Amikor tavaly tavasszal a fejlett világ megismerte a Tiger Kinget, sokan azt hittük, nem egyhamar fogunk hajmeresztőbb történetet hallani Joe Exotic viselt dolgainál. Az excentrikus, poligám, vállaltan és a lehető legfrivolabban meleg, ugyanakkor hithű republikánus, fegyverrajongó, és – hogy teljes legyen az őrület – egzotikus nagymacskákat tartó és tenyésztő állatkert-tulajdonos Joe Exotic azonban pitiáner kispályás Elizabeth Carmichaelhez képest.
Elizabeth Carmichael úgy tűnt fel a ’70-es évek Amerikájának nyilvánossága előtt, mint egy üstökös: a rendíthetetlen önbizalmú, vagány, lefegyverzően okos negyvenes nő nem csupán helyt állt az autógyártás és -kereskedelem férfiak uralta világában, de csodajárgányával, a Dale-lel egyenesen a terület legnagyobb innovációját ígérte a Ford T-modellje óta. A Dale áramvonalas volt, aprócska, szexi és vagány, rikító citromsárga, mint egy full extrás sportkocsi, csak három kereke volt, amivel ördögi innovációt sejtetett, miközben azt ígérte, pont olyan jól megy és épp olyan biztonságos, mint bármelyik másik személyautó. És, ha ez nem lett volna elég, tudott valamit, amit a híresen fejlett amerikai autóipar egyetlen versenyzője sem tudott akkoriban: Ami komoly fegyvertény volt az olajválság éveiben, amikor az arab olajnagyhatalmak elkezdték politikai fegyverként használni a kőolajkincset, és a klasszikusan autós életmódhoz szokott amerikaiak a pánik határán voltak az országos benzinellátási nehézségek miatt.
A Dale tehát maga volt a csoda, az azt forgalmazó 20th Century Motor Car Company pedig fényes jövő előtt állt, élén a vállalatot vezető lángelmével, Elizabeth Carmichaellel. Carmichael nem maga találta ki a Dale-t, annak alapötlete, prototípusa bizonyos Dale Clifftől származott, Carmichael azonban meglátta benne a lehetőséget, és átvette az ötletgazdától a Dale tovább gondolását és piacra dobását.
Céget alapított a projektre, és az eleinte leginkább a Bud Spencer-filmek buggyjára hasonlító járgányból elkészítette azt a csillogó-villogó sárga autócsodát, amivel aztán hamar tele lettek a tévéképernyők és a lapok. Ám végül a publicitási versenyt mégsem a Dale nyerte meg, hanem az autó „anyja”, a cég vezetője, Elizabeth Carmichael – ám ellentétes előjellel. Róla ugyanis apránként kiderült, hogy nem csupán cége működik kétes legalitással, de ő maga is megkérdőjelezhető jelenség. Ne kerteljünk: Carmichaelt egy nem túl szép napon egy újság leleplezte, mint transznemű nőt, aki ráadásul nem csupán férfinak született, de konkrétan ő volt az ország történelmének egyik legsikeresebben bujkáló csalója és szélhámosa, bizonyos Jerry-Dean Michael.
Jerry-Dean született bajkeverő volt: már kamaszként is a kaland kedvéért sorra követett el kisebb-nagyobb csínyeket, aztán hamar szintet lépett, és elkezdődtek a konkrét bűncselekmények. Karizmatikus, jóképű, magas férfiként bárkit kibeszélt a bugyijából – és a pénzéből is, így történhetett, hogy a férfi a harmincas évei elejére már nem csak egy második világháborús németországi szolgálaton, de három házasságon is túl volt, amelyek mindegyikében hátrahagyott néhány gyermeket, több olyat is, akit soha nem is látott, és gyakorlatilag folyamatosan költözött – mondván ez olcsóbb, mint lakbért fizetni.
Aztán egy napon megismerkedett a nála jóval fiatalabb Vivian Barrett-tel, akiben olyan lelki társat és szellemi partnert talált, hogy mellőle már nem akart tovább állni – de ez nem jelentette azt, hogy az életmódján bármit is változtatott volna, sőt. Feleségével egy húron pendültek a könnyű pénz iránti vonzalmukban és a törvények rugalmas értelmezésében is, így a hamarosan ötgyerekesre duzzadt család gyakorlatilag folyamatos menekülésben volt, hol a rendőrség, hol az FBI, hol az átvert ügyfelek, hol a maffia közeli hitelezők elől. Erről a család egyik lánya, Candi Michael mesél, éspedig lenyűgöző őszinteséggel, nem mosdatva a szüleit, épp ellenkezőleg. Candi plasztikusan mesél arról a testvéreivel együtt neki is teljesen megszokott gyakorlatról, És miközben Candi egy percig nem tagadja el traumáit vagy apja hibáit – rajongása teljesen nyilvánvaló.
