Will Smith-t mindenki szereti Hollywoodban. Harminc éve színészkedik, ez alatt zabolázhatatlan energiájú komikusból valóságos szórakoztatóipari intézménnyé, nagy költségvetésű stúdiófilmek megbízható sztárjává érett. Soha nem volt kérdés, hogy mozivásznon a helye, de fajsúlyos alakításait rendre zárójelbe tették a széles közönséget vonzó bohóckodások.
Azonban minden jel arra mutat, hogy Smith idén színészként is felérhet a csúcsra, amit Hollywoodban mai napig az Oscar-díj jelképez. Húsz éve már jelölték a díjra, de nem kapta meg. Aztán tizenöt évvel ezelőtt újra a jelöltek között volt, de akkor senki nem is számított rá, hogy ő nyer. Most egy klasszikus stílusú életrajzi filmmel, a teniszező Williams nővérek apját középpontba állító Richard királlyal szállt versenybe az Oscarért, és a várakozások szerint ezúttal neki van a legnagyobb esélye győzni a férfi főszereplők kategóriájában. Ideje visszatekinteni, Will Smith hogyan jutott el idáig.
A szülők ezt nem érthetik
Will Smith Philadelphiában nőtt fel, a teljes keresztneve Willard, és nem volt könnyű gyerekkora. Apja az amerikai légierő veteránjaként indított sikeres hűtőgépszerelő vállalkozást, de fia visszaemlékezése szerint önfejű és erőszakos természet volt, aki gyakran ütötte meg a feleségét (a szülők Smith tizenhárom éves korában különváltak). Will vallásos általános iskolába járt, és a hitét a mai napig megőrizte.
A gimnázium alatt viszont más is elkezdte érdekelni: egyre gyakrabban buszozott be New Yorkba, ahol elkápráztatta a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának hiphop szubkultúrája. Mint tavaly megjelent önéletrajzában írja, akkoriban senki nem gondolta, hogy a hiphopból az ezredforduló után az amerikai popzene uralkodó műfaja és milliárd dolláros üzletág lesz – akkoriban ez valóban a nemzedéki útkeresés és lázadás leghitelesebbnek tűnő formája volt.
Zenei téren nem sok közük van egymáshoz, de abból a szempontból a nyolcvanas évekbeli hiphop hasonlított a tíz évvel korábban felívelő punkhoz, hogy a feltörekvő előadók előtt alacsony volt a belépési küszöb: ahogy a punk közönsége sem várta el, hogy kedvenceik „jól zenéljenek”, úgy a hiphopban is fontosabb volt a saját előadói hang, a lehengerlő színpadi jelenlét, mint a zenei körítés. Smith egy mikrofonnal meg egy hangmintákat keverő haverjával együtt elég volt a komplett koncertélményhez. A haverját Jeff Townsnak hívták, de többen ismerték a művésznevén, Jazzy Jeffként.
Önéletrajzában Smith leszögezi, nem nyit vitát arról, hogy a nyolcvanas évek volt a hiphop aranykora. Jazzy Jeffel alkotott, New Yorkban hamar népszerűvé vált duójuk 1986-ban indult amerikai turnéra, és három év alatt közel kétszáz koncertet adtak.
Ami egyedi és különleges volt bennük, az Will Smith színpadi jelenléte. Nem véletlen, hogy éppen arra volt szükség azon a területen, ahol Smith igazán befutott: a filmiparban.
Miután Jazzy Jeff-fel közös második albumuk többszörös platinalemez lett olyan, az MTV-n is agyonjátszott slágerekkel, mint a Parents Just Don’t Understand és a Summertime, Smith felkérést kapott Los Angelesből egy induló vígjátéksorozat főszerepére. A sitcom a befolyásos zenei producer, Benny Medina ötletéből készült és a saját élettörténetének fikciós feldolgozásán alapult, de Medina hajlandó volt Smith túlméretezett színpadi gesztusaihoz, kirobbanó előadói energiáihoz és ösztönös komikusi tehetségéhez igazítani a Fresh Prince of Bel-Air koncepcióját. Így az végül legalább ugyanannyira szólt az igazi Will Smithről, mint a fiatal Benny Medináról.
