UIP Duna
Kultúra

Ha azt hiszed, hogy a hang alapján vadászó gyilkos földönkívüliek veszélyesek, akkor még nem találkoztál emberekkel

A Hang nélkül az első részével leiskolázta a suspense-, a sci-fi- és a posztapokaliptikus thrillereket, második részével pedig leiskolázza… nos, azokat, akik valaha is folytatást készítettek egy filmhez. Kritika.

Mivel a „mi lenne velünk, ha véget érne a világ abban a formában, ahogy ismerjük” téma gyakorlatilag egyidős az irodalommal – és így a filmművészettel is –, a mai kor gyermekének bőséggel volt alkalma ilyen történetekkel találkozni. Ezeknek az egyik fő vonzerejét – a mégoly gyarló emberiség legyőzhetetlenségét megéneklő katarzis mellett – az adja, hogy a befogadó elmereng: vajon az adott történet szabályrendszerében ő maga hogyan tudna alkalmazkodni? Le tudnánk-e hagyni egy, az agyvelőnkre pályázó zombihordát? Hol helyezkednénk el a táplálékláncban a Mad Max világában? Extrém erős gyomrúak elgondolkodhatnak azon is akár, vajon bele tudnának-e állni June-hoz hasonló harciassággal a forradalmárszerepbe, vagy megadóan tűrnék a szolgálólányok sorsát?

A jól sikerült posztapokalipszis-sztorik bőséggel adnak is válaszjavaslatokat arra, miként is lehet túlélni az adott világot – és a Hang nélkül első része különösen erős volt ebben. Láthatóan végiggondolták, hogyan lehet a mi világunk szabályai mentén (azaz, mondjuk, nem szuperhőssé változva) túlélésre berendezkedni egy olyan közegben, amelyet rejtélyes, gyilkos lények tesznek életveszélyessé, akik a legkisebb zajra is odasereglenek, és lehentelnek mindent, ami él és mozog. Hogyan lehet a mindennapokat teljes csendben működtetni, hogyan lehet gyerekeket nevelni, élelemhez, gyógyszerhez jutni, vagy, mondjuk, kisbabát szülni, majd az újszülött sírására, ami itt nem csak idegtépő, de egyenesen életveszélyes, megoldást találni.

Ezek az apróságok szinte önmagában is elég izgalmassá tették volna a filmet, ám szerencsére John Krasinski nem érte be ennyivel, és sztorit is írt a mozihoz, majd, ha ez nem lett volna elég, vaskosan megöntözte suspense-zel. Angol nyelvet nem ismerő olvasóimtól itt kérek elnézést, de ezt a fogalmat, ami a horrorfilmekben gyakran használt, a „hamarosan kétségkívül valami rossz fog történni” felfokozott izgalmi állapotát egyszerűen nem lehet normálisan magyarra fordítani. A Hang nélkül tehát egészen kiváló volt szörnyfilmnek, horrornak, posztapokaliptikus és családi drámának egyaránt, így a folytatás híre egyszerre volt örömteli – hurrá, megtudjuk, hogyan folytatódott a sztori – és aggasztó – jaj, csak el ne rontsák. Jelentem, nem rontották el.

Kapcsolódó
Bárcsak minden horror olyan lenne, mint a Hang nélkül
Hogyan lehet a folyamatos, lélegzet-visszafojtott rettegés ennyire jó? Avagy az ideggyenge kritikus találkozása a szörnyfilmmel. Kritika.
UIP Duna

Amikor az Abbott családot utoljára láttuk, eleve nyugtalan és gyászterhes életük alighanem legturbulensebb napján voltak túl, nem minden áldozat nélkül: sérülések, ijedelmek, apa odaveszett, kistesó megszületett, és az addig viszonylag biztonságos otthon is odalett az éjjel. A mérleg pozitív oldalán viszont született egy válasz arra, van-e bármilyen fegyver a szörnyek ellen: bizony van, és úgy néz ki, csak Abbotték lánya, Regan tudja, hogy mi az. A második rész közvetlenül a szörnyű éjszaka után veszi fel a fonalat – hogy a család kisfiát, Marcust alakító Noah Jupe durván megnőtt egyik napról a másikra, arról bölcsen elfeledkezünk. De csak miután kaptunk egy fontos nyitó jelenetet: a nyitány visszarepíti a nézőket arra a napra, arra a baseball-meccsre, amikor hőseink élete örökre megváltozott.

