A mai generáció legemlékezetesebb felnőtt tartalmakról szóló kiszivárogtatási botránya a találó „fappening” néven emlegetett 2014-es eset, amikor hírességek tucatjainak kerültek ki magáncélú aktfotói a netre. A fappening önmagán túlmutató eseménnyé duzzadt, és elindított egyfajta nyilvános párbeszédet arról, hogy hogyan is vagyunk mi, okostelefonkorszakban élő emberek a saját meztelen és/vagy pornográf ábrázolásainkkal: szabad-e egyáltalán magunkról, partnerünkről kompromittáló felvételeket készíteni, vagy aki ilyet csinál, az magára vessen, ha a fotók nyilvánosságra kerülnek? Kinek a felelőssége egy ilyen eset és hogyan lehet biztonságban tudni az ilyen jellegű személyes tartalmainkat? Meddig mehet el, hogyan jár el etikusan a média egy efféle ügyben? Szóval a fappening, túlmutatva az ügyben érintett személyek egyéni történetein, a kiszivárgott anyagoknak a szereplők hírnevére gyakorolt hatásán, igazi közbeszédgeneráló eseménnyé vált. Arra azonban kevesen emlékeznek, hogy a fappening majd’ tíz évvel lecsúszott a messzire mutató celeb-szexbotrányok első helyéről: azt ugyanis Pamela Anderson és Tommy Lee már 1995-ben elfoglalta. Ezt a történetet meséli el a Hulu Pam & Tommy című sorozata.
Bár a sorozat marketingkampánya teljes erővel a téma botrányosságára koncentrált, a sorozatnak már az első negyedórájában sejthetővé válik, hogy itt bizony nem az olcsó bulvárszenzáció oldaláról közelítünk, az első rész végére pedig ez a sejtés bizonyossággá válik, minthogy a nyitóepizódban a két címszereplőt alig néhány percre látjuk csupán. Úgy ám, a forgatókönyv a botrány harmadik főszereplőjére közelít rá, és az ő szemszögéből kezdi elmesélni ezt a történetet. Ő Rand Gauthier, a férfi, aki ellopta és árulni kezdte Pamela Anderson és Tommy Lee privát szexvideóját. Gauthier afféle, az élet iskolájában tanult, se erre rendkívül büszke lúzerként jelenik meg a sorozatban: hatalmas az arca, pedig csóró, elvált, felesége ugyanis rájött, hogy leszbikus, nincsenek se barátai, se jövőképe, még a kábeltévét is lekapcsolták nála, melója alig van, üres óráiban pornót néz, maszturbál és saját egykori pornófilmes karrierjének kétes dicsőségén mereng – minthogy ő a pénisze kicsinységével tört be a szakmába. Egyetlen esélye, hogy kiverekedje magát a gödörből az aktuális meló, amin dolgozik: egy hatalmas malibui ház felújítását végző brigádban felelős az ácsmunkákért.
A megbízó Tommy Lee, a levitézlett rocksztár, a Mötley Crüe dobosa, aki annak ellenére pokoli megbízónak bizonyul, hogy a munka nagyszabásúnak és jól jövedelmezőnek ígérkezik. Lee ugyanis naponta többször újragondolja elképzeléseit, mindezt alpárian lekezelő stílusban adja a munkások tudtára, és ha ez nem lenne elég, álló nap attól hangos a ház, ahogy újdonsült nejével kettyint az emeleten. Az egyik ilyen megbízói variálás elmérgesedik, és a rocker azzal a lendülettel kidobja a felújítást végző brigádot, és közli, nem fogja kifizetni őket. Perelni nincs értelme, hisz Lee nyilván jobb ügyvédeket tudna megfizetni, mint a szakik valaha, így Gauthier azzal nyugtatja magát és kollégáját, hogy majd a karma megbosszulja Lee tettét, a karmát pedig azzal próbálja megsegíteni, hogy részletes tervet dolgoz ki arra, hogy hogyan szerezzen vissza némi pénzt a kiesett munkadíjért cserébe úgy, hogy kirabolja egykori munkaadóját.
