Még csak hajnali háromnegyed hat volt, amikor Fabian belépett a helsingborgi rendőrőrs legfelső emeletén levő tárgyalóba. Pár órán belül itt lesz az egész csapat, hogy meghallgassák Szikla előadását arról, mit talált az ICA Maxi térfigyelő kamerái által készített felvételeken a Lennart Andersson meggyilkolását megelőző hét anyagából. Az utóbbi napokat ugyanis ennek vizsgálatával töltötte, és valamennyien abban reménykedtek, hogy végre sikerül áttörést elérni a nyomozásban, amely – gyanúsított és valami erősebb nyom híján – mindeddig egy helyben állt.
Fabian azonban nem ezért volt most itt. Sőt, épp azért, hogy elkerülje a többieket. Bármilyen véleménnyel is volt az álmokról és a tudatalattiról, a legutóbbi rémálma rávilágított egy régóta meglévő, ám mindeddig tudatosan elfojtott érzésre, és most az egyetlen társaság, amire vágyott, a jegyzetekkel és fotókkal teletűzdelt, mágnestáblákkal borított fal volt.
Odaállt elé, és megállapította, hogy még mindig ott az összes információ. Bár két nyomozást gyakorlatilag már lezártak, a táblák még mindig tele voltak az áldozatok, az elkövetők és a tetthelyek fotóival. A különféle feljegyzések és ötletek között szerepeltek indítékok is, hol aláhúzva, hol bekarikázva, és számos színes nyíl kötötte össze egymással az információkat.
Közelről nézve a különféle gondolatmenetek nagyjából logikusnak látszottak. Távolabbról azonban nagyon is kaotikusnak, és így utólag belegondolva tökéletesen jellemezték azt, ahogyan az utóbbi hetekben dolgoztak.
Fogalma sem volt már, hány embert hallgattak ki az elmúlt héten, és hány térfigyelő kamera felvételét tanulmányozták át a legapróbb részletekig. Elég sokat, és bár voltak dolgok, amelyeket nem vettek észre, összességében mindent úgy végeztek, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és végül sikerült is elfogniuk két elkövetőt, akiket a bíróság majd elítél, és megkapják méltó büntetésüket.
Ám be kellett ismernie, hogy az egyes történések indítékát és magyarázatát illetően igazából a sötétben tapogatóztak.
Ahogy az a kislányhang ismételgette álmában, az egészet rosszul tudták.
Ezt be is vallotta. Ám arra, hogy ricinnel mérgezte volna meg, sem bizonyíték, sem magyarázat nem volt. Még kevésbé elfogadható indíték.
Hasonló volt a helyzet Assar Skanåsszal is. Senki sem kételkedett benne, hogy a férfi pedofil, aki feláldozta volna a bal keze valamennyi ujját azért, hogy zavartalanul megerőszakolhassa a hatéves Ester Landgrent. A pedofília azonban még távolról sem magyarázat arra, hogy a szír fiút, Moonif Ganemet egy óriási mosógépbe gyömöszölje, és halálra centrifugálja.
És itt volt még Lennart Andersson esete is. Szikla beszámolója talán majd árnyalja a képet, de mindeddig még nem sikerült hihető magyarázatot találniuk arra, miért késelték halálra egy csomó szemtanú előtt az ICA Maxiban.
Mivel a három gyilkosság mindössze néhány nap leforgása alatt zajlott le, minden erejükkel azon voltak, hogy találjanak valami közös nevezőt, ami összekötheti az ügyeket.
Miután ez nem sikerült, próbáltak három különböző indítékot találni. Mindennel megpróbálkoztak az idegengyűlölettől kezdve a szexuális visszaélésig, és összevissza variálták őket, hogy egyezzenek a meglévő nyomokkal.
Fabian odahúzott egy széket, és leült a mágnestáblákkal szemben. A fejében lassan alakot öltött egy merész gondolat, amely ellentmondott kollégái valamennyi okfejtésének és eddigi nyomozói tapasztalatának. De minél tovább nézte a képeket és feljegyzéseket, annál nyilvánvalóbbá vált.
Kis idő múlva azonban megszűnt a káosz, mintha sosem lett volna, és hirtelen elkezdett tisztán látni. A tér és az idő egy dolog. Az, hogy mi történt Északnyugat-Skånéban egy viszonylag behatárolható időszakban. Amit azonban most látott maga előtt, az valami egészen más volt.
A különbségekben rejlő hasonlóság.
