(úgy leszünk a másvilágon)
A Béla papának egyszer a Tuba tehén kirúgta a fogait. Vakargatta a Tuba tehenet, az meg kivitte neki. Kettőt vagy hármat. Nem teljesen, mer gyökérbül nem gyüttek ki, úgyhogy ki köllött húzatni. Elsőbe nem csinyáltak neki hidat, valahogyan elromlott az egész, jó sok évig nem vót foga elöl. Aztán csak elgyógyult.
Két tehén vót, a Hattyú meg a Tuba. A Tuba vót a bűnös. De káromkodott az uram! Gyütt be, folyt a vére. Pedig jó fogai vótak, aztán puff. Buta vót, mer arra nem gondolt, hogy a tehén odarúghat neki. Ráfázott. Biztos úgy vakarta, ahogyan nem köllött vóna. Hiszen hát én is fejtem, aztán nem vót semmi baj. Hő, Tuba, hő, Hattyú, igen sokat hajszoltam őket. Hordtam velük a ganéjt, amikor a Béla papa dógozott. Mer akkor nekem köllött kihordani a fődekre a ganéjt. Jó karba vótam én régen. Egyszer azér leestem a szekér közé. De nem ért a kerék, lassan mentek a tehenek, én meg föltápászkodtam. Olyan okosok vótak azok a tehenek, meg se ugrottak, talán észre se vették, hogy odaestem.
Míg be nem gyütt a téesz, a fődekbe dógoztunk itthol. Utána aztán már elvették a fődeket. Akkor sok fiatal elment Pestre, a Béla papát is hívták utat építeni, meg mit tudjam én, miket köllött ott csinyálni. Pénteken este hazagyüttek, vasárnap már mentek is vissza. Mindig kikísértem. A többiek már elmentek, úgy futott az uram utánuk. Mer énvelem még elbeszélgetett. Aztán már nem vót kedve menni. Nem megy, aszondja, ezt ő nem akarja. Az utazás is sok, meg a gyerekeket itt hagyni se akarja. Meg hát itt vót a Somogyi, nem szerette, hogy az mindig begyütt hozzám. Begyütt, az igaz. Úgyhogy a Béla papa nem csinyálta sokáig a Pestet.
Akkoriba lett megen baj az Ambrus szomszéddal. Korábban is vót, mer zaklatta a sógoromat. A Béla papa öccsét. Mikor idekerültem, vót, hogy a pajtába aludtunk kinn. De csak egyszer. Megmondtam a Béla papának, hogy én ilyet többet nem fogok. Nem szerettem ott lenni. Még az elejin úgy vót, hogy itt aludtam az urammal a szobába, a Mama a konyhába feküdt, a sógorom meg kikerült az istállóba. Ott vót neki egy ilyen priccse. Ez az Ambrus bácsi meg éjjelenkint kezdett átgyünni hozzá. Bement valahogy, aztán hát zaklatta. A sógorom elsőbe nem merte megmondani az anyjának.
A sógorom nem mert megmaradni az istállóba, mer az mindig bement hozzá. Végül aztán megmondta a Mamának, meg az uramnak is.
Az anyósom lerendezte a dógot. Jóba vót avval a családdal, rokonság is vót, nem olyan közeli, de rokonság. Jó beszédes vót a Mama, jól megmondta az Ambrus bácsi feleséginek is az egészet. Utána nem is vót semmi egy darabig, de azután újbul kezdődött. Csak az vót más, hogy a sógorom akkor már nem félt az Ambrustól. Az mégse hagyott neki békit. Huszonöt-huszonhat éves vót, az Ambrus bácsi meg hatvanvalamennyi. Utálatos ember vót, mindig, ha erre sétált, köpködött felénk. A sógoromat leste-e akkor is, nem tudom. Jaj, de ronda ember vót. A lányát biztos nem ő csinyálta, mer hát buzis vót. Nem tudom, mi lett végül. A sógorom iddogálni kezdett, az biztos, azt tudom. Régen meghalt már mindenki, ő is, az Ambrus bácsi, a felesége, a lánya, mindenki. De hiszen a Béla papa is. A Somogyi még él, az él egyedül, átkozódik egész nap. Mindenkit átkoz, csak magát nem.