Noha Smith korábban nem állt kamera elé, hamar kiderült, hogy lazán elviszi a hátán a műsort. A gazdag Los Angeles-i rokonokhoz érkező, nagyszájú philadelphiai srácról szóló Fresh Prince of Bel-Air végül hat évadot ért meg, országos ismertséget hozott Will Smithnek, és a sorozat forgatása alatt már hollywoodi szerepajánlatokkal is megtalálták.
„Kibaszott filmsztárt csináltam belőled!”
A kilencvenes évek elején, ugyanakkor, amikor Smith sikerre vitte a Fresh Prince of Bel-Airt, egy másik fekete komikus, Martin Lawrence is befutott a tévében. Közös pont volt a munkájukban, hogy gyakorlatilag mindketten saját magukat alakították kevéssé cselekmény-, inkább dumaközpontú sitcomok főszereplőiként. Az alkatuk viszont nagyon különbözött: Smith sorozatbeli karaktere laza volt és gondtalan, Lawrence-é szorongó és neurotikus. Utóbbi emiatt vélte úgy, hogy jól kiegészítenék egymást, ezért hívta fel ismeretlenül kollégáját, hogy játssza el az oldalán a másik főszerepét egy készülő akcióvígjátékban.
Don Simpson és Jerry Bruckheimer producerek eredetileg két fehér komikust, Jon Lovitzot és Dana Carvey-t szerették volna megnyerni a Bad Boys főszerepeire, végül azonban Lawrence és Smith párosának szavaztak bizalmat, valamint egy elsőfilmes kliprendezőnek, Michael Bay-nek. Smith addigra már játszott egy-két hollywoodi filmben – a Hatszoros ölelésben a megszokott nagydumás karakterét formálta át ravasz szélhámossá –, de a nagy siker egyelőre elkerülte. A Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? Mike Lowrey-jaként viszont végre mozisztárként is befutott: amíg Lawrence készséggel vállalta, hogy ő lesz az idióta burleszkkarakter a két nyomozó közül, addig Smith figurájából Bay igazi akcióhőst faragott.
Önéletrajzában a sztár visszaemlékszik rá, milyen volt leforgatni a film híres, rohanós üldözési jelenetét egy miami gyaloghídon.
Mike Lowrey kétszáz métert sprintel, teljes erőbedobással, fegyverrel a kézben, lobogó trikóval. »Ennyi!« – kiabálja Michael Bay, és jön felém az utcán, vigyorogva, mint egy tizenkét éves fiú, aki éppen most találta meg az apja titkos Playboy-gyűjteményét. Mindent beleadtam a jelenetbe, kifulladva, a térdemre támaszkodva, görnyedten lihegek. Ahogy Michael jön felém, próbálok felegyenesedni. »Milyen volt?« – kérdezem. Erre rácsap a mellkasomra, és torkaszakadtából beleüvölti az arcomba: »Kibaszott filmsztárt csináltam belőled!«.
Michael Bay nem tévedett. A kilencvenes évek közepén Smith hollywoodi karrierje meseszerűen ívelt fel. A Bad Boys után egy évvel eljátszotta a legmenőbb figurát egy csupa menő arcot felvonultató, agyatlan és szórakoztató katasztrófafilmben, A függetlenség napjában, majd a következő évben sci-fi díszletek között ismételte meg a Bad Boys rengeteget szaladgáló rendőrtisztjének figuráját. A Men in Black – Sötét zsarukban az a legviccesebb, hogy a Smith által játszott, újonc J ügynök a bolygót fenyegető bogárűrlény tombolása közben sem hajlandó rosszul érezni magát, és jókedvűen próbál bratyizni fapofájú partnerével, K-val – ne felejtsük el, hogy Tommy Lee Jones legjobb vígjátéki alakítását is a Sötét zsarukban találjuk.
