Kultúra

Emlékszik, amikor még minden magyar lábra magyar cipő jutott?

Milliószámra ontották a lábbeliket a magyarországi üzemek az 1960–70-as években, egyúttal megsokasodtak a minőségi kifogások is. Vadonatúj technológiák ide, friss diplomás tervezőművészek oda, a talpak továbbra is leváltak. A korabeli felvételek leginkább mesés kirakatok és elegáns bemutatók képét őrzik, a vérmesen reklamáló vevők és a kitartó panaszoslevél-írók nemigen kerültek a kamerák elé.

Mi ugrik be elsőként, ha magyar cipőmárkákról kérdeznek bennünket? A hatásos hirdetésekre a nyolcvanas években rácsodálkozóknak bizonyára a Mino reklámja (tűzpiros magas sarkú Kristyán Judit manöken lábán), és persze a „Corso cipőben Corso cipővel jól jár” szlogen. A hetvenes évekből a Tisza cipők lendületes, fiatalos reklámjaira emlékszünk, meg az Alföldi papucsra, amiből később ugyan már mindenkinek volt otthon egy pár, ekkoriban azonban még csak egy jól körülírható szubkultúra szimbóluma volt. A hatvanas években pedig még olyan mondatok hívogattak, mint

a gyermekeknek a nyuszi, a felnőtteknek a Fővárosi Cipőbolt Vállalat csizmás kandúrja hozza a húsvéti ajándékot.

És valóban, a pesti boltok logója évtizedekig egy kackiás csizmás kandúr volt.

Kálvin tér, Budapest, 1985, Fotó: Fortepan / Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ / VÁTI  +++ Szent István krt. 28., Budapest, 1988, Fotó: Fortepan / Péterffy István

Akárhogy is, magyar cipőmárkát mindannyian ismer(t)ünk, és annak ellenére, hogy ma főként külföldi lábbelik közül válogathatunk az üzletekben, létezett egy hosszú időszak, amikor – büszkén, beletörődve vagy épp ügyet sem vetve rá – magyarok milliói jártak hazai gyártású cipőkben. A választékról többek között az Alföldi és a Duna, a Bonyhádi és a Szombathelyi, a Tisza és a Szabolcsi Cipőgyár, valamint több tucatnyi cipőipari szövetkezet gondoskodott.

Az iparosítás, a szocialista munkaerő-gazdálkodás települések sorát ajándékozta meg cipőgyárral, ahol százakat, ezreket foglalkoztattak betanított munkásként. Képeink jó része az 1960-as évek második és a ’70-es évek első felében, vagyis a „fénykorban” készült. Már, ami a számokat illeti:

1967-ben például több mint 30 millió pár bőrcipő, közel 3 millió papucs és 4 millió gumicsizma készült

– nagy részük a baráti szocialista országok piacára.

Duna Cipőgyár főbejárata, Budapest, Károlyi István (Táncsics Mihály) utca 10., 1959, Fotó: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György
Fent: Sabaria Cipőgyár, Szombathely, 1981, Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr +++ Lent balra: Délbudai Cipész Ktsz., Budapest, 1961, Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / BRFK helyszínelési fényképei +++ Lent jobbra: Duna Cipőgyár, Budapest, 1961, Fotó: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György

Alföldi papucsból 1981-ben 180 ezer párat gyártottak. 1979-ben a férfi papucs 383 forintba került, az átlagkereset ebben az évben 3877 forint volt.

Videók a témában:

Fent: Alkotás utca 1/a, Budapest, 1960, Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Városrendezési és Építészeti Osztályának fényképei +++ Lent: 1967, Fotó: Fortepan

Több üzem is a még jócskán a második világháború előtt alapított bőrgyárak államosításával jött létre, ám a rendszerváltás után szinte kivétel nélkül tönkrementek. Csak egy-kettőbe, például az Alföldibe vagy a Tiszába sikerült új életet lehelni. Lábbelit ugyan sok helyen készítenek Magyarországon ma is, de leginkább külföldi megrendelésre.