A halottak megjelennek ám néha. Nem mindig tudom, kicsodák, mer nem látni jól. Éjjel sokszor megjelenik egy soványos férfi. Áll az ágyamnál, aztán eltűnik. Azután van egy másik is, egy szót nem szól az se. Az első talán a Béla papa lehet, mer fiatalkorába elég vékony sovány vót. Csak nem látom rendesen. Elhatároztam, hogy megkérdezem a papot róla. Meg is kérdeztem, mer itt vót ám gyóntatni.
Gondoltam előtte, hogy másik terítőt teszek föl, de hiszen ezt is nemrég raktam. Reggel átmosakodtam, ha korán gyünne. Tíz óra körül ért ide, előbb nemigen tudott, mer hajnali misét tartott. Itten üddögeltünk, nem sietett. Kérdezte, mi van, hogy van. Mondom neki, plébános úr, ez az időszak nekem a legrosszabb, ez a december. Mer akkor halt meg az uram. Huszonhárom éve. Erre kérdezi, milyen ember vót a maga férje? Mondom, az igen jó ember vót. Kisebb hiba nélkül senki nincs, ez talán mindenhol így van. Igen, aszondja, sokkal csúnyább emberek vannak. Plébános úr, mondom, mi tizenkét évig vótunk a templomnál, mi díszítettünk meg harangoztunk, az vót életem legszebb időszaka. De tudta ám, mer nem most vót itt először. Mégis elmondtam neki. Azután aszondta, gyónjak.
Kezdem, látom, már veti is közbe a keresztet, mondom, Atyának, Fiúnak, Szentléleknek, gyónom a mindenható Istennek, Isten helyett neked, lelki atyám, ezeket a bűnöket követtem el. Semmi más különös bajom nincsen, esetleg ha csúnyát szólok.
Csúnya szó, de talán nem olyan nagy bűn. Aztán van, mikor nem mondom meg, hogy nem ittam vizet. Azt mondom, hogy ittam. De ez nem olyan szándékos nagy hazugság. Szándékos, de nem nagy. Hazugság, de nem olyan nagy csúnyaság, nem is káromkodás. Életembe talán ha háromszor káromkodtam.
Mikor egyszer beteg vótam, az vót az egyik. Igen bemelegedtem a téeszbe, annyira lázas vótam, az uram rakta rám a vizes ruhát, én meg mondom neki, az anyád büdös hétszentségit. Így mondtam. Az meg csak rakja rám a vizet. Mondom neki, nem látod, hogy itt minden ég? Minden lángol! Akkora lázba vótam, aszittem, minden ég. Jó, hogy itthol vót, megmentette az életemet. Mekkora lázam lehetett, mikor azt láttam, hogy lángol a ház? Láttam tisztán a lángokat. Ahogy föl akartam ülni, lángolt a dunyha is. Nem látod, milyen lángokba ég, az meg nem szól semmit, csak a vizes ruhát rakja, szegény annyira megijedt, az anyja is hordta a vizet, rakták rám. Akkor egybül nem hívtak orvost, csak mikor már jobban lettem.
A kévéket raktuk föl előtte kocsikba a téeszbe, megsütött a nap, azér vót minden. De nem is a nappal kezdődött, hanem hogy kígyók potyogtak ki a kévébül. Attul én annyira féltem, a kígyóktól, majdnem elájultam. Kétszer is láttam, lógott felém, olyan hosszú kígyó vót. A téesz 60-ba gyütt be, akkor ez olyan 62-63 körül lehetett. Jaj, de régen, te jóisten! Itt vót, nem messze innen. Itt vót közel a téesz.
Azér sokfelé máshol is jártam ám én, Budapesten, meg Szegeden is, meg Győrbe. Meg erre is azér sokfelé, úgy tudtam gyorsan menni biciklivel, mentem, mint a villám. Ilyen kontyos vótam. Fiatal, sovány, sok mindenkinek tetszettem. Csak egyszer mentem nyócvan kiló fölé. Akkor vót a második csúnya káromkodásom.