Bizonyos szempontból a kilencvenes évek második fele Smith színészi karrierjének legsikeresebb időszaka. Szinte minden arannyá válik, amihez nyúl – csak „szinte”, mert a Vadiúj vadnyugat western-steampunk ökörködését ő sem tudta megmenteni a bukástól –, és az ezredfordulón eljátssza az egyik legnagyobb amerikai példaképet, Muhammad Alit, az elismert szerzői rendező, Michael Mann rendhagyó életrajzi filmjében. Az Ali sok tekintetben kilóg a bűnügyi filmjeiről ismert Mann életművéből, és a premier idején a kritikusok nem is fogadták kitörő lelkesedéssel, de Smith alakításába senki nem tudott belekötni. Karrierjében először Oscarra jelölték, és világossá vált, hogy Will Smith-ben sokkal több van a nagy pofájú rappernél.
Robbanni kész akcióhőstől a sziklaszilárd családfőig
Rossz nyelvek szerint az ezredforduló környékén Hollywoodban két nagy fekete sztárnak jutott hely: egy komolynak meg egy viccesnek. A komoly volt Denzel Washington, a vicces Eddie Murphy, és Will Smith az ő helyét vette át, miután Murphy menthetetlenül belecsúszott a gagyiba. Ez persze túlzás, az viszont biztos, hogy messze voltunk még a 2010-es évekbeli fekete filmes robbanástól, amikor Chadwick Boseman, Michael B. Jordan, Kevin Hart, Donald Glover vagy Mahershala Ali egyszerre, ugyanabban a hullámban tudtak befutni.
Smith sikere azért is kivételes, mert egy olyan évtizedben tudott egyedül sikerre vinni nagy költségvetésű hollywoodi filmeket, amikor a hasonló kaliberű produkciókat kilencvenöt százalékban fehér színészre bízták. Az Én, a robotban, A randiguruban, a Hancockban vagy a Legenda vagyokban ugyanakkor Smith vitte az abszolút főszerepet – utóbbiban a játékidő felében nem is volt rajta kívül más a vásznon. Ez láthatóan egyáltalán nem zavarta őt. A sztár védjegyének is mondhatnánk, hogy kifogyhatatlan energiával, az egész testét használva játszik.
Legnagyobb sikereiben a karakterei vagy sportolók (Ali, Richard király), vagy rendkívüli fizikai teljesítményre képes rendőrök (Bad Boys, Men in Black) és szuperhősszerű figurák (Hancock, Aladdin). A Smith-hős még egy romantikus vígjátékban, A randiguruban is táncolni, mozogni tanítja a pártfogoltját, mert az ő felfogásában a jó fellépés, az izzó jelenlét a legfontosabb. Ezért is tehetségesebb Smith színésznek, mint zenei előadónak.
Negyven felé közeledve azonban érthető módon már nem csak a fizikumára építő szerepeket kereste. Nem minden alap nélkül jutott arra a következtetésre, hogy egész Amerika, sőt lassan az egész világ kedveli őt, a helyes, jópofa, energikus fiatalembert a moziból. Úgy találta, hasonló filmekben kellene szerepelnie, mint amilyeneket Frank Capra csinált a negyvenes években: a kemény munka és a családi értékek szentségét hirdető, felemelő mesékben, amelyek ugyanakkor a társadalmi feszültségekre is rátapintanak.
Pedig az irányváltás biztatóan indult, amikor A boldogság nyomában rengeteget güriző, egyedülálló családfőjeként Smith megkapta második Oscar-jelölését. Később sem vonta kétségbe senki, hogy a mélyen hívő színésznek személyesen is fontosak az olyan filmek, mint a vezeklés feladatát bizarr módon a szervátültetéssel összekapcsoló Hét élet, az agykárosult sportolók világában játszódó Sérülés és az ezoterikus Váratlan szépség. A könnycsatornáinkat célzó Smith-melodrámák közül azonban egyik sem jutott Az élet csodaszép vagy más Capra-klasszikusok közelébe, a színész pedig számos kritikusa szerint egyre nevetségesebbnek tűnt ezekben a szerepekben.
