„Egy olyan rendkívül elhasznált műfajban, mint a horror, nehéz újat mondani, ám az utóbbi évtized bebizonyította, hogy szerencsére mindig lesznek olyan újító szándékú horrormesterek, akik megtalálják a rettegést egy napfényes pogányfesztiválban, egy, a száját furcsán kattogtató kislányban, vagy épp a szüzesség elvesztésében” – írtuk néhány hónappal ezelőtti cikkünkben a horror mint filmes műfaj átalakulás kapcsán.
Akkor megemlítettük a 2014-es Valami követ című filmet, amely horrorköntösbe csomagolta a szexuális úton terjedő betegségek kényes, de annál fontosabb témáját. Nagyon hasonló úton jár Parker Finn szeptember végén mozikba került saját alkotása, a Mosolyogj is.
Dr. Rose Cotter (Sosie Bacon) munkamániás pszichiáter: talán ebédelni sincs ideje, ő a lelkiismeretes orvos archetípusa, még betegbiztosítás nélküli páciensei költségeit is a kórházzal fizetteti ki – hiszen mindenki megérdemli a jó ellátást, mondja. Ő már csak tudja, elvégre évekkel ezelőtt szemtanúja volt annak, hogy anyja öngyilkos lett, a traumából azóta is próbál felépülni. Az egyik nap – még mielőtt hazamenne – új páciense zavarodottan betér hozzá, és arról mesél, egy láthatatlan alak követi őt mindenhová. Pár perccel később a lány ordítva a földre veti magát, arról hadoválva, ott van a kórteremben a rejtélyes entitás. A beszélgetés vége az lesz, hogy a nő elvágja a saját torkát, miközben vigyorog a doktornőre.
A traumatizált dokit (akinek filmbéli anyját egy magyar színésznő, Kiss Dóra alakítja) is látomások kezdik gyötörni ettől a pillanattól kezdődően, és felsejlik a néző előtt egy A körhöz hasonló, rituáléra épülő történetszál: aki szemtanúja volt egy öngyilkosságnak, egy héten belül hasonló halált hal. Annyit elárulhatunk, a címben lévő mosolygásnak ehhez meglehetősen sok köze lesz.
Finn filmjében ez szolgáltatja az alapszituációt, ami első olvasatra (és az egyébként kevésbé szerencsés filmcím miatt) nehezen helyezhető el a tucathorror és minőségi riogatás skálájának felső részébe, noha a helye egyértelműen utóbbiban van. A rendező filmje a ma már talán egyre inkább elcsépelt poszthorror címkéje alá sorolható, azaz a sok esetben váratlan ijesztgetéseken túl mélyebb üzenettel bír: esetünkben az öröklődő mentális betegségekből való kilábalást, annak nem megfelelő kezelését és a téma társadalom általi elbagatellizálását helyezi középpontba. Egyébként minden Finn 2020-as Laura Hasn’t Slept című, díjnyertes rövidfilmjével kezdődött, amivel a pandémia alatt képes volt meggyőzni a Paramount fejeseit, bólintsanak rá kétórás filmtervére. Nem kérdés, hogy a Mosolyogj bőven merít a zsáner nagyjaitól: ismerős toposzokkal találkozunk Az átokból és az Örökségből is, de ez nem azt jelenti, hogy Finn filmje ne hordozna magában eredeti ötleteket.
Szánt szándékkal építkezik a nézői prekoncepciókra, horrorfilmes előismereteinkre: sejtelmes zörej egy hangfelvételen? Bizonyára fülsiketítő ijesztgetés lesz a vége, a főszereplő pedig a földre hajítja fejhallgatóját. Ez meg is történik? Finn javára legyen mondva: nem mindig. A Mosolyogj nagyon sokszor becsalogatja a nézőjét egy olyan labirintusba, amiről úgy érezzük, simán ismerjük a kiutat, pedig ez közel sincs így. A dermesztő jelenetek nagy része hosszú, kényelmetlen felvezetéssel tárul elénk, a jumpscare-ek pedig úgy vannak adagolva, hogy használatuk ne érződjék izzadságszagúnak. Ehhez nagyban hozzájárulnak Charlie Sarroff operatőr horrorfilmes értelemben vett nyomasztó képei, explicit jelenetei és Finn kiváló ütemérzéke, aki játszik a nézőivel: ezt a 116 perc alatt majdnem végig tudja is tartani.