– Nocsak. Hát te mit csinálsz itt, csirkefogó? – Szikla érkezett meg, egyik kezében kávétermosszal, a másikban egy laptoppal. – Nem mindennap látni téged itt ilyen korán. – Letette a termoszt. – Még csak hat óra húsz van.
– Tudod, hogy van ez így nyáron – vonta meg a vállát Fabian. Nem árulhatta el neki. Még nem. – Arra ébredtem, hogy már világos van, és képtelen voltam visszaaludni.
Szikla bólintott, ám a tekintetén látszott, hogy gőze sincs, miről beszél a másik.
– Ezért épp ide kellett beülnöd. Hát ez érdekes.
– Nem volt jobb ötletem.
Fabiannak szüksége volt még gondolkodási időre, és valami hihetőbb magyarázatra annál, mint hogy a lánya egy szeánsz során megidézett egy lelket, aki álmában megvilágosította.
– És te? Nem tudtam, hogy ilyen pacsirta vagy.
– Akkor nem ismersz. Berittől eltérően én egyre korábban ébredek. Hétvégén, mire felkel, én már a lefekvéshez készülök. Talán ezért is vagyunk még házasok – nevetett fel Szikla, és felcsapta a laptop tetejét. – Ma viszont egyszerűen csak időben be akartam érni, hogy megbizonyosodjam arról, hogy megfelelően működik a technika a reggeli előadásomhoz.
– Ja, tényleg, hiszen átnézted azokat a kamerafelvételeket.
Szikla bólintott.
– Bizony, és annyit mondhatok, hogy találtam néhány érdekességet. De majd akkor részletezem, ha mindenki itt lesz. Inkább te mesélj, hogy épp mivel foglalatoskodsz.
– Hogy mondod?
– Fabian. Itt üldögélsz, és bámulod a nyomozati anyagokat, amelyek közül kettőt már gyakorlatilag lezártunk.
– De a harmadikat nem. Ott még gyanúsítottunk sincs.
Szikla felsóhajtott, és a fejét csóválta.
– Na jó, ha nem akarod elmondani, hát… – Ám ennél tovább nem jutott, mert megcsörrent a mobilja. Homlokát ráncolva pillantott a kijelzőre. – Szikla vagyok… Vagyis Sverker Holm.
Nem az ezt követő tőmondatok ébresztették rá Fabiant, hogy valami komoly dolog történt.
– Igen… Rendben… Megyünk.
Hanem az, ahogyan Szikla arcából egy pillanat alatt kifutott a vér.
*
Fabian nem egyszer érezte már az oszlás szúrós, édeskés szagát. Stockholmban, még kezdő rendőrként, nyaranta gyakran hívták ki őket a lakók, akik hullaszagot éreztek a lépcsőházban. Most azonban épp arra lett figyelmes, milyen enyhe ez a szag. Annak ellenére, hogy Evert Jonsson már több mint egy hónapja halott volt.
Az pedig még különösebbé tette az esetet, hogy a nyár egyik legmelegebb hónapja volt, és a szagnak olyan erősnek kellett volna lennie, hogy a szomszédoknak már két hete riadóztatniuk kellett volna őket. Ehelyett erre csak most került sor, és még csak nem is a hullaszag, hanem egy Evert Jonssonnak címzett közüzemi számlalevél miatt, amelyet a férfi egyik szomszédja talált az előszobája padlóján, amikor bevitte a reggeli újságot.
„A maga helyében bekukkantanék Jonssonhoz a szomszédba.” Ez állt a borítékon kacskaringós kézírással. „Aztán esetleg felemelném a telefont, és hívnám a rendőrséget.”
Szikla megtorpant, és csak a fejét rázta, ezért Fabian maga lépett oda a sötétzöld nejlonhengerhez, és leguggolt, hogy kifürkéssze, mi lehet a belsejében. És bár a nap besütött az ablakon, és megvilágította a különös szerkezetet, képtelen volt átlátni a nejlonon.
Sziklához fordult hát, aki szemmel láthatóan olvasott a gondolataiban, és átnyújtotta neki a svájci bicskáját, amivel Fabian egyetlen vágással egy tízcentis rést hasított a nejlonon. Bár a rés viszonylag kicsi volt, a szörnyű bűz olyan erővel csapta meg az orrát, hogy ösztönösen hátrálni kezdett, hogy elkerülje a legrosszabbat. De ezzel máris elkésett. Mindössze pár másodperc leforgása alatt a szoba levegője úgy megtelt a szúrós szaggal, hogy Fabian most örült, hogy nem ért rá reggelizni.