Az egykori termelési számok jól mutattak, de a cipőipar- és kereskedelem szüntelenül a panaszlevél-írók kereszttüzében állt. Bár tartotta még magát a varrás, a szegezés, a ’70-es évekre a cipők több mint kétharmada már ragasztással készült. A fantáziadús kirakatok és a villamosplakátok hangzatos „Jól jár a műanyag talpú cipőben” szlogenjei népszerűvé is tették a könnyű, ragasztott lábbeliket – egészen addig, míg le nem vált a talpuk. A debreceni Centrum Áruház igazgatója egy interjúban azt mondta,

évente több ezer pár cipőt vesznek vissza a vásárlóktól minőségi kifogás miatt, és már ott tartanak, hogy egy emberük csak a panaszokkal foglalkozik.

És résen kellett lennie, mert: „van, aki sűrűn akarja cserélni a cipőjét, 4–5 hónapos használat után hozza vissza, követelőzik, durván rátámad az eladóra.”

Ecseri úti használtcikk-piac, Budapest, 1963, Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr

A gyártók új, hátborzongató kifejezéseket használnak a magyarázkodásaikban: minőségtervezés, fröccsöntött műanyag talp, talpleválás-mentesség. A legprecízebb talán a Bonyhádi Cipőgyár illetékese volt: „A bőrtalpas cipők beázásának megszüntetésére úgynevezett szappanvizes talpszél-előnyomást végzünk, a talpragasztás megszilárdítása érdekében pedig a talpbélés húsoldalán csináljuk a kézi borzolást.” Bravó! A Bőr-, Cipő- és Szőrmeipari Kutató Intézet szakemberei kerek perec megmondták, hogy a vékony talpú cipők nem alkalmasak arra, hogy „bennük lucskos időben, bokáig járjunk a vízben. Sajnos, nálunk a nagyközönség nem szívesen hordja a védőcipőket, mint a sár- és a hócipő, amelyek egyedül alkalmasak ilyen esetben a beázás kiküszöbölésére, és amelyek viselése külföldön igen elterjedt.”

Fotók: Fortepan / Főfotó és Bauer Sándor

A Magyarország című hetilap 1968 nyarán akkurátusan pontos adatokat közölt „az egy főre eső bőrcipő-fogyasztásról”: 1955-ben ez 1,32 pár, 1967-ben 2,6 pár volt.

Fotók: Fortepan / Főfotó (balra, jobbra fent és jobbra lent)

A cipőbemutatókon (az elsőt 1965-ben rendezték a Divatcsarnok Lotz-termében) a látogatók kérdőíveken szavazhattak a cipőmodellekről.

Megkezdte működését az Iparművészeti Főiskolán a bőr- és cipőipari tervező szakcsoport, hogy a „gyáripari termékek művészi megtervezésére alkalmas tervezőművészeket is képezzen.” De mit tehettek a tervezők, ha a gyárak inkább a szimpla, lebutított esztétikájú és szerkezetű modelleket preferálták.

Zalatnay Sarolta énekesnő a Váci utcán, Budapest, 1970, Fotók: Fortepan / Szalay Zoltán (balra, jobbra)

A leleményesebbek igyekeztek házilag előállítani az áruházakban kapható egyencipők alternatíváját. Klimo Péter díszlet- és látványtervező arról mesélt a Heti Fortepannak, hogy a hetvenes években tornacipőket festett először magának, majd eladásra is. „A csehszlovák modellt választottuk, mert annak volt a legnagyobb, festhető vászonfelülete, és nem volt gumi félhold az orrán. Sportboltban lehetett hozzájutni, akkoriban a tornacipő nem számított utcai viseletnek, cipőbolt ilyesmivel nem is foglalkozott.” Látványos, és lehetőleg aszimmetrikus színezést kaptak a csukák, festéskor sóval, áztatásnál még ecettel lehetett rögzíteni a színt, a legmenőbb darabok pedig azután születtek, hogy Péter kapott egy ezüst lakkfilcet Bécsből.