A legtöbb feladat Sosie Baconé, aki történetesen a nyolcvanas és kilencvenes évek kölyökképű színésze, a ma már inkább sorozatokban látható Kevin Bacon lánya. A fiatal színésznőnek ez az első komoly főszerepe, és miután a film mögött a Paramount filmstúdió nyerészkedik, sejthetjük, a rá háruló figyelem is jóval nagyobb már. A bizalmat igyekszik meghálálni, ugyanis a mentálisan széthullóban lévő doktornő figuráját nagy hitelességgel viszi vászonra. Az első perctől érezzük, a munkamánia mögött valami más is meghúzódik esetében: Bacon az arcán túl a testét is jól használja a törékenysége kifejezéséhez, plusz kredit jár a sminkmestereknek, akik mindent megtettek azért, hogy fizimiskája tükrözze azt a mentális összeroppanást, amit a karakter átél a játékidő alatt.
Baconén túl Finn nem mélyíti a szereplőket, tudatosan: rideg, semmilyen arcú színészeket castingoltak, akik mindig ugyanilyen arckifejezéssel reagálnak a főszereplő mondataira, azokra, melyek úgy kezdődnek, egy entitás próbálja eltenni őt láb alól. A rendező ezzel a társadalom mentális betegségekre adott válaszát formálja képekké: a doki hiába bizonygatja, hogy nem őrült, tényleg követi őt valami, pusztán lesújtó tekinteteket, „ez is olyan őrült, mint az anyja” mondatokat kap cserébe. Finn a címmel szintén üzenni akar, hiszen a lelki sebeket sokszor erőltetett, nem őszinte mosollyal igyekezzük leplezni:
A háttérben megbújik még Finn orvos-beteg viszonyról alkotott lesújtó képe is: Cotter fiatal, ambiciózus orvosként gyógyszerekkel kezelné pácienseit, elvégre ő is azt hiszi, saját problémáin csak a pirulák segíthetnek. A film egy pontján azt gondolja, más életének kioltásával tán az ő problémái is tovaszállnak, így egy olyan betegét veszi célba, akiről ötször hangzik el a filmben, hogy mentálisan zavart, már-már menthetetlen. Hogyan fordítja le ezt a rendező? A doktornő szerint a beteg eldobható, élete fabatkát sem ér, kár vele foglalkozni – üzeni kritikusan Finn az amerikai egészségügynek.
Nem szeretnénk sokat elárulni a történetben megbújó csavarokról, legyen elég annyi, hogy Finn filmje a pesszimista hangvételű horrorfilmek táborát gyarapítja: nem kínál megoldásokat a lelki bajok feloldására, egyszerűen tényként közli, saját démonjaink elől az esetek nagy százalékában nincs menekvés. És talán pont ez a legnagyobb erénye a filmnek: a rémisztő faktort nemcsak a svenkekkel, hanghatásokkal, ijesztgetésekkel hozza elő a rendező, hanem az alapüzenettel, mely szerint a fejünkben lejátszódó folyamatok valós rémülete jobban paráztat bármifajta vélt vagy valós entitásnál.
Parker Finn filmje persze messze van attól, hogy hibátlan végjátékot produkáljon: számos banális szimbólummal ront az összképen, de egy mainstream filmes közegbe szánt alkotástól ennyi még belefér. És mentségére legyen szólva: némely jelenettel kikacsintást intéz a néző felé, mintha csak azt mondaná magában: „Igen, erre számítottál? Hát nem ez fog történni!”.
Hiba volna nem megemlíteni a Mosolyogj marketingcsapatát, akik a film színészeit kiküldték baseball-meccsekre, hogy rémisztően vigyorogjanak a kamerába mosolyogj feliratú pólót viselve.
The absolute balls on this security guard to confront a literal demon pic.twitter.com/39o7is11PU
— Jomboy Media (@JomboyMedia) September 24, 2022
Ahogy a filmben egy pszichológustól elhangzik: „A traumákból nem lehet felépülni, csak megtanulhatjuk kezelni azokat” – a Mosolyogj az a típusú film, amiről a moziból kisétálva hosszasan fogunk beszélgetni, tán még aludni sem tudunk tőle nyugodtan. Ha Finn-nek van egy kis szerencséje, a mentális jóllétről fog szólni a diskurzusunk, nem a nyikorgó ajtókról.
Mosolyogj, 2022, 116 perc, 24.hu: 8/10