Sziklának sikerült gyorsan az arcára kapnia egy maszkot, egy másikat pedig odadobott neki, ami jelentősen tompította az orrfacsaró bűzt.
Baktériumok mindenütt vannak, ám ezek a férgek csak úgy juthatnak be bárhová, ha a köpőlegyek valahonnan berepülnek, és a holttestbe petéznek, és ő eddig még nem látott és nem is hallott egyetlen legyet sem, bár bizonyára percek kérdése csupán, hogy idetaláljanak.
Odahajolt, és benézett a résen, de nem látott mást, csak egy pár vörös, zöld és lila színben játszó lábszárat és lábfejet. A bomlás bizonyos területeken már olyan előrehaladott volt, hogy az áldozat bőre egészen elfeketedett. A nejlonfalak belső oldalán valami zöldesbarna dolog nőtt, az alján pedig annyi pára és hullalé gyűlt össze, hogy nagy, barna, sűrű tócsát képeztek.
– Mondj valamit! – kérte Szikla. – Mit látsz?
– Nem sokkal többet, mint amire már feltehetőleg magadtól is rájöttél. Korai még megállapítani, Evert Jonsson-e az, de mindenesetre valaki van odabent.
Fabian bedugta a kést a résen, és egy egyméteres vágást ejtett a nejlonon, amelynek nagyobbik része leszakadt, és alatta szabaddá vált a gubó.
– Na ne, ez már túl sok! – rázta a fejét Szikla. – Nem akarok még egy újabb esetet! Főleg most, hogy végre sikerült lezárnunk két nyomozást, és minden erőnket az ICA-gyilkosságnak szentelhetnénk.
A holttest azon részei, amelyeket nem leptek el a nyüvek, sötét színűek voltak, és különböző mértékben püffedtek, akárcsak az áldozat szemgolyói, valamint a nyelve, amely akkora volt, hogy már be sem fért a szájába. Ám a legrosszabb állapotban mégis a hasa volt, amely, úgy tűnt, bármelyik pillanatban szétrobbanhat, szétfröcskölve a tartalmát.
– Ha már valakinek muszáj megölnie egy embert – folytatta Szikla, abba se hagyva a fejcsóválást –, miért nem tudja csak úgy simán megtenni, mint annak idején? Mi a fenéért kell ilyen beteges, gondosan kitervelt módon csinálnia? Most nézd meg – mutatott az áldozat egyik csuklójára, amelyről a rákötött szíj letépte a bőr nagy részét, lecsupaszítva a csontot. – Látod, mennyit küzdhetett hiába, hogy megpróbáljon kiszabadulni? Őszintén szólva fogalmam sincs, mihez kezdjünk vele. Még egy nyomozási ügy, és belerokkanunk. És ha engem kérdezel, ez sem tűnik egyszerűbbnek a többi esetnél.
Feltehetőleg ugyanaz lehet az összekötő kapocs e között és a három korábbi ügy között.
*
Irene Lilja elővette a gyümölcscentrifugát a költöztetődobozból, és az edényszárító mellé állította a konyhapultra, ahol a legkevésbé sem volt megfelelő helyen. De ez volt az egyetlen, naponta használt konyhagépe, és nem volt más szabad felület a közelében, ahol konnektor is lett volna.
Ez bizonyos értelemben elég sokat elárult a Hampustól és a perstorpi házból való kiköltözéséről. Fogalma sem volt, hogy talál majd helyet mindennek a kis, kétszobás, dél-helsingborgi lakásban. Bár kipakolt már vagy tizenöt dobozt, még legalább ugyanennyi volt hátra.
Valahogy majd csak megoldja, és úgy tervezte, aminek nem talál helyet, attól megszabadul, vagy elraktározza mindaddig, amíg meg nem engedhet magának egy nagyobb lakást. Az a lényeg, hogy Hampusnál egy hajszál se maradjon az ő cuccai közül, ezért is virított az egyik kupac tetején az a rémes flamingómintás edényfogó kesztyű is, amelyet az anyjától kapott karácsonyra.
A férfinak egyetlen rossz szava sem volt, pedig az egész jóval tovább tartott, mint Lilja tervezte. Szikla nyugodtan, módszeresen irányította a munkálatokat, és úgy ügyeskedett, hogy minden elférjen a furgonban, sőt, még az utánfutót is magával vitte, Liljának még csak kérnie sem kellett.
