Netflix
Kultúra

Végre egy film, ami megszavaz a nézőnek némi intellektust: ezért lett A kutya karmai közt a díjszezon kedvence

A Zongoralecke rendezője, Jane Campion nem formailag, hanem gondolatilag nyúl vissza a filmművészet fénykorához. A kutya karmai közt emlékeztet: nem kell mindent a néző szájába rágni, összerakja majd, amit kell, ő maga. De mit tud ez a film, ami tizenkét Oscar-jelölést ért?

Megszoktuk a hülyebiztos módszereket. A kávéfőző lekapcsol magától, ha mi elfelejtjük, a telefonunk szól, hogy igyunk elég vizet, még a mikróra is ráírják nekünk, hogy ne tegyük bele a kismacskát. Ez a jelenség a mozgókép-kultúrában is érvényesül: jobb szeretjük, ha tiszta, hogy ki kivel van, kik a rosszak, kik a jók, és a nyitott kérdéseket csak ideig-óráig viseljük el, a válaszadás végül kötelező. És akkor jön egy olyan film, mint A kutya karmai közt (The Power of the Dog), ami azt mondja a nézőnek: figyelj, mert minden fontos lehet, de bízom benne, hogy mindenre rájössz végül ügyesen.

A „fordulatos” szó új értelmet kap

A kutya karmai közt Thomas Savage sajátélményes alapú, azonos című regényéből készült, műfaját tekintve pedig western, bár nem annyira pisztolypárbajos történet, sokkal inkább a közeg szempontjából: 1925-öt írunk Montana állam festői hegyei között, itt terelik marháikat a Burbank testvérek, George és Phil. A testvérek együtt viszik a ranch ügyeit, az üzlet jól megy, keveseknek jut ki olyan jólét ebben a közegben, amilyenben ők élnek: házvezető főz és takarít, elegáns fürdőszobában folyóvízzel moshatják le testükről a fizikai munka mocskát – már, ha akarják, mert Phil nem igazán él a civilizált élet e lehetőségével. A két Burbank ennél különbözőbb nem is lehetne, George (Jesse Plemons) csendes, udvarias, érzelmes és mackós, míg Phil (Benedict Cumberbatch) kategorikus, éles szavú, kemény, zavarba ejtő és szikár, a cowboy szó mellett illusztráció lehetne a szótárban. Phil Burbank puszta kézzel heréli ki állatait, kiváló lovas, ránézésre megmondja, ha egy marhája beteg, de nem jellemző az ilyesmi, profibb állattartó ő annál, munkásai istenként tekintenek rá szakértelme és szigora miatt. Egy alkalommal egy fogadóban pihennek meg, az özvegy fogadósnőt és annak fiatal fiát ugyanakkor rövid úton kiborítja bunkóságával, utólag George vigasztalja meg a síró nőt, aki úgy megtetszik neki, hogy rövid udvarlás után egyszer csak bejelenti Philnek, hogy ő bizony feleségül vette a fogadósnő Rose-t.

Netflix

Rose (Kirsten Dunst) értelemszerűen a ranch-re költözik, fia, Peter (Kodi Smit-McPhee) csak azért nem, mert egyetemre jár, orvosnak készül, és csak a nyarakat tölti otthon. Phil aranyásó betolakodóként kezeli sógornőjét, és bevetve eleve zavarba ejtő modorának legkellemetlenebb oldalát, módszeresen elkezdi kikészíteni a nőt, aki nem is bírja elviselni, hogy egy ilyen sötét árnyékkal kell együttélnie, inni kezd. Abban a kevés időben, amikor a ranch-en van, Peter is kap a zaklatásokból bőven, nem is csoda, hiszen feminin karaktere a cowboyok összes homofóbiáját felpiszkálja, Phil maga is nyomorult anyámasszonykatonájaként tekint a fiúra, ám egy ponton fordul egyet, és közli Peterrel, ők bizony barátok lesznek, és átadja neki a tudását lovaglásról, állatokról és minden, a ranch életét érintő dologról.

A kutya karmai közt azonban többek között azért olyan elsöprően erős, mert ebben a történetben soha nem az történik, amit a néző – korábbi tapasztalataiból kiindulva – vár: soha, a film egyetlen percében sem az lesz a reakció, nem az lesz a következő jelenet, nem az lesz a csúcspont, nem az lesz a megoldás, amire számítunk. Sem klasszikus „damsel in distress” (bajban lévő nő), sem klasszikus zaklatás-elfojtás-bosszú történet ez, pedig a film egy pontján mindkettőnek komoly esélyt adtunk. A történet, bár lassan, ráérősen gördül előre, újra és újra meglepi a nézőt, és bár a „fordulatos” szót jellemzően nyargaló tempójú krimikre tartogatjuk, itt bizony, hemzsegnek a váratlan fordulatok.

