Ugyan akad még a popszíntéren néhány sok évtizede aktív zenekar a legnagyobbak közül, de olyanból már jóval kevesebb van, melyet még több mint negyven évvel az indulása után is olyan rendíthetetlen szeretettel öveznek a rajongói, mint a Depeche Mode-ot. És nem ám néhány tucat, ifjúsága emlékét a rajongáson keresztül őrizgető középkorúról beszélünk: a Depeche Mode rajongóbázisa egyrészt óriási, másrészt sokgenerációs és élő, harmadrészt pedig olyan áhítatos és elkötelezett, amilyet inkább vallási közösségekben szoktunk látni – a zenekar egyik albumának címére (Songs of Faith and Devotion) utalva gyakran nevezik is magukat devotee-knak, híveknek. E rajongás középpontja a világsiker ellenére is Európában maradt, és csak azért nem mi, magyarok vagyunk a Depeche Mode globális csúcsrajongói, mert ahhoz túl aprócska nemzet vagyunk – no meg azért, mert nyilvánvalóan nem létezik ilyen cím.
A zenekar munkásságát még néhány évvel ezelőtt is rendszeres, sokezres közönségű tematikus bulik ünnepelték a Petőfi Csarnokban és más szórakozóhelyeken Budapesten és vidéki városokban is, ahol semmi más nem szólt, csak Depeche-dalok, vagy legfeljebb ahhoz nagyon közel álló stílusú, nagyjából velük együtt indult zenekarok zenéi. Sőt, ezek a bulik máig léteznek, csak kisebb közönséggel, az együttesnek szentelt belvárosi 101 klubban például minden héten lehet a Strangelove-ra meg a Never Let Me Down Againre táncolni. Bár e szubkultúra a magyar éjszakai élet egyik legizgalmasabb jelensége volt, ismereteim ezen a fronton nem szociológiai természetűek: magam is e közösség neveltje vagyok tinédzserkorom óta, amikor is Nyíregyháza egy eldugott, apró kocsmájában gyülekeztek kéthetente a helyi Depeche Mode Klub tagjai, tán még a klubkártyám is megvan valahol. Ennek tudatában talán megsejthető, milyen élmény volt, amikor a teljes fordulatszámon pörgő rajongásomat ezúttal épp a Depeche Mode frontembere, Dave Gahan kedvéért kellett hűvös profizmusba csomagolnom.
A nemzetközi interjúnapok futószalagszerűek és vérprofik: a zenekar tagjait – a hatékonyság jegyében – szétültetik valamely luxushotel egy-egy lakosztályának előnyösre világított sarkába, ahol teljes tévéstáb áll fel a képernyőre dolgozó kollégák kedvéért, és ahová szigorú, percre pontosan beosztott rend szerint szállítják az újságírókat, fájóan rövid idősávokban. Így volt ez a múlt héten, a szintén brutálisan elkötelezett rajongóbázissal rendelkező németek fővárosában tartott, a legújabb Depeche Mode lemeznek és turnénak szentelt sajtónapokon is. Dave Gahan a Grand Hyatt egy napsütötte szobájában válaszolt kérdéseinkre – státuszának megfelelő profizmussal, ám ugyanezen okból meglepő mélységgel.
A legújabb, tizenötödik Depeche Mode-album, a Memento Mori apropóján beszélgetünk. Ugyan a Depeche Mode mindig is tudatos volt a világ dolgaira, és meg is énekelte azokat, az előző, Spirit című lemez a zenekar korábbi munkásságához képest is – fogalmazzunk így – politikusabb volt, gondoljunk csak a Where’s the Revolution című dalra. Mennyiben fogja a Memento Mori folytatni ezt az irányvonalat?
Nem mondanám politikusnak az új lemezt, ezen a ponton egyáltalán nem az. Sokkal inkább szól rólunk mint egyénekről, és rólunk mint az emberi fajról is, amely a vesztébe tart – minden erőfeszítésünk ellenére. És határozottan szól a halálról is, meg az élet múlandóságáról. És arról, amiről az album címe is szól: a Memento Mori szó szerinti fordításban azt jelenti: emlékezz, hogy neked is meg kell halnod. De ez a mondat arra is emlékeztet, hogy éljük a lehető legteljesebb életet. És hogy esetleg mindeközben azért próbáljunk meg helyesen is cselekedni. Persze tudom, hogy ezen a fronton mindannyiunknak vannak súlyos hiányosságai, nekem legalábbis biztosan.
Említették a sajtótájékoztatón, hogy az albumcím már megvolt, amikor Andrew Flecther meghalt – mégis, zenésztársuk halála ad még egy jelentésréteget a dolognak.
Így van. Azt hiszem, Martinnal nagyon hasonlóan látjuk ezt a témát, élet és halandóság kérdéseit, amikor pedig Fletch meghalt, az csak tovább erősítette bennünk ezeket az érzéseket. Hogy nem mi döntjük el, hogy mikor jár le az időnk. Minden fáradozásunk ellenére sem. Az új album ezeket a kérdéseket feszegeti, életkérdéseket és halálkérdéseket, és végigvezet mindennek a játékán. Először is azon, hogy nézd, ez itt az én életem, ez itt az én világom. És úgy fogok benne élni, ahogy én szeretnék – miközben mégis csak muszáj figyelembe venni a többi embert. Ezekre a helyekre kalauzol az album szövegben és melódiák terén egyaránt. Elvisz arra a pontra, ahol felteszed az univerzumnak a kérdést: mit kell tennem? Mondd el, mi a dolgom! Ha megmondod, megteszem, de hallanom kell a választ, tudnom kell, hogy mi a dolgom – mind érezzük így néha. Persze nagyon sokszor pontosan érezzük, tudjuk, hogy mi lenne a dolgunk, vagy mi lenne a helyes, aztán annak a szöges ellentétét tesszük. Én legalábbis gyakran kapom magam ilyesmin. Akárhogy is, zeneileg ezeken a helyeken járunk majd az új albummal, sötét, magányos és üres helyeken, de olyan helyeken is, amelyek örömet adnak, amelyek felemelnek.