Amikor végre mindent felcipeltek a lakásba, Lilja meghívta Sziklát az utca túloldalán álló Sam Bárjába, ahol mindketten rendeltek egy-egy fatányérost extra béarni mártással és egy nagy korsó erős sörrel. Azután Lilja visszament a lakásba, és megpróbált rendet rakni, ám ehelyett félóra múlva elaludt az ágyon, a ruhahalmok kellős közepén.
Átaludta az egész éjszakát, és reggel nyolcig fel sem ébredt. Akkor meglepődött azon, hogy Hampus egyetlenegyszer sem kereste telefonon, amióta hazaért a knutstorpi autóversenyről. Lilja arra számított, hogy a férfi azonnal ráveti magát a telefonra, amint felfedezi, hogy nemcsak ő, hanem az összes holmija is eltűnt.
Később persze rájött, hogy pontosan ez történt. Annyi volt a magyarázat, hogy a mobilja lemerült, és amint sikerült beüzemelnie, látta, hogy Hampus gyakorlatilag egész éjjel hívogatta. Egészen pontosan huszonkétszer.
Ő erre letiltotta a férfi hívásait, és hamarosan le is cseréli a telefonszámát egy titkosra. Hampus többé nem játszott szerepet az életében, ahogyan ő sem a férfiéban. Végre nem kellett többé aggódnia sem az italozása, sem a viták és szidalmak miatt. Végre nem kell örökösen elnézőnek lennie valamiért. Nem is kell foglalkoznia többé az egésszel.
A költözéssel az volt az egyetlen gond, hogy túl sokáig várt vele. Mert bár még csak egy napja érkezett a városba, a Hampusszal együtt töltött idő már csupán történelem volt számára. És hasonló volt a helyzet azokkal a nácikkal is, akik betörtek az otthonába, és horogkereszteket fújtak a falakra.
Olyan volt, mintha új életet kezdett volna, és a régiből lassan csupán töredékekre emlékezne. Mintha nem is ő lett volna az, aki porig égette a klubhelyiségüket, és azzal fenyegetőzött, hogy mindenféle indokkal lecsukatja őket, ha csak ránéznek.
Bevitte magával a fogmosópoharát a fürdőszobába, és a szekrény egyik polcára tette. Itt más szagot érzett. Nem volt kellemetlen, csak más. Mindig ez van, ha költözik az ember. Hozzászokik az új illatokhoz és a szokatlan hangokhoz.
Két évre írta alá a bérleti szerződést. Ez hosszú idő, ha azt vesszük, hogy a lakás elég egyszerű volt, és a város egyik, nem túl igényes negyedében állt. Sosem szerette a déli városrészt. Jelenleg azonban bárhol jobban érezte magát, mint Perstorpban, és talán az új környéket is megszokja majd.
A szomszédokról nem sokat tudott, de biztos nem sokban különböznek más szomszédoktól. A mellette levő lakásban egy idősebb néni lakott, aki beköszönt neki, amikor Sziklával épp teljes gőzzel pakolták a cuccokat. Kedvesnek látszott, ám valószínűleg a hallókészüléke nélkül tök süket volt, legalábbis Sziklának ez volt a benyomása, amikor beszélgetni próbált vele.
A másik oldali szomszédja pedig egy bizonyos „P. Milwokh” volt, akiről nem tudta, ki lehet. A név mégis valahogy ismerősen csengett, már az első alkalommal is, amikor meglátta, azután, hogy Molander háromszögeléses módszerrel nem messze innen kijelölte Assar Skanås mobiljának a helyét.
Ott azonban senki nem nyitott ajtót, és mivel az ajtó belső oldalát egy vastag sötétítőfüggöny fedte, hiába próbált bekukucskálni a levélbedobó nyíláson. Ezek után öt teljes percig állt ott, ujját a kis nyomógombon tartva, mire végre feladta, hogy nyugodtan pakolhasson tovább. Elvégre ezért vett ki aznapra szabadnapot.
Egy hang azonban ismét másfelé terelte a gondolatait. Tisztán hallotta a vécéöblítés távoli hangját, mégis nehezére esett meghatározni az eredetét. A sarokban nem hallotta, hogy a szennyvízelvezető csöveken át víz folyt volna lefelé, ami annyit jelentett, hogy a felette levő lakást kizárhatta. Ráadásul eszébe jutott, hogy Molander egyszer azt állította, egy házban a hanghullámok könnyebben terjednek lefelé, mint felfelé, ezért aztán az alatta levő lakásból sem jöhetett a hang.
Így már csak a mellette levő maradt.