Netflix

A múlt rései, avagy dolgozz, néző!

Ahogy az események sem arra mennek soha tovább, amerre várnánk, úgy a karakterekre is igaz, hogy ebben a filmben senki nem az, akinek elsőre látszik. Peter például messze nem olyan elveszett, gyenge és életképtelen, amilyennek ebben a világban tűnik – amit egyébként a film már elejétől fogva gyönyörűen sejtet, a néző mégis megdöbben, amikor rájön, mennyire nem az. Rose elsőre a talpraesett és erős egyedülálló nő mintaképének tűnik, aki élete nehézségei ellenére is megőrizte lelke szépségét és varázsosságát, ám a folyamatos elfoglaltságból unatkozó feleséggé válva lelkiereje szinte azonnal összecsuklik. George sokkal határozottabb és stabilabb személyiség, mint amilyennek sokáig látszik. De a legnagyobb színjátékos mégis Phil Burbank, aki gyakorlatilag a szöges ellentéte annak, amilyennek mutatja magát: érzékeny és mély, érzéki és finom, és olyan viharok munkálnak tragikus tiltásokkal és titkos szenvedélyekkel teli lelkében, amelyek azzá az ördöggé gyilkolták, ami ma. Phil Burbank a múltban él, tanítómestere, példaképe és egyetlen barátja, Bronco Henry emlékét ápolva, akinek a nevét olyan áhítattal emlegeti az összes cowboy, mint az Istenét sem, hiszen ha Phil Burbank, ez a cowboy-atyaúristen, aki mindenhez ért, mindent tőle tanult, akkor mekkora tudása lehetett vajon a sokat emlegetett Bronco Henrynek?!

A film szinte nyomasztó ráérősséggel bontja ki a karakterek múltjának alaposan elkendőzött sebeit, azokat a válaszokat, amelyeket a legtöbbször készen elénk tesz a kortárs filmnyelv, csak finoman meglebegteti, a hiányzó részeken – döbbenet! – bizony el kell merengenünk. Nézőként ez egészen üdítő élmény, mint egy lassú, és nagyon nehéz feladvány megfejtése, mint egy önszorgalomból, ám annál szenvedélyesebben végzett nyomozás, olyan ezt a filmet nézni, és még jóval a stáblista után is velünk marad ez a kutató-merengő élmény, még napokkal később is találunk összefüggéseket, felismeréseket. A kutya karmai közt kritikai sikerének az egyik fő oka éppen ez a mesteri egyensúlyozás, amit Jane Campion forgatókönyve bemutat a karakterek ellentmondásai és a múltjuk darabkáinak lassú csepegtetése terén, mindezt úgy, hogy Campion hagyományosan női szemszögből mesél, most először kapunk tőle ennyire egyértelműen férfitörténetet.

Netflix

Ez a fojtott, visszafogott beszédmód, persze, nem csak a nézők szellemi kihívás elé állítása miatt fontos, hanem a hangulatteremtéssel is szorosan összefügg, gyönyörűen illeszkedik a film közegébe – hisz a cowboyok közmondásosan nem egy szószátyár népség – és sokat tesz azért, hogy a film atmoszférája szinte a néző mellkasára üljön, és még jó ideig ott is maradjon. Így aztán A kutya karmai közt tizenkét Oscar-jelölése közül kétségkívül a forgatókönyvírói jelölés a legegyértelműbb – ami persze nem jelenti azt, hogy biztosan díj is lesz belőle, okozott már az Akadémia ennél nagyobb meglepetéseket is.

Ízlelgessük csak: „az Oscar-díjas Benedict Cumberbatch”

Bár A kutya karmai köztnek gyakorlatilag az összes fontos szereplője Oscar-jelölt, ami sokat elmond a film alakításainak mesteri színvonaláról, ezzel együtt nem kérdés, hogy ez a film Benedict Cumberbatch gyönyörűséges diadalmenete – szinte esélytelennek látom, hogy ne ő kapja meg végül az Oscart (más kérdés, hogy sokan Will Smitht tartják esélyesebbnek). Ugyanakkor ez a diadal nem kizárólag Cumberbatch érdeme: a siker egy jelentős része arról szól, hogy micsoda váratlan rendezői-casting directori döntés ezt a színészt egy ilyen szerepre szerződtetni. Benedict Cumberbatch, ez az ízig-vérig arisztokratikus jelenség minden jelmez, mocsok és arcszőrzet ellenére is tökéletesen helyzetidegen ebben a közegben – ez pedig kiválóan szolgálja a forgatókönyv céljait.