Ez nem új vonás: a Depeche Mode zenéjét sokan minősítik depresszívnek, mégis, a rajongóknak épp ezek a sötét tónusok segítenek.
Én is úgy gondolom, a Depeche Mode mindig is ezt próbálta elérni a zenéjével, és szerintem ezt az emberek érezték, érzik is. Én mindig ezt érzem, amikor hasonló alkotók zenéit hallgatom, olyanokét, mint a Nick Cave and the Bad Seeds, vagy amikor Mark Lanegan (a Screaming Trees, a Queens of the Stone Age és a The Gutter Twins idén februárban elhunyt énekes-dalszerzője – a szerk.) hangját hallom. De a tradicionális gospeldalokban és spirituálékban is érzem ezt, a bluesban is, vagy például a Sigur Rós dalaiban. A zene képes rá, hogy tudatosítsa benned, hogy valójában hol is vagy érzelmileg. Remélem, ez az album is képes lesz erre.
Szóval ön is főleg olyan zenéket hallgat, amelyek szomorúak, mégis boldoggá teszik.
Ó, igen, nagy örömömet lelem a melankóliában.
Amikor Andrew Fletcher meghalt, újságírók sora fogalmazott úgy – köztük én magam is – hogy Fletch valamiféle habarcs volt, amely a Depeche Mode-ot összefogta, illetve Martin Gore is valami hasonlóról beszélt, amikor a zenekart összetartó ragasztóként emlegette őt.
Érdekes, mennyien látják így. Ragasztó… Az biztos, hogy ő valami volt, valami nagyon fontos, valami, ami alapjaiban határozta meg azt, ami a Depeche Mode, vagy ami a Depeche Mode eddig volt. Nagyon, nagyon fontos szerepet játszott a zenekarban, ami ugyanakkor néha nemhogy nem ragasztó volt Martin és énközöttem, hanem épp ellenkezőleg, ő tartott volna minket távol egymástól. Nem is tudom, pontosan mi volt ez, talán az, ahogy keményebb munkára, kitartóbb küzdelemre próbált minket rávenni, mindenesetre tény, hogy nagyon fontos szerepet játszott abban, amilyen a mi kapcsolatunk volt Martinnal. Hogy ez a szerep mindig pozitív lett volna? Nem, nem volt az. De célja volt. Mindenki tudja – és Fletch lenne az első, aki ezt kimondja –, hogy ha őszinték vagyunk, ő valójában nem vett részt a Depeche Mode zenei munkásságában, harminc éven keresztül egyetlen albumon sem játszott el egyetlen hangot sem, mégis, nagyon fontos szerepe volt a stúdióban is, ha nem is zeneileg.
Különös szerep lehetett ez.
Tudja, néha az egy szobában együtt lévő emberek személyisége hoz létre valamit. Nem tudom ezt jól megmagyarázni. Kicsit produceri szerep ez, de nem csak olyan értelemben, hogy a hangzás meg a zene a helyén legyen a lemezen, inkább a személyiségek közötti navigálásban. Fletchnek ebben nagyon fontos szerepe volt. És persze a koncerteken ő is élőben játszott velünk a színpadon, és a személyiségével, a jelenlétével is hozzátett a show-hoz, ezt pedig nem is fogjuk pótolni, mert ez nem olyasmi, ami pótolható. Azt ugyanakkor rögtön tudtuk, hogy az albumot folytatni fogjuk, ebben Martinnal teljesen egyetértettünk, és tudjuk, hogy Fletch is ezt akarta volna – hiszen ő volt a Depeche Mode legnagyobb rajongója. Amikor Fletch meghalt, már eléggé benne voltunk a folyamatban, minden dal megírva, néhány felénekelve várta a folytatást – sajnos Fletch már nem élte meg, hogy hallhassa ezeket a dalokat, ami különösen szomorú számomra, mert tudom, hogy ő nagyon szerette volna ezt a lemezt.
Egyszer egy interjúban azt nyilatkozta, hogy az ember, aki a színpadon áll, az az ön legigazibb formája – és egyben a szöges ellentéte is annak. Mesélne erről még egy kicsit?
Nos, azt hiszem ehhez (a színpadi léthez – a szerk.) muszáj, hogy bizonyos értelemben hasadt személyiséged legyen. Ma már ez nem kérdés számomra, egyszerűen ez van. Nekem megadatott a lehetőség, hogy a valóságban is megéljem azt a fantáziát, aminek olyan sokan szeretnének a részesei lenni. És ez borzasztó szórakoztató. De veszélyes is tud lenni, ez is része a színpadi létnek. Az ember folyamatosan pengeélen táncol, és próbál két világ határán egyensúlyozni. Én magam nagyon sokszor elvesztem ebben, és néha nagyon nehéz volt kikaparni magam a gödörből. A legutolsó turné után megint ugyanezen a helyen találtam magam, és nagyon nehezen találtam meg a kiutat abból, aki akkor vagyok, amikor a színpadon állok a zenekarral.
Ezért kellenek ezek a viszonylag hosszú szünetek két turné között?
Igen: egy turné rengeteg energiába kerül nekünk. És akkor még nem beszéltünk a tervezési nehézségekről, ami azzal jár, ha 120–130 százharminc koncertet adunk egy turné alatt. Tudni kell leállni.
*
Dave Gahan néhány hónapja, idén májusban lett 60 éves, akkor monstre portrécikkel hajtottunk fejet munkássága és személye előtt.
