Kultúra ismeretlen budapest

Majomnak nézték a vendéget egy budai fogadóban

A viccet szerencsére mindenki értette.

A furcsa, fájdalmas, vagy épp sértő viccek hosszú évszázadok óta nevettetik, vagy épp háborítják fel az embereket, ezek alól pedig a magyarok sem kivételek, de míg a középkorban inkább ragadványnevekben voltunk erősek – így lett egy pottyantós vécét használó Györgyből Georgius Polczonzaro dictus, azaz Polconszarónak nevezett György –, addig az elmúlt évtizedekben inkább az ökölcsapással felérő szóviccek, illetve különleges vállalkozásnevek – köztük az őslényekkel teli szigetet idéző Jurácsik Park, vagy a préselt virágokból ékszereket készítő Való Virág – domináltak.

Mindezek azonban egyáltalán nem a XX. század gyermekei, hiszen a magyar fogadók egyike már a XIX. században is nyitott volt arra, hogy a kor legfárasztóbb cégérével nevettesse meg az embereket, ami

nemes egyszerűséggel majomnak nevezte a betérőket.

Fotó: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Első hallásra mindez persze egyáltalán nem tűnik szerencsés ötletnek, a kérdéses épület bejáratát díszítő táblát látva azonban máris változik a helyzet:

a Gasthaus zu die 3 Affen (Vendégfogadó a Három Majomhoz) cégérén látható ajtó egyik ablaktáblája ugyanis egy apró tükör, amiben a belépni vágyó a saját arcát láthatta, a mindössze két majom képét rejtő festmény pedig azonnal értelmet nyert.

A hosszú évtizedekre közszemlére tett festmény a vicc mellett egy kissé idealizált tabáni látképet is bemutat: legnagyobb részét ugyan a fogadó épülete foglalja el, tőle balra azonban egy lócát, illetve fakerítést láthatunk, ami mögött jókora fa nyúlik az épület fölé.

A tábla a budapesti Montmartre-nak nevezett Tabán szélén, a mai Hegyalja út vonalát követő, azzal szomszédos, egy legenda szerint Casanova egykori szállását is rejtő Hadnagy utca egyik házát díszítette.

A szegényes vályogházaival, girbegurba utcáival, és a Gellérthegy oldalában futó szőlőivel falu volt a városban, házai közt sétálva pedig a járókelő száz évvel ezelőtt a művészeti élet legfontosabb alakjaival találkozhatott, hiszen az 1933-1936 közt lebontott negyed romantikus vendéglői, borozói és látképe szinte mágnesként vonzották az ihletet és szórakozást kereső Krúdy Gyulát, Szép Ernőt, vagy épp Szerb Antalt, aki a Budapesti kalauz marslakók számára (1935) című művében külön fejezetet szentelt az addigra már jórészt eltörölt területnek:

[…] Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt. Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság. […]

A Hadnagy utca részlete, 1928. Fotó: Fortepan/Saly Noémi

A harmincas évekre sokak szerint menthetetlenné vált, jórészt földszintes épületek helyén az eredeti tervek szerint  modern villákkal és toronyházakkal teli negyed jött volna létre, az álmok azonban az anyagi források hiánya, illetve a második világháború kitörése miatt sosem váltak valósággá, így ma – az Erzsébet híd budai hídfőjétől induló utakat, a török dzsámiból lett Alexandriai Szent Katalin-templomot, illetve néhány túlélő házat leszámítvailletve a Rác fürdő óriási összegből átépített, évek óta megnyitásra váró épületét leszámítva – park van a helyén.

A bontás előtt jóval múzeumba került cégér ma két példányban létezik: eredetijét a Kiscelli Múzeum állandó kiállításán láthatjuk, a századforduló egy kevéssé ismert festőművésze, a Budapesten és Párizsban tanult Mányai József (1875, Székesfehérvár – ?) által készített másolata pedig a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének része.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.