Az, amelynek ajtaján a „P. Milwokh” név állt.
Csak akkor szállt el minden kétsége, amikor óvatosan lehúzta a falon található apró láncot, mire a szellőzőnyílás fehérre festett kis vasablaka kinyílt. Nemcsak a víz csobogását és a lefolyó hangját hallotta tisztán, de még a porcelánra hulló utolsó vízcseppek koppanását is, mielőtt ismét csend lett.
*
Jóllehet, a Hallberg-Rassy egy viszonylag nagy méretű vitorlás volt, mégis könnyedén be lehetett navigálni a rååi vitorláshajó-kikötőbe, a többi hajó közé. Odakint, a kikötő bejáratánál szembefordult a széllel, majd leeresztette a fővitorláját.
Fabian úgy harmincméternyire onnan az északi rakparton állt, kezével árnyékolva a szemét, és érdeklődve figyelte a hajót, ahogy az alsó vitorlarúddal beállították a vitorlát, mire a fővitorla befogta a szelet, és hangtalanul átvette a motor szerepét.
Előző este, amikor Hugo Elvin Pettersson hajóját kereste, találkozott a tulajdonosaival, akik azt mondták, a következő kikötőhelyük Humlebækben lesz, Dániában, amint jobbra fordul az idő, azután pedig Göteborgba fognak behajózni.
Fabian ezt jelnek vette, és a lelke mélyén elhatározta, hogy enged a gyerekek kérésének, és vesz egy vitorlást, amint a kedélyek lenyugszanak.
Előszedte a kartondobozt, amelyben az Elvin íróasztalfiókjában talált holmik voltak, majd megindult elhunyt kollégája elhagyatott öreg facsónakja felé, amely egy állványon állt a rakparton. Hillevi Stubbst még sehol sem látta, amit különösnek talált.
Hillevi ugyanis sosem késett. Sőt, általában jóval a többiek előtt ért oda a találkozóhelyre. Fabian meg sem tudta volna számolni, hogy amikor Stockholmban együtt dolgoztak, a nő hányszor jelezte látványosan, ha a másodpercmutató már túlhaladt a megbeszélt időponton.
Viszont az is igaz volt, hogy Hillevinek egy óra volt az út a malmői rendőrőrstől idáig, és nyíltan megmondta, hogy sem ideje, sem kedve nincs az egészhez, egyedül azért ment bele, hogy találkozzanak, mert Fabian kérte rá.
Stubbsszal korántsem volt könnyű kijönni, de hát mit lehet tenni?
Muszáj volt megbeszélnie valakivel a helsingborgi csapaton kívül. Ha másért nem is, legalább azért, hogy megbizonyosodjon róla, elegendő terhelő bizonyítéka van ahhoz, hogy előrukkoljon vele. Ezenkívül azt is egyre fontosabbnak érezte, hogy a munkája ne vesszen kárba, ha esetleg történne vele valami.
Nem mintha folyton hátranézegetett volna a válla fölött, de tisztában volt vele, hogy Molander végzett Elvinnel, amikor rájött, hogy az le akarja leplezni.
Hóna alatt a kartondobozzal Fabian felmászott a hajó farának támasztott létrán, és meglátta a kis növésű, ám annál testesebb Stubbst, aki a fedélzeti ülésen fekve élvezte a napsugarakat.
– Hát itt vagy – szólalt meg Fabian.
– Hol máshol? Azt hitted, elkésem? – kérdezte a nő, ki sem nyitva a szemét.
– Dehogy, miért is tennéd?
– Ez majdnem olyan jó kérdés, mint az, mit keresek itt – nyitotta ki a szemét Hillevi, és felült. – Tudom, hogy ez Elvin hajója – folytatta, úgy, hogy Fabiannak esélye sem volt közbevágni. – És tisztában vagyok azzal is, hogy szeretnéd, ha átvizsgálnám, ahogy a lakását is. De miért?
– Szerintem az lesz a legjobb, ha megnézed a saját szemeddel – vette elő Fabian az egyik, kék színnel megjelölt kulcsot, amelyet Elvin íróasztalfiókjában talált, majd a kajütbe vezető ajtóhoz lépett.
– Nem akarok csalódást okozni, de nem azért jöttem, hogy bármit is megnézzek. Nem ezért szálltam fel a kompra, és vezettem el idáig. Hanem azért, hogy ráébresszelek, el kéne ezt engedned. Hidd el nekem, nem volt abban a lakásban semmi, ami bármi másra utalt volna, mint hogy Elvin öngyilkos lett. Legalábbis a te kitalációidat leszámítva.