Ugyanígy van ezzel bárki, aki A hölgy és az autóban Elizabeth Carmichaelről – avagy, ugye, élete korai szakaszában Jerry-Dean Michaelről – mesél, aki ugyanis nem csak megnyerő modorú szélhámos volt, hanem dolgozott benne valamiféle bandita-erkölcs is: bár a világon semmi erkölcsi aggály nem korlátozta abban, hogy idegeneket átverjen és megkárosítson, barátait mindenáron megvédte a bajtól, és családjához is a végletekig lojális volt. Ez a sokrétű, ezerarcú, kimagasló intelligenciájú és műszaki érzékű ember ugyanakkor aligha véletlenül cserélgette alteregóit: bár érett felnőttként, többgyerekes apaként, negyven pluszoson jött rá, hogy alighanem transz, és nőként akar tovább élni, a dolog vélhetően egész életében munkált benne. Minden kocsmalélektani fejtegetés nélkül is észrevehető a kapcsolat: alighanem már fiatalon is azért cserélgette a személyiségét, mert nem ismerte fel, így nem is tudta megélni valódi önmagát.
Jerry-Dean Michael a felismerés után lassan, fokozatosan alakult át Elizabeth Carmichaellé – máshogy nem is tehette volna, hiszen a ’60-as években nem igazán léteztek még azok a protokollok, amelyek ma, ha korlátozottan és nehezítve is, de egy transz embernek a rendelkezésére állnak. Egzotikus halak szaporító hormonjaival kezelve magát és saját feleségétől tanulva a nőséget találta meg magát Elizabeth bőrében – és bár ez így meseszerű diadalnak hangozhat, nem volt az. Mindez nem rendítette meg, és hamarosan meg is találta a helyét a világban, már-már eljött az a bizonyos normális élet, amelyről gyerekei álmodoztak: értékesítőként kezdett dolgozni, amihez kiemelkedő érzéke volt, és hirtelen felívelt a család élete. Aztán jött a Dale, a még élesebb felívelés, csak hogy aztán a lebukáskor annál meredekebb legyen a zuhanás.
Hajmeresztő történetnek hangzik már ennyiből is, ugye? Pedig a fenti röpke összefoglaló a tizedét sem fedi le A hölgy és az autó történetének: ugyanis a sorozat legelső részének első öt percében több dolog történik, mint egy átlagos akciófilmben összesen – és ez így megy tovább végig, ráadásul két szálon. Ugyanis A hölgy és az autó egyszerre felfoghatatlanul szövevényes bűnügyi sztori, valamint egy személyiségdráma a másságról, amivel nemhogy a külvilág nem tud mit kezdeni, hanem maga az alanya sem. Sokat említem a cukorbevonatos gyógyszereket filmek, sorozatok kapcsán, ez is ilyen élmény: a krimirajongók sokkal inkább a szövevényes bűnügyi sztorira harapnak rá, és miközben ennek a megoldása felé is halad a sorozat, még kapnak mellé egy alapos genderügyi érzékenyítést is.
Elizabeth Carmichael ugyanis a transzközösség elfeledett, meg nem énekelt ikonja, aki – amellett, hogy bűnözőként elítélendő – transz úttörői minőségében az LMBTQ-közösség küzdelmeinek egyik élharcosa volt. Nick Cammilleri és Zackary Drucker a szokásos beszélő fejek és archív anyagok mellett fenségesen kivitelezett animációkkal gazdagított minisorozatának (melyben egyébként a Duplass testvérek, Mark és Jay is producerkedtek) épp az az egyik legnagyobb erőssége, hogy ezt a kettősséget képes kellő árnyaltsággal érzékeltetni: bűnlajstrom és főhajtás egyszerre, és mindkét „szerepben” hiteles. És még sok egyéb. Például médiakritika: Carmichael ugyanis sokkal inkább transzként lett leleplezve és elítélve, mintsem csalóként – ezzel pedig nincs egyedül a történelemben, mintha az, hogy nem cisznemű, nagyobb bűn lenne, mint az, hogy emberek százait károsította meg. Ugyanezen skála túlsó végén lenne az, hogy Carmichael tökéletes felmentést kap, mintha a transzság, az azzal járó mentális nehézségek valamiféle mentségként szolgálhatnának – de nem szolgálnak, és a sorozat nem is állít ilyet, ami épp azért fontos, hogy a transz emberek reprezentációja komplexebbé válva elindulhasson a realitás felé, amikor nem kriminalizálják, de nem is emelik piedesztálra őket.
A hölgy és az autó (The Lady and the Dale) az HBO GO-n nézhető, a négy epizódból egyelőre három, az utolsó február 15-én érkezik.