Akkor nagyon rondát mondtam, de nem tudom már, mit, nem emlékszek, arra nemigen szoktam gondolni. Utána láttuk, hogy a Béla papának vége.
Ezeket nem mondtam ám a papnak, most csak az eszembe gyütt. Azt se mondtam, hogy többször is aszondtam a macskának, baszd meg az anyádat. Csak annyit, hogy vót, hogy csúnyát beszéltem. Ez igaz.
De a szellemeket azér elmondtam.
Plébános úr, két ilyen jó magas férfi állt az ágyamnál. Elsőbe fölébredtem, akkor eltűntek. De aztán megen ott álltak. Nem szótak, akármik vótak. Máskor meg fekszek, és észreveszem, hogy egy hosszú nő fekszik mellettem. Egy ilyen igen hosszú nő. Nézek rá, mit tudjam én, ki, nem ismerem. Mintha én lennék, de hát az nem lehet. De olyan nagy kontya van, mint nekem régen. Nem mond ez se semennyit se, csak hallgat. Néz rám, én is nézek rá, egyszerre eltűnik. Egy férfi jelenik meg, talán a Béla papa, egy darabig néz, én meg mondom neki, mi van? Valamit mondani akarsz? Eltűnik. Gyün egy másik férfi, az se szól semmit. De megjelenik megen az első férfi, ez a második meg csak ráfúj, az erre újra eltűnik. Aztán ez a második lassan így kinyúl felém. Én nem nyúlok vissza. Akkor eltűnik ez is.
Plébános úr, ez most mitül van? Álmomba van ez, vagy szellemek? Egyszer egy másik pap aszondta nekem, tudja, Jolikám, ahogyan itt élünk, úgy leszünk a másvilágon is. De azér mindenkinek megvan a rossz szelleme is, meg a jó is, aztán van, amikor a rossz szellem akar uralkodni.
Nekem nincs, mondom, én nem haragszok senkire. Aszondja a plébános, tudom, hogy tudja, hogy mindenkinek van egy rossz szelleme, ez igaz. De, mondom, lehet, hogy az ördög engem meg akar fogni? Nem tudtam aludni a mútkor, aszondtam magamba, most akkorát káromkodok, vigyen el, ha akar, de aztán mégse csinyáltam semmit, azér se fog az ördög rajtam élősködni. De mér álmodok ilyeneket? Míg az uram élt, nemigen vót ez, alig álmodtam, most meg idább-odább már félek, mer mit tudjam én, mit jelentenek ezek, nyugtasson meg, hogy ne féljek.
Hogy halt meg az ura, kérdezi. Hát hogy, beteg vót. De vót-e valami vizsgálat, aszondja. Milyen vizsgálat? Nem vót vizsgálat. Nem tudja, ki az a második férfi, aki megjelenik? Nem tudom. Ha gondolkodik rajta, úgy se tudja? Úgy se, plébános úr.
Aztán egy percig csöndbe vagyunk.
Mindig láttam, mer megjelentek ilyen mit tudjam én, mik, szellemek, és akkor mindig kezdtem is félni. Imádkozzak minden este, aszondja. De hát imádkozom, mégis megjelennek ilyen ördögfélék. Persze, mer igaz, hogy mindenkinek van rossz szelleme is. Akkor az lesz. Akkor azér van. Mer én mintha ilyen ronda szellemféléket látnák.
Mielőtt elment, még aszondta, ő úgy gondolja, most már ez elmúlik, nem látok több ilyet. Olyan egy jó ember ez. Fiatal, ötven-hatvan körül lehet. A fiam szerint ötvenöt-ötvenhat éves. Most már így nyugodtabban vagyok. Adott egy szép szentképet, és aszondta, az Úrjézus oltalmába ajánl engem. Csak mindig mondjam az imát. Beszéljek a Szentlélekhez. Kérjem, hogy az úristen védjen meg minden gonosz szellemtől. Akkor nem lesznek többé velem. És akkor nem álmodok, és nem ébredek föl.
Egressy Zoltán: Jolka harangja
Helikon, 2022
