Veszekedtél már akkorát életedben, mint a Malcolm és Marie két főhőse?
Ilyen hosszan talán nem, de azért veszekedtem már.
Amikor a rendezővel, Sam Levinsonnal terveztétek a filmet, te inkább a valószerűség vagy a stilizált színpadiasság felé akartad tolni a film nagy veszekedését?
Amikor kitaláltuk, hogy fekete-fehér legyen a film, eleve el akartunk szakadni a realizmustól. A színes film korszakában a fekete-fehérnek ez a jelentése egyértelmű. Azt hiszem, a dialógusoknál is az volt Sam szándéka, hogy ne a szomszédtól elhallott szövegeket írjon. Ezek vállaltan írott párbeszédek, inkább a hatvanas évek bizonyosfajta amerikai filmjeihez akartunk közel kerülni. Tehát a kisrealizmus nem volt célunk, az érzelmi realizmus viszont igen – a szereplőink viselkedésének köze kellett, hogy legyen a valósághoz.
A film egyik rétege egy párkapcsolati krízisről szól, a másik a művészi hitelességről. Az utóbbihoz hogyan tudtál kapcsolódni? Hogyan merül fel ez a kérdés az te munkádban?
Számomra elsősorban ez egy párkapcsolati, érzelmi film. Azzal a részével tudtam menni. De úgy látom, az Egyesült Államokban nagyon fontos a filmnek az a szakmai, művészi témája, amit említettél. Benne van a levegőben, bár nem annyira szeretnek róla beszélni. Nagyon óvatosan közelítenek hozzá, mintha tabuként kezelnék. Ez a film fogadtatásán is érződik. Az én szakmámban hasonló problémák csak közvetve és kevésbé látványosan merülnek fel, emellett még viszonylag kívülállónak érzem magam az országban. Sok mélyen húzódó problémát csak lassan kezdek megérteni, zavarban is vagyok tőlük.
Megosztja a nézőket meg a kritikusokat, hogy tabusított témákat hoz felszínre a film?
Úgy érzem, hogy van egy ilyen kellemetlen hozadéka. Azt gondolnád, az Egyesült Államokban milyen nagy kultúrája van a szabadságnak, ami igaz is, mégis jó néhány téma van, amiből tabut csinálnak. Ez ritkán szokott jót tenni a művészetnek. A filmkészítésnek mindenképp rosszat tesz.
Milyen tabukra gondolsz?
Szerintem például keveset beszélnek róla, mit jelent, ha egy melegekről szóló történetet heteró rendező dolgoz fel, vagy ha egy fekete problémákról szóló filmet nem fekete rendező rendez. Vagy akár egy nő történetét férfi meséli el, és fordítva. Ezek szerintem is fontos kérdések. Malcolm hosszan rugózik ezen a filmben, és mindenkinek van is erről politikai véleménye, de azt érzem, hogy nagyon nehéz róla nyíltan beszélni.
Az identitás kérdése újra központi szerepet kapott a művészetekben, de nagyon sok leegyszerűsítő ítélet és íratlan szabály születik valódi vita és konszenzus nélkül. Így a politikai tartalom sokszor ideológiai fegyverré silányul.
Szerintem főleg azért, mert az emberek meg vannak ijedve ezektől a kérdésektől. Érdemes lenne ezekről nyíltan beszélni, és akkor az ítéletektől és tabuktól megszabadulva valamilyen társadalmi konszenzus felé lehetne közeledni.
A Vogue-nak adott közös interjútokban Sam Levinson nyilatkozta, hogy nagyon nehezen választottátok ki a film helyszíneként szolgáló házat. Azt mondta, vagy 1500 ház szóba került, de te és ő mindenre nemet mondtatok. Milyen helyszínt akartatok?
Az 1500 kissé túlzás, de tényleg nagyon sok házat megnéztünk. Ha eredeti helyszínt keresünk, nincs „ideális ház”, mert soha nem találsz olyat, amilyet elképzeltél. Ahhoz műteremben kellene forgatni. Eredeti helyszínnél mindig kompromisszumot kell kötni, viszont plusz dolgokat is kapsz: olyan adottságokat, amikre nem számítottál és jobbak, mint amikre gondoltál volna. A lehető legjobb kompromisszumos megoldást kellett kiválasztanunk, annál is inkább, mert ezzel az egy helyszínnel operáltunk, meg a két színészünkkel.
Ha lett volna időtök és pénzetek felépíteni a Malcolm és Marie házát, milyen extrák kerülhettek volna bele?
Nehéz visszagondolnom arra az időre, mikor még nem ismertem a filmben látható házat, mert időközben sok mindent megszerettem benne. Biztos, hogy bizonyos dolgok magasabbak és hosszabbak lettek volna, hogy könnyebb legyen dolgozni a díszletben. A folyosót, ami levezet a bárhoz és a hálószobákhoz, hosszabbra csináltam volna, az ablakokat pedig dönthetőre, hogy a tükröződésekkel könnyebben lehessen operálni. Ezek technikai apróságok.