A sorozat nyitányában tehát a két címszereplő főhőssel gyakorlatilag alig találkozunk, az ő történetükre csak a második rész fordul rá, amely viszont szinte teljes egészében róluk szól, míg a harmadik rész már egyensúlyra törekszik, elindítva a két szálat egymás felé. Érdekes szerkezeti döntés, melyet nem gyakran alkalmaznak sorozatformátumban, nehogy a kedves néző elriadjon az eltolódott fókuszpontok miatt – ám a Pam & Tommy alkotói tisztában vannak vele, hogy a sorozat disztribúciója – azaz, hogy az első három rész egyben megy ki – pont elegendő biztonsági háló. Szerencsés helyzet ez, mert ez a szerkezet lehetővé teszi az indulatok lehűtését, a lassítást, és a történtek valódi körbejárását – no meg tagadhatatlanul azt is, hogy a történetet egy kicsit hosszabbra nyújtsák a feltétlenül szükségesnél. A Pam & Tommy nincsen ugyan túlnyújtva, de mégis lehet a nézőnek egy olyan érzése, hogy a nyolc epizód talán túl sok lesz.
Ugyanakkor az évadot végignézve be kell látnunk, hogy a gyanú hamisnak bizonyult: nagyon is megáll a sorozat nyolc része, nem érződik feleslegesnek egy sem, mi több, a Pam & Tommy eddig az év egyik legszórakoztatóbb sorozata, amely mindamellett, hogy könnyed, őrült és kimondottan vicces, képes felmutatni okos gondolatokat, mélységet és perspektívát is. Lily James és Sebastian Stan kémiája működik az őrült bulizásban, de működik a hirtelen házasság utáni, bájosan félszeg és hírnévvel terhelt ismerkedésükben is.
Ám még a külsőségeknél is sokkal erősebbek az alakítások. Stan is üzembiztosan hozza a megkopott fényű, de a rock and roll életérzésben ragadt, gyökér rocksztárt, aki látja ugyan, hogy csillaga, bizony, leáldozóban van, de egyelőre még nem meri ezt bevallani magának, már csak azért sem, mert láthatóan nincs B-terve az élete további alakításával kapcsolatban. Az igazán fenséges teljesítményt mégis Lily James mutatja fel, aki fenomenálisan kelti életre az ambiciózus, de melegszívű particsajt, kislányos csipogása, amivel a férfiak jelenlétében előadja magát, és a nőtársasághoz és komoly témákhoz fenntartott, felnőtt hangja közötti kontraszt sokat elmond arról, mit is akar mondani ez a sorozat Pamela Anderson alakjáról.
Tommy Lee-vel szemben, aki még konzultált is Sebastian Stannel, Anderson nem járult hozzá a sorozat elkészültéhez, ami felvethet ugyan visszásságokat, ám az, ahogy a sorozat bemutatja őt, egyáltalán nem mondható aggályosnak, sőt. A sorozatbeli Pamela Anderson ugyanis nem hibátlan ugyan, de jóindulatú és bájos, primadonnaságnak nyoma sincsen benne, kedves és professzionális, tisztában van saját magával, a lehetőségeivel és korlátaival, valamint a skatulyával, amibe zárták. Ami még ennél is jobb: bár a kamera kétségkívül el-elidőz bájain, de a tárgyiasító ábrázolások számát minimálisra szorították, amikor pedig mégis elénk kerül egy-egy ilyen jellegű, nyálcsorgató jellegű kép, annak funkciója van, legfőképpen az, hogy ezt a filmes male gaze-t a sorozat idézőjelbe tegye és kifigurázza. Egy beszédes példa: egy Baywatch-jelenet forgatása zajlik, az öltöztető a piros fürdőruhát igazgatja Pamelán, akinek a kamera a fenekét veszi, a rendező azt kéri, vágjon be kicsit jobban a bugyi, de óvatosan, kicsit kevésbé, épp csak annyira, hogy azért még ne büntessék meg a túl explicit ábrázolásért a sorozatot.
