A mellett, hogy én is a nyelvtannácik büszke kisebbségét erősítem – mit kapok majd az első elütésemért ebben a cikkben! –, aki szabadidejében néha kitölt egy helyesírási tesztet, és hidegrázást kap a „számára” szó indokolatlan túlhasználatától, megátalkodott szószólója vagyok a szókincs szabad, személyre szabott és tabumentes használatának. A nyelv, ez a ruganyos, hajlékony, élő szervezet nem zárható rideg falú ketrecbe, amibe nem férnek bele nemzetközi hatások, nem lehet szavakat letiltani bizonyos jelentésekről, igenis használjuk a „szag” szót a kellemes szagokra is, és a „szép” szót a férfiakra, és pláne ne fosszunk meg jelentésüktől szavakat a politikai korrektség nevében. (Lásd a cigány versus roma esetét, ami például a gyönyörű népdalkincset is belerángatná valami olyasmibe, ahol annak semmi keresnivalója.) És igenis kezdjünk mondatot, amivel csak akarunk, és igenis lássuk be, ha egy bizonyos fogalmat nem lehet jól kifejezni magyarul, akkor használjuk az angolt magyar szövegekben – nyilván némi magyarázattal, vagy még inkább tanítsuk meg honfitársainkat alapszintű angolra –, és ne féljünk olyan nagyon a trágárságtól.
Hogy miért ne, azt a Netflix új sorozata, a History of Swear Words tudományos tényekkel támasztja alá. Hogy miért kapott magyar címet (A szitokszavak története) egy magyarul értelmezhetetlen sorozat, az ugyan rejtély, de ezen ne akadjunk fenn, én az angolt fogom használni a cikkben. A sorozat ugyanis minden ízében fergeteges – már ha a kedves néző bír némi alapvető nyitottsággal.
A koncepció egyszerű és nagyszerű: a házigazda, Nicolas Cage vezetésével nyelvészek, történészek, neurológusok és egyéb tudósok, valamint a nyelv olyan megélhetési felhasználói, mint írók és komikusok végig veszik az angol nyelv legfőbb szitokszavait „fuck”-tól „damn”-ig, és feltárják, hogy mikor bukkant fel először az adott kifejezés, mikor és milyen jelentésváltozásokon ment keresztül. Kőkemény hat szó, és nem több, amivel kapcsolatban nehéz nem arra gondolni, hogy bizony, ha egy ilyen sorozatot nálunk forgatnának, a magyar nyelv szitkozódásairól, akkor abból több epizód készülhetne, mint a Barátok köztből. Ám ez nem verseny, továbbá messze nem igaz, hogy angol nyelven ne lehetne kellő gazdagsággal szitkozódni, ezt pedig hamar be is bizonyítja a sorozat.
Ami műfaját tekintve leginkább doku, de valójában ez a besorolás nem elég pontos, azt a műfajt ugyanis, amit a History of Swear Words csinál, úgy hívják, megint csak egy lefordíthatatlanul pontos angol szóval: edutainment. Az infotainment (information+entertainment, azaz információ és szórakoztatás) ide kevés lesz: az edutainment az education, azaz oktatás és az entertainment, azaz szórakoztatás szavak összevonásából keletkezett, és ez a sorozat, bizony, oktatóanyag, ami lendületből kerülhetne be minimum a nyelvészeti és kommunikációs egyetemi szakok, de akár már a középiskolák nyelvtanóráinak tananyagába is. Legalább abban az összesen százhúsz percben garantáltan figyelne a diákság.
A sorozat nagy érdeme, hogy hiteles figurákat, tudósokat, kutatókat vonultat fel olyan szerepben, ahol ők egyszerre csillogtatják meg tudásukat, és festenek magukról, ezzel pedig a szakmájukról, jó képet: az oltásellenesség és laposföldhívők korában jócskán ránk fér, hogy a tudósokat menőnek és szimpatikusnak lássa a közönség. Ráadásul ezek a tudósok még képesek érthetően és szórakoztatóan is beszélni, ami nélkül nemigen működne a koncepció. Egyébként ilyen tudós embereket Magyarországon is lehet találni, ha nem is ezerszám, de minden egyetemen akad néhány fergeteges oktató, akiknek az előadásain telt ház van még hétfő reggel nyolckor is. Komikusaink is akadnak, ha többen is, mint ahányan valóban viccesek. De hiába: Magyarországon, bár alapanyag bőven van, és megszólalókkal sem lenne gond, házigazdának pedig ott lenne mindjárt a káromkodás hazai királya, Mucsi Zoltán, sosem készülhetne el egy ilyen műsor, mert kardjába dőlne tőle az ország konzervatívabb fele, mondván, csúnyán beszélni tanítják a gyerekeket – ugyanitt azért már jóval kevesebben emelik fel a szavukat, hogy a Való Világban élő egyenesben párkapcsolati erőszakot mutogatnak, ugye.
Így tehát remekül szórakozunk az olyan kulturális ínyencségeken, mint például az önnön szexualitását intenzíven megélő és megéneklő egykori bluesénekesnő mai füllel is arcpirítónak hangzó szövegein, vagy azon, hogy Nicolas Cage, ha lehetőséget kap, mennyire fergetegesen jó tud lenni, és hogy milyen jól áll neki ez a visszafogott úriember-karakter, akit kiráz a hideg, ha ki kell ejtenie egy „csúnya” szót. Mindeközben pedig megtudunk egy sor olyan, nem elhanyagolható információt, hogy például melyik hollywoodi színész káromkodott legtöbbet a filmjeiben, mi az élettani előnye annak, ha káromkodhatunk, vagy épp miként lett a valaha elképzelhető legnagyobb sértésből – átkozott! – egy teljesen hétköznapi és viszonylag finom szitokszó.
A mellett, hogy a sorozat igazi instant okosságélmény, amitől a nyelvben érdekelt agyterületek vígan világítanának egy MR-képen, a History of Swear Words felemelővé is válik minden olyan esetben, amikor egy-egy szitokszó felszabadításáról esik szó. Erre főleg a nőkre használt szitokszavaknál van példa, az például, ahogy az eredetileg nagyon bántó bitch (kurva) szót a nők visszavették maguknak, és visszájára fordították mindazt, ami pejoratív volt a jelentésében, egészen inspiráló. Csak drukkolni tudunk, hogy a Netflix talál még néhány szót, amivel folytatható a sorozat, de még jobb lenne, ha inkább megcsinálnák a magyar verziót.
A History of Swear Words a Netflixen nézhető hat darab húszperces epizódban. 24.hu: 10/10