Melyik a kedvenc beállításod a filmből?
Nincs ilyen. Kedvenc filmjeim sincsenek. Nem szoktam babusgatni a munkáimat, inkább olyasmi van, ami zavar.
Ezek mennyi ideig szoktak zavarni?
Egy idő után nem nézem őket, úgy próbálom elengedni a dolgot.
Ha visszagondolsz egy öt évvel korábbi filmedre, a hibák jutnak eszedbe?
Abszolút. Öt évvel ezelőtti filmekből kifejezetten.
Sam Levinson és te is sokat beszéltetek arról, milyen filmes referenciáitok voltak a Malcolm és Marie-hez. Amikor komoly filmes műveltséggel felvértezve vágtok bele a munkába, az inspiráló, vagy érezted már, hogy gúzsba kötnek a különféle viszonyítási pontok?
Ha kontextusba tudjuk helyezni, amit csinálunk, az sose hátrány. Inkább Sam az, aki rengeteg filmet látott, nem én, de ez semmiképp sem hátrány egy filmesnek.
A Malcolm és Marie-t 35 mm-es, fekete-fehér nyersanyagra forgattátok. Mit érzel azzal kapcsolatban, hogy a nézők 99 százaléka nem moziban nézi meg?
Szerintem nem moziban ülve is érződik rajta, hogy filmre forgott. Nagyobb szemcsézettségű nyersanyagra forgattunk, ennek teljesen más a kontrasztja, mint ha színes filmet használunk, és azt konvertáljuk fekete-fehérre. Ez a film a Netflixen se tudna így kinézni, ha másra forgatjuk.
Mi sem gondoltunk arra munka közben, hogy ez a film moziban fog futni, mert addigra már mindent lezártak. Az volt a tervünk, hogy nagyon gyorsan megcsináljuk és be is mutatjuk a filmet. Azt nem tudtuk még, hogy hol, de azt igen, hogy nem moziban.
A hollywoodi vitában filmnyersanyag és digitális felvétel között hova tennéd le a garast?
Nagyon szeretem a filmet, és annak örülnék, ha minél tovább lehetne filmre is forgatni. Nem arról van szó, egyik jobb-e a másiknál, hanem arról, legyen meg a választás lehetősége. Szuper dolog a digitális felvétel, de nem egészséges, ha kiszorítja a filmet, és emiatt eltűnnek a laborok, a filmnyersanyaggyártó cégek.
Sam Levinsonnal az Assassination Nation – Gyilkos nemzedék óta alkotótársak vagytok, együtt dolgoztatok az Eufórián és a Malcolm és Marie-n is. Mit szeretsz benne rendezőként és emberként?
Hasonlóan gondolkodunk a filmkészítésről, sok mindenben hasonlít az ízlésünk, még úgy is, hogy én más kulturális háttérből érkezem. Mindketten tudunk újat mondani a másiknak anélkül, hogy elbeszélnénk egymás mellett. Az sem hátrány, hogy jó vele dolgozni – ha az életed jelentős részét forgatásokon töltöd, nem mindegy, hogy ott milyen a hangulat. Sam olyan író, aki jelenetekben gondolkodik, nem irodalomban. Kifejezetten filmes aggyal ír, ami nagyon ritka, és technikai rendezőként is nagyon ügyes.
Korábban Szimler Bálinttal együtt csináltátok az Itt vagyok rövidfilmet és a Kodály Methodot, Mundruczó Kornéllal pedig két nagyjátékfilmet forgattál, a Fehér istent és a Jupiter holdját. Neked kifejezetten fontos, hogy hosszabb távú alkotókapcsolatot alakíts ki rendezőkkel?
A munkám jelentős része abból áll, hogy megértsem, a rendező mit szeretne. Ha másodszor-harmadszor dolgozol együtt valakivel, megspóroljátok az ismerkedést, másik fázisnál kezdődik a közös munka. De ezek az alkotókapcsolatok elsősorban nem az én elhatározásomon múlnak, hanem a rendezőén és a körülményeken: csinálhat-e legközelebb is filmet az a rendező, és én is ráérek-e? Vannak nagy operatőr-rendező párosok a filmtörténetben, meg olyan operatőrök is, akik elvétve dolgoztak kétszer ugyanazzal a rendezővel, mégis nagyon jók. Tehát szabály nincs erre, ez alkatfüggő.
Mundruczó és te is a közös filmjeitek után kezdtetek el amerikai produkciókon dolgozni. Toltátok is efelé egymást, vagy teljesen külön utakon jutottatok el Hollywood környékére?