Pam a felé áradó szexizmus és tárgyiasítás magas falai között igyekszik közlekedni, és nincs könnyű dolga – és ez még a szexbotrány előtt van, a videó kikerülése után esélye a komolyan vett színésznőségre csak romlik. A sorozat gyönyörűen felfesti azt a kettőséget, ahogy az ugyanabban a szexbotrányban szereplő feleken lecsapódnak az események: Tommynak csak erősödik a vagány rosszfiú imidzse, míg az eleve sérülékeny időszakát élő Pamelát megrángatja a hétköznapi szexizmussal alaposan átitatott sajtó, a képmutató, egyszerre nyálcsorgató és prűd szórakoztatóipar, az elfogult jogrendszer, nem beszélve az őt körülvevő nem túl okos, macsó férfiakról. És még ezzel együtt is: bár a sorozat Pamela Andersont ábrázolja itt a fő áldozatnak – aki ráadásul úgy lesz az ügy legfőbb sértettje, hogy ő maga nem adott okot a bosszúállásra, amiből az egész ügy kikerekedett –, azért övé az erkölcsi fölény is, míg a férfi szereplők jórészt szánalmasnak látszó kényszeres önkielégítők és/vagy kicsinyes, fejben óvodáskorban ragadt pénzemberek és hímsoviniszta csicskásaik. A Pam&Tommy tehát elsősorban Pamela története, és ennek megfelelően Lily James jutalomjátéka, ugyanakkor a sorozat előnyére válik az is, hogy a konkrét ügyön túl tekint, és ad némi perspektívát is az internet hajnalának sajátosságaitól a ’80-as és ’90-es évek pornóiparának mindennapjain át odáig, hogy hogyan is működött a nyomtatott sajtó és a televízió ebben az eseménydús időszakban.
A férfiak fentebb már említett kényszeres önkielégítése egyébként visszatérő humorforrás a sorozatban, mely egyébként is szokatlanul merészen kezeli a férfi full-frontal, azaz teljes, szemtől szembeni meztelenséget, ezzel is távolabb lépve a meztelenséggel kapcsolatos prüdéria és szexizmus szokásos, többnyire, ugyebár a nők testét tárgyiasító módszereitől. Szerencsére azonban a humorforrást nemcsak a meztelen testrészek és egyéb altesti humor adja. Gauthier és az Anderson-Lee házaspár vásári buddhizmusa zseniálisan kapcsolja össze tettest és áldozatait, Seth Rogen fenomenális, keserédes alakításában életre keltett Gauthier örökös fölényeskedő tudálékossága, párosítva ordító butaságával és eredendő balekségével eleve hatalmasan szórakoztató, és a pornóipar komikus helyzetei is hozzák, amit kell. A Pam&Tommy tehát vicces, könnyed és szórakoztató, remekül néz ki és a zenék is instant nosztalgiát váltanak ki – mindezek mögött pedig olyan okosan tálalt média- és társadalomkritika, a hímsovinizmussal és női szexualitás visszás kezelésével kapcsolatban olyan fontos gondolatok kapnak helyt, hogy az egészen váratlanul éri a nézőt. Ez pedig sokkal több, mint amit vártunk egy házi szexvideós celebbotrányt feldolgozó sorozattól. És bár nemrég kiderült, hogy Pamela Anderson úgy döntött, dokumentumfilmben meséli el a saját verzióját minderről, a Pam&Tommy olyan szép, mély és emberi portrét fest róla, nem eltagadva a botrány mélyén meghúzódó fájdalmakat és tragédiákat, ami akkor is tovább emeli Anderson ikon-státuszát, ha ő ezt nem pont így akarta.
A Pam & Tommy a Hulun nézhető nyolc részben. A hivatalos magyar premier alighanem júniusban várható, a sorozatot ugyanis elvileg a Disney+ fogja hazánkba hozni. 24.hu: 8/10
