Ahogy arról a huszadik évfordulón is megemlékeztünk, az 1999-ben indult Maffiózókat nemcsak minden idők egyik legjobb sorozataként tartják számon, de úttörő szerepe volt a minőségi tévézés ezredforduló utáni forradalmában is. A közmegegyezés része, hogy Tony Soprano, ez a köpcös, susogós melegítőben járó, pszichológushoz forduló New Jersey-i maffiavezér készítette elő a képernyőt az olyan komplex antihősöknek, mint Walter White (Breaking Bad), Don Draper (Mad Men), Stringer Bell (Drót), Al Swearengen (Deadwood), Nucky Thompson (Gengszterkorzó), és nélküle aligha lehetett volna tragikus főhőst faragni egy mosolygós sorozatgyilkosból (Dexter), vagy a politikai ellenfeleit leöldöső, hataloméhes zsarnokból (Kártyavár).
A Maffiózóknak ráadásul azt is sikerült meglépnie, amin sok-sok, ígéretesen induló, majd menet közben elfáradó sorozat bukik jó nagyot a célegyenes előtt: az ütős lezárást. Sőt, annyira ütősre sikerült, hogy a rajongók immár több mint tizenöt éve találgathatják azt, hogy az utolsó jelenetben vajon Tony meghal-e, vagy pedig békésen tovább vacsorázik családjával a képernyő elsötétedése után. A sorozat atyja, David Chase még a 2019-es jubileumra készült riportkönyvben sem volt hajlandó feloldani ezt a dilemmát, és igaza is van, hiszen a lényeg épp az öröklétbe merevített bizonytalanság. A nyitott befejezés mindennél jobban kifejezi az egzisztenciális fenyegetettséget: akármi is történik Tonyval, a csúfos vég mindig ott leselkedik rá a kispolgári lét felszíne alatt.
A kultikus lezárás fényében nem csoda, hogy Chase sokáig makacsul ellenállt bármiféle Maffiózók-film gondolatának, különösen a Tonyt alakító James Gandolfini 2013-as halála után, ami teljesen elképzelhetetlenné tette számára a folytatást. Egyedül lehetséges opcióként maradt az előzményfilm, és – ugyan kissé vonakodva – végül Chase is beadta a derekát. A járvány kellős közepén bemutatott, de február vége óta az HBO GO-n is nézhető A maffia szentjei (The Many Saints of Newark) nem is keveset, egyből évtizedeket ugrik vissza az időben, hogy bemutassa a 60-as, 70-es évek Newarkjának kertvárosi alvilágát, vagyis azt a közeget, amely Tony Sopranót kitermelte magából, és amelyről olyan mélységes nosztalgiával tudott beszélni a sorozatban.
Persze ez az időszak sok minden volt, csak nem nyugodt és nosztalgiára érdemes: ekkoriban értek csúcsra az amerikai társadalomban felgyülemlett feszültségek, amik gyakran erőszakos formában csapódtak le, például az 1967-ben Newark utcáit is lángba borító faji zavargásokként. Ezek a filmben is hangsúlyosan megjelennek, sőt Chase-t bevallottan az a kihívás izgatta leginkább a forgatókönyvírás alatt, hogy össze tudja-e izgalmasan boronálni a közismert történelmi forrongásokat a helyi maffiaügyekkel. A végeredmény látva, sajnos, inkább nemleges a válasz: az utcai összecsapások – és egyáltalán a korszak polgárjogi küzdelmei – csak látványos, de súlytalan díszletként szolgálnak, és semmilyen érdemleges módon nem gazdagítják a családi drámára fókuszáló cselekményt.
Azt viszont meg kell adni a nosztalgiázó Tonynak, hogy a 60-as, 70-es évek fordulóján a maffia tagjai még sokkal jobban adtak a stílusra: a susogós melegítők és az unalmasan praktikus kocsik helyett háromrészes öltönyben jártak, és menő, lehúzható tetős Cadillacekekben furikáztak keresztül a városon, hogy itt-ott behajtsanak egy kis pénzt vagy eltörjenek egy-két sípcsontot. Ez még az a patinás, romanticizált alvilág, amit betéve ismerünk a hollywoodi gengszterfilmek garmadájából, és amelynek grandiózus kliséit a Maffiózók annak idején olyan sikeresen fojtotta ezredvégi hétköznapiságba, esetlenségbe és humorba.