Nem a második közös filmünk, hanem az első, a Fehér isten lett sikeres az Egyesült Államokban. Kornélt és engem is ez indított el a külföld felé. Fogalmunk sem volt róla, milyen lehetőségeket hozhat az a film, egy-két évvel a bemutató után vált egyértelművé, hogy annak köszönhetően juthattunk külföldi munkákhoz.
Van egy másik friss munkád is, néhány napja jött ki egy Dua Lipa-videoklip, aminek a nagy részét te vetted fel. Ez a Titanic katasztrófáját mutatja be egy homár szemszögéből. Tudtál hasznosítani hozzá valamit a Titanic című filmből?
Újranéztem a filmet, és sokkal jobbnak találtam most, mint amikor először láttam. Még mindig elég nyálas, de Leonardo DiCaprio nagyon jó benne. A videoklipnek csak az egyik operatőre voltam, mert a díszlet egyik sarkát megépítették New Yorkban, és a Dua Lipát mutató képeket ott vették fel, minden más tartozott hozzám. Próbáltam két nagyobb projekt között könnyedebben felfogni a forgatást, mert egyébként egy ilyen munkában kisebb a mozgásterem. Az éttermet, ahol a klip sztorija játszódik, egyértelműen a Titanic éttermi díszlete inspirálta, világítási szempontból is. Látni akartam, miből csinálunk viccet, pláne, hogy a Titanic hajóról ez a film a nagyközönség vizuális élménye, viszonyítási pontja. James Cameronék 3D-s modelleket is csináltak a térről, azok is hozzáférhetők, nézegettük őket a díszlettervezővel.
A Filmklub podcastban azt mondtad, komoly fenntartásaid vannak az amerikai életmóddal szemben. Mókuskerékhez hasonlítottad az ottani munkát, és arról beszéltél, tartasz tőle, ha odaköltöztök, olyan munkákat is el kellene vállalnod, amihez nincs igazán kedved, annak érdekében, hogy normális életszínvonalat biztosíts a családodnak. Meglepett, hogy ezt mondtad – azt hittem, azon a szinten, ahol te vagy, a számodra kedves munkákkal is lehet pénzt keresni. Ez nincs így?
Tényleg nem szeretnék bekerülni a mókuskerékbe, és olyan munkákat elvállalni, amiket valójában nem szeretnék. Amerika a fogyasztásra és a költekezésre épül, adósságokat hurcolnak magukkal, kényszeres termelésben vannak. Ez nem tesz jót a kreatív döntéseknek.
Most pár évig biztos tudnék olyan munkákat csinálni, amikhez van kedvem – még akkor is, ha elszúrnék párat –, és meg is élnénk belőle. De azt nem választhatnám, hogy hazamegyek magyar vagy európai filmbe dolgozni, és ezt a lehetőséget sem akarom elveszíteni. Nem akarok semmilyen rendszer rabszolgája lenni.
Hogyan lehet elszúrni a munkáidat?
Leginkább a választást lehet elszúrni, hogy mit vállal az ember. Vissza is kanyarodnék az előző kérdéshez: minél több pénzt kellene keresnem, annál inkább belekényszerülnék bizonyos rossz választásokba, és egyre keskenyebb sávban tudnék csak dolgozni. Könnyű belekerülni egy olyan skatulyába, ahova nem szeretnék. Persze konkrétan a munkát is el lehet rontani, mert – bár sokan ezt gondolják – nem egy óriási rendszer vesz körbe. Ugyanúgy dolgozom, mint Magyarországon. Lehet, hogy valamivel nagyobb a stáb vagy több a lámpa, de a döntéseim ugyanazok, mint a főiskolás vizsgafilmjeimben. Biztosan vannak nagy stúdiófilmek, amik máshogy működnek, de én nem ilyenekben dolgozom, és igyekszem is elkerülni ezeket. Az is tipikus hiba lehet, ha lassú vagyok, vagy másoknak kell kijavítaniuk a hibáimat. Ezek végeredményben nem látszanak a filmen, a munkatársaid mégsem elégedettek veled. Ahogy a közönség, úgy a produkció felé is van felelősségem.
Megváltoztatott valamiben az amerikai, Los Angeles-i élet?
A lényeget tekintve nem hiszem. A kulturális különbségek főleg a felszínen érdekesek, a munkám lényege, a feladatom ugyanaz. Egy évig most Kaliforniában leszünk a családommal, de még nem tudjuk, mi lesz a következő állomás. Mielőtt visszajöttem volna Los Angelesbe, otthon voltam majdnem négy hónapot, és most megint úgy érzem, én Budapesten élek. Az a bázis, ott van az otthonunk.
Szóba került bármilyen formában, hogy részt vegyél a Freeszfe Egyesület munkájában?
Megkerestek, és igent mondtam. Itt leszek Amerikában, de valahogy megoldom, hogy tudjak kurzust tartani. Nagyon lelkes vagyok tőle.