Netflix

Hiszen Phil Burbank tényleg nem való ide, ugyanis, mint megtudjuk, Borostyán-ligás csúcsegyetemet végzett entellektüel, és az, hogy mégis maradt és helyt állt ebben az idegen közegben, egyrészt intellektusának köszönhető, másrészt legfőképp viszont annak a kényszerű, csúcsra járatott kaméleonságnak, amelybe egész életében kényszerítette saját lelkialkata, ami túlélésének záloga és börtöne egyszerre volt. És még valaminek: az emlékeknek. Phil Burbank azért nem hagyta a fenébe a szarvasmarhákat és a kemény fizikai munkát, hogy professzor legyen valami nagyvárosban, mert élete legmegrendítőbb emberi kapcsolódása ezen a helyen történt, ő pedig nem bír elszakadni az emlékekkel terhelt helyszínektől. Peter érkezésével mintha a történelem ismételné önmagát, ám itt – fordulatok, ugye – egészen más lesz a végkifejlet.

Cumberbatch androgünségét valójában sem külseje, sem modora nem rejti el, egyszerűen csak a környezete választja a vakságot – persze mindezt tapasztalat híján teszik, hisz az elnyomott psziché sötét kitörései 1925-ben még nem voltak széles körben ismertek. Cumberbatch persze nem támaszkodik csupán saját különösségére, nagyon is játszik, olyan széles skálán, amilyet ritkán látunk nagyköltségvetésű, világsztárokkal kibélelt filmekben még akkor sem, ha az a film ennyire szerzői jellegű.

A látvány és a zene

A western hagyományosan erős filmzene-fronton, hiszen Morricone örökségét azért nem hagyhatta veszni ez a zsáner, ám A kutya karmai közt még innen nézve is meglepő teljesítményt nyújt, és eléri a legnagyobb eredményt, amit filmzene elérhet: a zene nem atmoszférafestő háttér, hanem különálló, szinte testet öltő szereplővé válik. A zeneszerző Jonny Greenwoodot másodjára jelölték filmzenei Oscarra, legutóbb a Fantomszál miatt, naná, hiszen ő Paul Thomas Anderson filmjeinek visszatérő zeneszerzője, „civilben” meg a Radioheadben zenél.

Greenwood A kutya karmai közötthöz sötét, kilátástalan, fojtogató zenét írt, ami folyamatosan ott lopakodik valahol, szinte akkor is halljuk, amikor csend van, egészen, egészen feledhetetlen alkotás, legutóbb ilyen erejű filmzenét talán épp egy másik western, Az aljas nyolcas tudott felmutatni a már említett Ennio Morricone tollából. Ide is biggyesztjük a teljes filmzenét egyben. Az új-zélandi táj, amely itt Montanát alakítja, szintén gyakorlatilag saját értékű szereplőként jelenik meg Ari Wegner képein: az operatőr szemén keresztül a domboldalaknak üzenete, jelentése lesz, a táj erővé válik, amellyel élni és visszaélni is lehet.

Az Akadémia megcsúszott keze vagyok

Cikkünk végére hagytuk a sekély tányérnyi feketelevest: minden ízében csodálatos, megrendítő erejű film ez, de azért az tagadhatatlan, hogy a tizenkét Oscar-jelölés egy része leginkább afféle járulékos haszonként született. Mintha az Akadémia döntnökeit elsodorta volna a lendület, és ha már úgyis épp benne voltak a film méltatásában, akkor már megszórták jelöléssel minden kategóriában, ahol egyáltalán szóba jöhetett. Leginkább az egyébként civilben is egy párt alkotó Plemons és Dunst jelölése meglepő: nagyon jók ők is, de teljesítményük messze nem olyan kimagasló, mint a többi jelölt teljesítménye. Ezzel együtt még mindig az legyen a legnagyobb bajunk, hogy az Akadémia királyt választott már a jelölési szakaszban – ugyanis még ha az összes jelölését díjra váltja, akkor is jogosabb lesz ez, mint a hasonló mértékig agyondíjazott harmadik Gyűrűk Ura-film, A király visszatér esetében volt. Egy-egy ilyen film ugyanis a lehető legjobb, ami a streaming-forradalom végtelen pénzforrásaiból és a felülettel járó alkotói szabadságából kisülhet: a Netflix ezzel is törleszt kicsit a halomszám gyártott középszerű mozgóképes rágógumikért.

A kutya karmai közt (The Power of the Dog) a Netflixen nézhető 126 percben, akár magyar szinkronnal is. 24.hu: 9/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!