– Dehogyisnem. – Fabian óvatosan a zárba dugta a kulcsot, majd elfordította. – De térjünk vissza erre később.
– Mit nem értesz? Nincs miről beszélnünk. Malmőben egymást érik a lövöldözések, amelyekkel nekem kell foglalkoznom, és ha nem tévedek, nektek is van most egy új esetetek Klippanban. Te meg csak itt álldogálsz, egy régi kollégádat siratva, és azt akarod, hogy vizsgáljam meg a hajóját – tárta szét a karját Hillevi. – Neked ez nem tűnik furcsának?
– De igen, valóban – tolta szét Fabian az ajtószárnyakat, majd eltűnt odalent a kajütben. – Ezért is kellene nekilátnunk, amint lehet. Nekem ugyanis másfél óra múlva megbeszélésem lesz.
Stubbs nagyot sóhajtott, majd lemászott a hajótatba.
– Azt már a stockholmi időkben is tudtam, hogy nehéz eset vagy. De hogy rosszabb, mint egy akaratos kisgyerek… – Azután elhallgatott, és körülnézett a szűkös kajütben, amely tele volt zsúfolva mappákkal, fotókkal és jegyzetfüzetekkel, feliratozott dobozokkal és bizonyítékok tárolására szolgáló zacskókkal, különféle színű kábelekkel összekötött elektronikus eszközökkel, külső memóriával ellátott számítógépekkel, egy mikroszkóppal meg még egy csomó mindennel. Annyi minden volt ott, hogy képtelenség lett volna megmozdulni anélkül, hogy az ember bele ne ütközne valamibe.
Fabian elfordított egy áramkapcsolót, mire felgyulladt egy csomó apró lámpa, amelyek megvilágították a fényképekkel és feljegyzésekkel teli mágnestáblát, valamint a számítógép mellett tornyosuló iratkupacot. Fabian pontosan ilyen reakcióra számított Hillevitől, és pár percig hagyta, hogy körülnézzen, és próbálja befogadni a látványt. A nő végül odafordult hozzá.
– Na jó, halljuk!
Hillevi arrébb tett egy könyvkupacot az egyik kanapéról, azután leült.
– 2007 nyaráig Molandernek viszonya volt ezzel a nővel. A neve Inga Dahlberg, és a szomszédságában lakott. Ám Molander apósa, Einar Stenson már egy évvel korábban gyanút fogott, és egészen odáig merészkedett, hogy titokban fotósorozatot készített róluk, amint azt te is látod.
Stubbs a fotókat tanulmányozta, miközben Fabian elővett egy helyszínelésről készült jegyzőkönyvet.
– 2007. április 21-én Stenson a saját konyhájában vesztette életét vidéken, Ringsjöstrandnál. A nyomozati anyag tanúsága szerint az eslövi rendőrség balesetnek minősítette az esetet. Szerintük megcsúszott a frissen fényezett padlón, és hassal ráesett a nyitott mosogatógépre, amelynek evőeszköztartójában egy kés állt, hegyével felfelé. Ám ha hiszünk Elvinnek és a jegyzeteinek, ez korántsem baleset volt, és miután magam is utánajártam a dolognak, egyet kell értenem vele. Négy hónappal később pedig Inga Dahlberget is meggyilkolták, ez volt az úgynevezett „veni gyilkosság”.
– Ő volt az, akit egy raklaphoz erősítve leúsztattak Rååtól Venig?
Fabian bólintott.
– Azt hittem, azért már elítéltek valakit.
– Arra a dán szatírra, Bennie Willumsenre gondolsz, aki épp akkoriban szedte áldozatait a svéd oldalon? Tény, hogy a brutális elkövetési módszer annyira emlékeztetett az övére, hogy amikor végül elkapták, ezt az ügyet is a nyakába varrták. A baj csak az volt, hogy Willumsennek volt alibije, ezért végül felmentették.
– Oké, szóval Molander kinyírta az apósát, hogy ne derüljön ki a kis titkuk a szeretőjével. Eddig értem. De miért ölte meg a nőt?
Fabian vállat vont.
– Talán Inga megunta, hogy csak titokban találkozhatnak, és megfenyegette Molandert, hogy ha nem hagyja ott Gertrudot, mindent elmond neki.
– Gertrud a felesége?
