Száz évvel ezelőtt, 1920. augusztus 25-én értek véget a harcok a lengyel-szovjet háború döntő ütközetének tartott varsói csatában, amit a visztulai csodaként is emlegetnek. A háború nemcsak a frissen függetlenné vált Lengyelország szempontjából volt döntő jelentőségű, hanem a bolsevik világuralmi törekvéseknek is gátat vetett. Túlzás nélkül tehát a 20. század egyik fontos történelmi eseményéről beszélünk, mégsincs igazán a köztudatban: a kommunista időszakban évtizedekig tabutémának számított a szocialista táborban, így nálunk is kimaradt a történelemoktatásból. Ennek is köszönhető többek között, hogy kevés közismert kulturális következménye maradt a háborúnak: a legismertebb irodalmi feldolgozás is a másik oldal szemszögét mutatja be (Iszak Babel A lovashadserege), míg a lengyel filmművészet nagy nemzedéke érthető okokból sokáig egyáltalán nem is foglalkozhatott a témával. A rendszerváltást követően viszont fordult a kocka, és A varsói csata, 1920 minden idők legdrágább lengyel filmes produkciója lett. De mit kell feltétlenül tudni a lengyel-szovjet háborúról?
Ez volt a varsói csata
1918-ban Lengyelország 123 év után nyerte vissza a függetlenségét, miután az ország területeit egymás között felosztó birodalmakat mind alapjaiban rázta meg az első világháború és a nyomában kitört forradalmak. Bár, ugye, lengyel állam nem létezett, maguk a lengyelek ettől még ugyanúgy kivették a részüket a világháborúból, és három hadseregben (a német, az osztrák-magyar és az orosz) is nagy számban harcoltak lengyel katonák. Közülük aztán többen lengyel légióba szerveződtek az oroszok ellen a központi hatalmak oldalán, Józef Piłsudski vezetésével, aki a háború végén a függetlenségét kikiáltó lengyel köztársaság államfője és a hadsereg főparancsnoka is lett egyben. A szomszédos Oroszországban dúló polgárháborúból győztesként kikeveredő bolsevikoknak azonban más terveik voltak az országgal: mivel az ideológia szerint az orosz parasztságra nem lehetett bízni a proletárforradalmat, ezért a fejlettebb ipari társadalmak (így főként Németország) munkássága körében akarták terjeszteni a forradalmi tanokat. Oda viszont Lengyelországon át vezetett az út.
Bár a lengyelek és Szovjet-Oroszország között már 1919-ben is voltak kisebb fegyveres konfliktusok, akkor még javában zajlott a polgárháború, és a vörösök is a fehérekkel voltak elfoglalva leginkább, a következő évre azonban a bolsevikok már nyeregbe kerültek, és Lenint is elragadta a háborús hisztéria, aki az óvatosabb Trockijt félretolva kiadta az utasítást egy nyugati hadjárat előkészítésére. Piłsudski tudott a szovjetek szándékairól, ezért megpróbálta a kezébe venni az irányítást, és a függetlenségükért küzdő ukránokkal összefogva elfoglalta Kijevet, de rövid ideig tudták csak tartani, és az ukrán állam bukása után Lengyelország magára maradt. A zűrzavaros helyzetben kevés nemzetközi támogatás érkezett: a franciák fegyvereket és katonai tanácsadókat küldtek (köztük a fiatal Charles de Gaulle-t), míg Magyarországról jelentős fegyver- és lőszerszállítmány érkezett. Az előrenyomuló szovjetekkel szemben Piłsudski nagy számban volt kénytelen önkéntesekre, köztük nőkre és középiskolásokra támaszkodni, ám a kezére játszott az ellenség elbizakodottsága, az állomány gyenge képzettsége, és a szovjet vezetők belső intrikái, utóbbiban a délnyugati front politikai biztosa, Sztálin is döntő szerepet játszott.