Attól még, hogy A maffia szentjei adós marad a belengetett történelmi bölcsességekkel vagy társadalmi látlelettel, simán lehetne érdekes. Például, ha ügyesen játszaná ki egymás ellen a film és a sorozat idősíkját, feltárva a hét évadon át megismert karakterek múltját és eredettörténetét. Mert az nem is kétség, hogy a Maffiózók egyik nagy erősségét épp a zseniális figurák jelentették, akik közös nevezőre hozták a karikatúraszerű elrajzoltságot a pszichológiai realizmussal, és annak ellenére is ki tudtak csiholni némi együttérzést a nézőből, hogy olykor erőszakos pszichopataként viselkedtek. Az előzményfilmjeiben azonban csak a halovány, fiatalkori imitációit kapjuk meg Paulie-nak, Silviónak, Pussynak, Junior bácsinak és a slepp többi tagjának. Ez nem feltétlenül az őket játszó színészek hibája, hiszen nem is kaptak igazán emlékezetes mondatokat, jeleneteket a filmben, valódi dramaturgiai szerepe is egyedül Juniornak van közülük.
Egy fokkal jobban járt náluk Tony, akit először kisgyerekként, majd kamaszként látunk a filmben – utóbbi verziójában egyenesen James Gandolfini fia, Michael Gandolfini alakítja. Persze helyzeti előnyből indul, de neki legalább nem kell erőlködnie a hitelességhez: nézése, arckifejezései és bumfordi, mégis határozott gesztusai mesterkéltség nélkül idézik meg apja jelenlétét, ellentétben a többiek imitációs próbálkozásaival. Csak hát ő ezúttal mellékszereplő a saját történetében, A maffia szentjei ugyanis nem igazán az ifjú Tonyról szól, inkább mentora és példaképe, Dickie Moltisanti sorsát mutatja be. Dickie-t egyszer sem láthattuk képernyőn a Maffiózók hat évada alatt, de neve legendássá vált, főleg a felnőtt Tony áradozásai miatt, aki ódákat zengett róla – olykor épp saját mentoráltjának – és egyben Dickie fiának –, Chris Moltisantinak ecsetelve apja keménységét és hősiességét. A maffia szentjei arcot ad Dickie-nek, és lerángatja őt a gengsztermitológia fellegeiből a hétköznapi valóság talajára, ahol hamar kiderül, hogy korántsem volt olyan megingathatatlan hérosz, mint a róla szóló anekdotákban. Sőt, súlyos taktikai hibákat és még a maffiában is megbocsáthatatlannak számító bűnöket követett el, ezzel taposva ki az utat a szárnyai alá vett Tony későbbi tevékenységének.
A mitikus és a valódi Dickie szembeállítása lehetett volna jó ötlet, de az előzményfilmben ábrázolt karakter annyira érdektelen és súlytalan, hogy képtelenség rá tragikus hősként tekinteni. A sorozattal ellentétben a filmben egysíkúak a párbeszédek és kiszámíthatók a szereplők motivációi, a jelenetek érezhetően a forgatókönyvírói kényelmet, semmint a komplex karakterábrázolást szolgálják. Még azzal a jópofának tűnő narratív csavarral sem kezdenek semmi izgalmasat az alkotók, hogy egy halottól halljuk a történetet: Chris Moltisanti, amolyan megbízhatatlan mesélőként, egyenesen a sírból idézi fel számunkra apja bukástörténetét.
A maffia szentjei egy tisztességesen megrendezett, de teljesen konvencionális és nem túl emlékezetes gengszterfilm, ami lépten-nyomon utalgat a Maffiózókra, de alig képes megidézni valamit annak hangulatából. Sem önálló történetként, sem nosztalgikus előzményfilmként nem kielégítő, így nehéz lenne másként tekinteni rá, mint egy nyereségvágyból elkövetett utánlövésre. Találóan fogalmazta meg a New York Times kritikusa: a filmben egyértelműen az a legjobb, hogy eszünkbe juttatja a Maffiózókat – ugyanakkor ez a legfájdalmasabb is benne.
A maffia szentjei (The Many Saints of Newark), 2021, 155 perc, HBO, 24.hu értékelés: 6/10