A mélypontot valószínűleg az akkoriban ugyancsak a padlóra került M. Night Shyamalan rendezésében készült A Föld után jelentette, ami Smith saját kezdeményezése volt: egy környezettudatos sci-fi, amelyben együtt játszhatott a fiával, Jadennel, és szimbolikusan átadhatta neki a stafétát. A nézők azonban úgy vélekedtek, hogy Jaden Smith kezében rossz helyen van a staféta. Az új Karate kölyök főszerepében is látható, apjához hasonlóan rapkarrierbe kezdő Smith-fiúra azóta sem igazán vevő a közönség, és ekkoriban az apja is rosszul választott szerepeket: a Suicide Squad – Öngyilkos osztag jogosan kapott megsemmisítő kritikákat, a netflixes Brightról és a „legrosszabb Budapesten forgatott hollywoodi film” címére is esélyesen pályázó Gemini Manről nem is beszélve.
Keményen dolgozó kisember
Mikor a felsorolt bukások miatt már úgy tűnt, Smith kiszorul Hollywood élvonalából, jött két film, amit ugyan a kritikusok egyáltalán nem szerettek, azonban, némi meglepetésre, hatalmas közönségsikert arattak. Az egyik az Aladdin, egyike a klasszikus Disney-rajzfilmekből készített, borzasztóan lehangoló remake-eknek. Ami azt illeti, abban a dicstelen sorozatban, amelynek keretében a digitális Az oroszlánkirály és a szolid kínai propagandát hercegnős mesébe csomagoló Mulan is elkészült, a Guy Ritchie-féle Aladdin még az elviselhető darabok közé tartozik, de a Dzsinnt eljátszó, nagyrészt hupikék ködben lebegő Will Smithnek színészi szempontból ez mindenképp visszalépés volt. Nem úgy anyagi értelemben: az Aladdin világszerte több mint egymilliárd dollárt fialt, és a sztár eddigi pályájának legnagyobb bevételt elért filmjeként tarthatjuk számon.
Igaz, a Bad Boys harmadik része (Mindörökké rosszfiúk) megközelítette ezt az eredményt. Az előzmény után több mint tizenöt évvel forgatott, a sorozat Michael Bay-féle részeinél jóval fantáziátlanabb akcióvígjáték nagy meglepetésre a legnézettebb amerikai film lett a koronavírus-járvány első évében. Ez a két kasszasiker előkészítette a terepet Smith színészi visszatéréséhez, és a Richard királyt a sztár nyilvánvalóan annak is szánta.
A Venus és Serena Williams gyerekkoráról szóló, fanatikusan elhivatott apjukat középpontba állító filmet Smith hozta tető alá producerként, és több szempontból közös nevezőre hozza benne korábbi alkotói törekvéseit.
A Richard király klasszikusan építkező, tökéletesen kiszámítható, egyúttal erős érzelmi hatást keltő és elegánsan megrendezett hollywoodi tanmese arról, hogy a kemény munka és a töretlen hit mindig megtérül. Nehéz ebben a történetben nem észrevenni Will Smith személyes hitvallását, saját pályafutásához fűzött alkotói kommentárját.
Persze, Richard Williamsként gorombább és elgyötörtebb, mint a valóságban, a maszkmesterek kicsit püffedtté tették az arcát, de a Richard királyban ott sűrűsödik Smith színészi karrierje is. Ha egy hollywoodi sztár tisztességgel eljátszik egy ilyen szerepet, azért általában Oscar-díjat adnak, és kétség sem fér hozzá, hogy Will Smith ezúttal is tisztességes munkát végez.