Hogy a szörnyek miként kerültek ide, azt nem spoilerezném el, remélem, más kollégák sem teszik majd, azt azonban megjegyezném, úgy jött el ez az új időszámítás, hogy azzal lehetőséget nyílt arra, hogy a már most berendelt harmadik részt ne érezzük feleslegesnek: ott ugyanis alkalom nyílik majd, hogy teljesen körbe érjen a történet. Reméljük, ott abba is hagyják – de térjünk vissza a tárgyhoz: Abbottéknak tehát oda az otthonuk, így útra kelnek, hogy újat keressenek, ám ahová érkeznek, ott nem látják őket túl szívesen, újabb sérülést is beszednek, és az ellátmány is kevéske. Sebaj, Regan úgyis azt hiszi, élő, biztonságban lévő emberek üzennek nekik, és azt is tudja, honnan, és hogyan lehet odajutni. Ami, nem is kell mondanom, tökéletesen lehetetlen küldetés. Az Abbott család tagjai mindenesetre elszakadnak egymástól, a film fő kérdése pedig, hogy képesek lesznek-e külön-külön boldogulni.

UIP Duna

Krasinski ezt a filmet is átgondolta, megtartotta azt az arányérzéket, amit az első filmben annyira szerettünk, sőt, egy kicsit még finomabbra is hangolta a jumpscare-mennyiséget, de azért persze így is ugrándozunk a moziszékben épp elégszer. Ezzel együtt a második rész kevésbé elviselhetetlenül feszült, és ez, bármilyen ellentmondásosan is hangzik, egyszerre jó és rossz is: a magamfajta ideggyenge (szebben fogalmazva: túlfejlett empátiájú) néző kevésbé retteg végig, ami kicsit könnyebbé teszi az élményt – ugyanakkor kicsit hiányzik is az a folyamatos szorongás, ami az első filmet olyan szörnyűvé, egyúttal zseniálissá tette. Mivel ez az erős élmény kimarad, egy enyhe hiányérzet jelentkezik, ám ami így kiesik hangulatban, az visszajön történetben: rengeteget tudunk meg visszamenőleg is, és lépünk egyet a jövő felé is, a világ gazdagodik, az új szereplők és helyszínek kellően érdekesek.

Közben a film ugyanúgy nem ül le, ahogy az előző sem, legfeljebb néhány pillanatnyi szusszanást kapunk. Krasinski remekül érzi, hogyan kell az érzelmi hullámvasút útvonalát megrajzolni ahhoz, hogy tényleg hullámvasút legyen amit látunk, nem pedig a néző folyamatos rángatása. Az alakítások továbbra is kiválóak, Cillian Murphynek, bizony, nem csak a jólfésültség és az őrület áll jól, hanem a megtört vadember is, Emily Blunt kissé hátrébb lépett, ezt a filmet sokkal inkább áttéve Millicent Simmonds vállára, aki teljesen zökkenőmentesen viszi is azt.

UIP Duna

A hang és a zörejek használata továbbra is mennyei, a látvány egyrészt az új helyszínek, másrészt a – vélhetően a megnövekedett CGI-büdzsé nyomán – többet, jobban megmutatott lényeg miatt szintén gazdagodott. A frissesség varázsának híján, mivel az összehasonlítás elkerülhetetlen, a folytatás talán egy leheletnyivel elmarad az első résztől, de még ezzel együtt is jobb, mint amit folytatás címszóval Hollywood jellemzően fel szokott vonultatni. Ráadásként pedig ott van az a tény, hogy John Krasinski, miközben tökéletesen működtet tovább egy bejáratott szerkezetet, és hoz be új szálakat, egyszerre fogalmaz meg méltatást és lesújtó kritikát is az emberi fajról, aminek a megmentése, persze, már megint az új generációra marad.

A Hang nélkül 2. június 17-től látható a hazai mozikban, 97 percben. 24.hu: 9/10

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.