– Igen, és az ember azt gondolná, ennyivel be is érte. Nincs több gond. De három évvel később, 2010 nyarán ismét lecsapott. Én épp akkor költöztem le, és egy olyan ügy szakadt a nyakamba, amelynek áldozatai a saját általános iskolai osztálytársaim voltak.
– Igen, hallottam erről. Szörnyű lehetett.
Fabian bólintott, majd rövid időre elhallgatott, mielőtt folytatta volna.
– A helyzet az, hogy az Ingela Ploghed ellen elkövetett gyilkossági kísérlet – aki egyébként szintén osztálytársam volt – különbözött a többitől.
– Milyen értelemben?
– Nem olyan nagyon, de ahhoz eléggé, hogy felfigyeljek rá. Elrabolták, és eltávolították a méhét. Ez az elkövetési mód amúgy eléggé egybevágott a többi gyilkossággal. Azt leszámítva, hogy a műtét előtt megerőszakolták, ami egyetlen másik áldozattal sem történt meg.
– És a csapat többi tagjának mi volt erről a véleménye?
– Nem támogattak, különösen Molander, érthető okokból. És amint az elkövetőt sikerült azonosítani és ártalmatlanná tenni, az egész feledésbe merült. Legalábbis én ezt hittem. Valójában azonban Hugo Elvin rajta tartotta a szemét, és magánnyomozást folytatott, amelynek eredményét most itt láthatjuk, és végül ez okozta a halálát is.
– És te mindezt kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal tudod alátámasztani?
– Abból indulok ki, hogy minden, ami szükséges, itt van – mutatott körbe Fabian. – Remélem, te majd segítesz végignézni.
Stubbs körülnézett.
– Na igen, valóban van itt egy s más. De ettől még egyik sem kétségbevonhatatlan. Ha az lett volna, Elvin maga lépett volna vele a nyilvánosság elé.
– Talán már nem maradt rá ideje.
– Miből gondolod, hogy Molandernek nem volt alibije? Mint annak a Willumsennek. Mert akkor borul az egész elmélet.
– Igazság szerint Inga Dahlberg meggyilkolásának időpontjára van alibije. Ugyanis épp azon a hétvégén ünnepelték a házassági évfordulójukat Gertruddal Berlinben. De nézd csak meg ezt! – Fabian előhúzta a „Berlin” feliratú mappát, majd előkeresett belőle két kinyomtatott beszállókártyát. – Ez bizonyítja, hogy aznap oda-vissza megjárta Berlint, és közben épp elég ideje volt arra, hogy elkövesse a gyilkosságot.
– Ez jó, a kérdés csak az, hogy helytálló-e. Ha ugyanis az ördög ügyvédjét akarom játszani, talán nem is Molander vette a jegyeket. Talán olyasvalaki tette, aki bosszút akart állni rajta. De induljunk ki abból, hogy ő volt. Talán még be is csekkolt a pultnál. De ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy felszállt a gépre. És még ha meg is tette, lehetett annak egész más oka is, mint hogy meggyilkolja Inga Dahlberget.
– Persze, teljesen igazad van. Nem százszázalékos bizonyíték. Mégis egész biztos vagyok benne, hogy a segítségeddel bőven eleget találunk ahhoz, hogy életfogytiglanra ítéljék. Nézzük például ezt itt – emelt fel Fabian egy néhány centiméteres, átlátszó bagolyfigurát. – Pontosan olyan, mint azok a kristálybaglyok, amilyeneket a felesége, Gertrud gyűjt. Ez azonban műanyagból készült, és Elvin a lábába forrasztott egy nyílást, amelybe egy mikrofont, egy jeladót és egy elemet helyezett.
– Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes volt.
– Én sem. Feltehetőleg magától Molandertől lopta az ötletet. Ő ugyanis ugyanezt a hangfájlkezelő programot használja – sétált oda Fabian a számítógéphez, bekapcsolta, majd kikereste a felvett hangfájlok közül az utolsót. – Ez a felvétel tegnap este 23:49-kor készült, amikor épp itt voltam. – A háromszög alakú szimbólumra kattintott, mire a képernyőn mozogni kezdett egy időjelző.
– Na várjunk csak! Miről beszélgettetek? – hallatszott Molander hangja. – Gertrud! Azt mondtam, várj!
– Ingvar, megijesztesz.
– Tudni akarom, miről beszélgettetek!
– Most már tényleg nyugodj meg.
– Én nyugodt vagyok! Csak épp meg kell tudnom…
– Dehogy vagy nyugodt! Ráadásul későre jár. Majd megbeszéljük máskor, mert most úgy döntöttem, a vendégszobában fekszem le. És nagyra értékelném, ha békén hagynál.
