a dolga, hogy mindig igyekezzen megérteni a nyelven keresztül, mi történik körülötte.
Ez a művészi távolítás jól jöhet egy kellemetlen élménynél, de közben nehezítheti a pozitív dolgok átélését is. A könyvbéli írónak is a fejéhez vágják, hogy még a szexben sem tud rendesen jelen lenni, mert közben már mondatokat fogalmazgat magában.
Igen, ez okozhat problémát. Olykor választani kell, hogy jelen legyünk egy helyzetben, vagy megőrizzük ezt a belső, titkos gondolatfolyamot. Ez hol nehéz, hol komikus szituációkhoz vezet. Szerintem az írók idővel megtanulnak egyensúlyozni a kettő között, így nem kell lemondani egyikről sem.
Tavaly a zanzibári születésű Abdulrazak Gurnah kapta az irodalmi Nobelt, ön pedig a Goncourt-díjat, aminek nyomán gyakran felmerült, hogy az afrikai irodalom nemzetközi áttörésének korszakát éljük. Mit gondol erről? Létezik-e egyáltalán olyan egységesen, hogy „afrikai irodalom”, vagy ez is túlzott általánosítás?
A tavalyi sikerek nem az afrikai irodalom ősrobbanását jelentik, ugyanis az afrikai irodalom – a maga számtalan nyelvén – hosszú-hosszú évtizedek óta él és virul. A két díj szerintem pusztán véletlen egybeesés volt. Nem hiszem, hogy a Goncourt-díj zsűrije és a Nobel Bizottság egyeztetett volna egymással arról, hogy abban az évben gesztust gyakorolnak az afrikai írók felé. Ez a véletlen egybeesés azonban tényleg nagyobb erővel mutathat rá az afrikai irodalom sokszínűségére, mert a díjak olykor ajtót nyithatnak egy tágasabb világra. A díjazott művek pedig nem önmagukban állnak, rengeteg izgalmas könyv és író vár még felfedezésre. Talán itt az ideje, hogy az emberek jobban elmerüljenek a szerteágazó, gazdag, rengeteg nyelven íródott afrikai irodalomban. Tehát örülök a tavalyi elismeréseknek, de szerintem hiba lenne úgy értelmezni, mint a nyugati zsűrik jóindulatú gesztusát, csak azért mert épp afrikai származású írók kapták a díjakat.
A könyvben gúnyt űz a francia irodalmi elitből. De nem vált most ön is részévé ennek az elitnek?
Valóban gúnyolom a francia elitet, de bizonyos értelemben gyengéd érzéseket táplálok irántuk. Barátaim vannak ott, és még ha nem is közülük származom, de nem mondhatom, hogy teljes idegen lennék közöttük. Tulajdonképpen jó ideje a része vagyok ennek a közegnek, csak sokáig a klasszikus francia irodalom peremvidékén mozogtam. Próbáltam itt is egyensúlyt tartani, és a felszíni gúnyolódást arra használni, hogy mélyebb problémákra mutassak rá.
Például?
Például a francia és a frankofón irodalom közti feszültségre, hogy mennyire más az irodalmi recepció attól függően, honnan származik egy író. Szenegáliként, kameruniként, maliként vagy quebeciként nehezebb elismerést kivívni, vagy bekerülni a kulturális vérkeringésbe, mert van egy ősi, megkövült politikai helyzet, ami szabályozza az irodalmi viszonyokat is. Nem azt mondom, hogy a frankofón írók feltétlenül arra vágynak, hogy Párizsban elismerjék őket, de nem jó azt érezni, hogy egyáltalán nem olvasnak, vagy nem teljes figyelemmel olvasnak, csak mert olyan helyről jössz, amit sokan provinciálisnak tartanak. Sok előítéletet kell lebontani azzal kapcsolatban, hogy mondjuk egy mali író könyve érdekelheti-e a francia olvasókat.
Az interjúnk kezdete azért csúszott több órát, mert százak álltak sorba dedikáltatni Az emberek legtitkosabb emlékezetét. Meglepte, hogy Magyarországon is ekkora sikere volt?
Nagyon meglepett és boldoggá tett, hiszen íróként mindig nagy élmény látni, hogy egy másik nyelven is megmozgatja az olvasókat, amit írtál. Ez mutatja, hogy a fordítás is nagyon jól sikerült. Ezt meg is köszöntem a fordítónak, amikor találkoztunk. Azért is örültem külön, mert vannak kedvenc magyar íróim. Egy barátom adott magyar regényeket, aki nagy rajongója a magyar irodalomnak. Krasznahorkai Lászlótól olvastam a legtöbbet, az ő könyvei teljesen magukkal sodortak. De olvastam Márait és Kosztolányit is. Azt éreztem, hogy az ő világuk közel áll ahhoz, amit én is ki akarok hozni az irodalomból. Hasonló filozófiai alapvetés, és rájuk is jellemző a tragikum és a humor keverése. Krasznahorkai regényei nagyon viccesek, annak ellenére, hogy alapvetően áthatja őket a kétségbeesés, a súlyos témák és a rossz előérzet. Egyszerűen imádom.
Az emberek legtitkosabb emlékezete a Park Kiadónál jelent meg.