Fotó: Fortepan / Főfotó

A fotók alapján élmény lehetett akkoriban betérni egy cipőboltba. Ami azonban 1968 karácsonya előtt esett meg a 7-es számú üzletben, a Szent István körút 23. alatt, az némileg árnyalja a képet. „Egy idősebb asszony mérgében a földhöz vágja a felpróbálásra átnyújtott fél pár fekete cipőt. »Ezt így nem lehet csinálni. Egy lábon ugrálva képtelen vagyok cipőt próbálni. Annyi itt az ember, mint a hering a konzervdobozban. Azelőtt próbaszékek voltak. A vásárló rátehette a lábát és az eladó segített a cipő felhúzásában, felpróbálásában. Visszafelé fejlődünk?«” Erre a panaszra maga a Fővárosi Cipőbolt Kiskereskedelmi Vállalat igazgatója válaszolt, őszintén elmondta, hogy bizonyos szempontból hátrább tartanak, mint régen, mert a háború előtt Budapesten évi 1 millió pár cipőt adtak el 400 üzletben, most évente 7 millió párt, de 110 üzletben. A vevők tehát jogosan mérgelődnek a tolakodás és a kényelmetlenség miatt; sok új boltot kellene nyitni, de a vállalatnak erre nincs pénze.

Az eladóknak a hatvanas évektől kezdve elvileg érdekükben állt a kezdeményezés: minél több pár cipőt adtak el, annál nagyobb jutalékot kaptak.

Cipőbolt a Szépvölgyi út 4/a alatt, Budapest, 1972, Fotó: Fortepan / Péterffy István

A Lenin körút 41.-ben és a Váci utca 28.-ban speciális gyermekszaküzletek működtek – különös gonddal összeválogatott kollekcióval –, női egységeket a Felszabadulás téren, a Szent István körúton és a Lenin körúton kellett keresni – ezeken a helyeken kiemelten udvarias, figyelmes kiszolgálást is ígértek –, a Rákóczi út 10. vagy a Mártírok útja 29. alatt kizárólag férfilábbelit árusítottak.

A Baross téri cipőáruház volt Magyarország legnagyobb cipő szaküzlete.

És történtek csodák is: 1969 nyarán például az adóbevételek, a bőr világpiaci ára, és ki tudja, még mi minden olyan jól alakult, hogy a lakosság számára kedvező árváltozásról számolhattak be a lapok. A lábbelik túlnyomó többsége olcsóbb lett, a vászonból készült, úgynevezett kismamacipő ára 88-ról mindjárt 77 forintra esett. Karácsonykor pedig a gyárak kis szériában készülő modellekkel, illetve különleges spanyol női cipőkkel, keletnémet papucsokkal is megörvendeztették a lakosságot. Még egy tanács a Magyarországtól, és már minden fontos tudnivalóval felvértezve indulhatunk vásárolni a cipőboltba: „ha lábbelit nem pihent, friss, hanem fáradt, püffedt lábra veszünk, és vásárláskor nem szorít, akkor a későbbiekben sem lesz baj vele.”

1980, Fotó: Fortepan / Kádas Tibor
Tisza Cipőgyár, Martfű, 1980, Fotó: Fortepan / MHSZ
Fotó: Fortepan / Főfotó
Ott felejtett kirakatmatrica az Oktogonon, Budapest, 1949, Fotó: Fortepan / Kovács Márton Ernő
Fotó: Fortepan / Főfotó
Fotó: Fortepan / Bauer Sándor (fent), Főfotó (balra lent) és Urbán Tamás (jobbra lent)
Május 1. felvonulás a Hősök terén, Budapest, 1947, Fotó: Fortepan / Berkó Pál
Fotó: Fortepan / Főfotó
1985, Fotó: Fortepan / Varga János
Rafael Márta és Szapáry Gaby színművésznők, Budapest, 1942, Fotó: Fortepan / Bojár Sándor
Gizella utca 33. számú ház hátsó homlokzata, Budapest, 1964, Fotó: Fortepan / Mészáros Zoltán

Írásunkban idézetek szerepelnek korabeli napi- és hetilapok cikkeiből: Felsőoktatási Szemle 1970. április, Hajdú-Bihari Napló 1969. január 28., Magyar Nemzet 1970. március 18., Magyarország 1968. június 16. és december 8., Népszabadság 1968. december 22. és 1969. június 29., Népszava 1965. szeptember 5. és szeptember 26., amelyeket az Arcanum adatbázisai segítségével szemléztünk.

A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.

Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

Kiemelt kép: Fortepan / Főfotó

Ajánlott videó mutasd mind

Orbán Viktor: Hétfőtől új világ kezdődik

A kormány lezártnak tekinti a „beszoktatást” a maszkviseléssel kapcsolatban, hétfőtől büntetni kell. A miniszterelnök szerint januárban a krónikus betegeknek és a legveszélyeztetettebb időseknek beadhatják a koronavírus-vakcinát.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.