– Majd békén hagylak, ha elmondod, mi a francot keresett itt Fabian Risk!
Itt Gertrud felsóhajtott.
– Ha már mindenáron tudni akarod, azért volt itt, mert én hívtam, hogy közösen kitaláljunk valami munkahelyi meglepetést a közelgő, kerek születésnapodra. Ne nézz már olyan döbbenten! Hiszen hatvanéves leszel! És tudod, hogy szeretek időben elkészülni, úgyhogy máris nekiláttam egy nagy buli szervezésének, amelyre meghívtam valamennyi barátodat és munkatársadat. De ezek után már nem lesz meglepetés. Na jó éjszakát!
Hallatszott, amint Molander összecsapta a tenyerét. Előbb egyszer, majd még egyszer, azután harmadszor is, lassú, elnyújtott tapssá alakítva.
– Hú! Micsoda előadás! Milyen nagyszerű színészi alakítás! Kis híján elhittem.
– Ezt meg hogy érted? Ingvar, miről…?
– Hazudsz! Azt hiszed, nem látom rajtad? Az igazat akarom tudni, és amíg el nem mondod, nem mész sehova!
– Melyik igazat? Arról, hogy miért utaztunk Berlinbe a házassági évfordulónkon? Erre gondolsz?
– Nem tudom, mi köze ennek a házassági…
– Tényleg nem? Biztos vagy benne?
– Gőzöm sincs, miről beszélsz, de ha azt hiszed, megúszod annyival, hogy eltereled a szót, hát…
– Ingvar, nem tudom, mit művelsz. – Gertrud hangja kis híján elcsuklott. – Egyvalamit azonban biztosan tudok. Ha van itt valaki, aki nem mond igazat, az te vagy. – Itt tisztán hallatszott, hogy sírva fakadt. – Istenem, hogy tudtam hozzád menni…
– Gertrud, várj már egy kicsit! – dübörögte Molander egyre távolabbról. – Gertrud, itt maradsz! Itt maradsz, ha hozzád beszélek!
Ismét egy ajtó csapódása hallatszott. Azután csend.
Fabian felpillantott a számítógépről, várva Stubbs reakcióját.
– Megbizonyosodtál afelől, hogy jól van? – kérdezte az végül.
– Délelőtt felhívtam párszor, de csak egy rövid sms-ben válaszolt, hogy hagyjam békén, és ha van még kérdésem, Ingvart keressem meg vele.
– Elszállt a bátorsága, és ebben talán nincs is semmi különös. Számára az a legegyszerűbb, ha homokba dugja a fejét, és úgy tesz, mintha az egész meg sem történt volna.
Fabian bólintott.
– De, valószínűleg.
– Vagyis egészen idáig vezettél?
– Persze. Miért?
Stubbs behunyt szemmel a fejét rázta. Egy pillanattal később pedig már szállt is kifelé, és még mielőtt Fabian a fedélzetre ért volna, a nő máris a földön volt, és futólépésben a férfi autójához sietett, amely jó tizenöt méterre állt a hajótól.
Fabian utána akart kiáltani, hogy megkérdezze tőle, mégis mit művel, ám ugyanabban a pillanatban maga is rájött, és inkább a nő után sietett. És hirtelen fájdalmasan tisztán látta, mekkora végzetes hibát követett el.
Mióta?
Míg az autóhoz szaladt, folyton a fülébe csengett a kérdés, és mire végre odaért, Stubbs már hanyatt vágta magát, és fejét az autó alvázának hátulja alá dugta. Fabian mindvégig aggódott emiatt, és hiába, hogy az elmúlt huszonnégy órában egyre erősödött benne az érzés, mégsem esett le neki a tantusz.
Meg nem tudta volna mondani, meddig várt, mire Stubbs végre végzett, és felegyenesedett.
– Pontosan, ahogy gyanítottam – jegyezte meg a nő félvállról.
Minden szava pofonként érte Fabiant.
Hillevi a magasba emelte a kis fekete műanyag korongot.
– Őszintén szólva nem is értem, mit gondoltál.
Fabian a nő kezében lévő elemes jeladót nézte, és a kérdés, amely a hajótól a kocsiig vezető úton már megfogalmazódott benne, most fejbevágta.
Mióta?
Mióta lehetett ott?
Mióta tud Molander a dologról?
Stefan Ahnheim: A halálos X
Fordította: Erdődy Andrea
Animus, 2021