Az ellenség rádióüzeneteit megfejtő Piłsudskiék csapdába tudták csalni a támadókat, és gyorsan kiderült, a rettegett Vörös Hadsereg nem állt készen Európa meghódítására, hiába ígérte a hadjáratot vezető Tuhacsevszkij, hogy pár hét múlva már Párizsban masíroznak. A hanyatt-homlok menekülő szovjet hadsereg rengeteg embert és hadifoglyot veszített, a lengyelek pedig még az ősz folyamán további vereségeket is mértek rájuk. Októberben a felek fegyverszünetet kötöttek, és 1921-ben a háború a rigai békével ért véget, mely csaknem két évtizedre szavatolta Lengyelország keleti határait. Fontos hozadéka volt a szovjet vereségnek, hogy a világforradalom lekerült a napirendről, és a hangsúly a belső ügyekre helyeződött. Sztálin, akit Lenin és Trockij is nyilvánosan bírált a kudarc miatt, sosem felejtette el a megaláztatást, és a későbbi nagy tisztogatások során Tuhacsevszkijt és a sereg több magas rangú tábornokát is kivégeztette, mielőtt a száműzetésben élő Trockijt is meggyilkoltatta volna. A szovjet propaganda pedig Piłsudskit nevezte agresszornak és az imperialisták bábjának, miközben máig élő legendákat terjesztett a szovjet hadifoglyok tömegeit meggyilkoló lengyelekről – írja a kor szakértője, Norman Davies. De Lengyelország és Európa egy időre kétségtelenül megmenekült.
A kosztümös filmek veteránja
A lengyel filmgyártás az új évezredre jutott el odáig, hogy nagy költségvetésű történelmi filmeket készítsen, és az első évtized végén egymás után jöttek az ilyen témájú munkák. Így készülhetett el a Katyn (rendezte Andrzej Wajda) vagy a második világháborús lengyel ellenállás hősének emléket állító Nil tábornok (Ryszard Bugajski), de nagy sikert arattak a kommunista elnyomás idején játszódó Popieluszko – A szabadság bennünk él és a Fekete csütörtök című filmek is, míg a legnagyobb dobásnak a 2011-ben bemutatott A varsói csata, 1920 ígérkezett, nemcsak a 9 millió dolláros költségvetése miatt, hanem azért is, mert ez volt az első teljes egészében 3D-ben forgatott lengyel film. A rendezője ráadásul az a Jerzy Hoffman volt, aki a Sienkiewicz-trilógiájával, azaz A kislovag (1969), az Özönvíz (1974) és a Tűzzel-vassal (1999) című, egyaránt a 17. századi Lengyelországban játszódó regények megfilmesítésével írta be magát a filmtörténetbe, pláne, hogy az Özönvízért Oscarra is jelölték, a Tűzzel-vassal pedig minden idők legnagyobb bevételt hozó lengyel filmje lett. A veterán filmes 79 éves volt A varsói csata, 1920 bemutatásakor, és a trilógián kívül is a történelmi film a kedvenc zsánere: ő jegyzi a kora középkorban játszódó Régi mese – Amikor a nap Isten volt (2003) című filmet is. A varsói csata az eddigi utolsó filmje, és ez tényleg egy pályafutást megkoronázó szuperprodukciónak tűnt, melyben a lengyel filmművészet számos nagy színésze is szerepet kapott.
Így Piłsudski szerepét Daniel Olbrychski, minden idők talán legnagyobb lengyel filmszínésze játszotta (ő Hoffman mindegyik nagy filmjében is szerepelt), de látható benne a nálunk ugyancsak jól ismert Boguslaw Linda, mint ahogy a trilógia korábbi színészei közül Ewa Wiśniewska vagy Jerzy Bończak is, míg a főszerepet az újabb nemzedék egyik legnagyobb sztárja, Borys Szyc és némi meglepetésre a szappanopera-színésznőként és énekesnőként ismert Natasza Urbanska játszották. De a csaknem kétórás filmben még rengeteg színész látható kisebb-nagyobb szerepek erejéig (köztük több orosz is), az operatőr pedig a Gattacától A Sólyom végveszélybenig több nagyköltségvetésű hollywoodi filmben is dolgozó Sławomir Idziak volt. Természetesen a filmre tódult a közönség Lengyelországban, iskolásokat is vittek a vetítésekre, ahogy az a hasonló történelmi nagyeposzoknál szokás Európa keleti felén, de a film fogadtatása mégis vegyes volt, sőt.
A varsói csata, 1920 mint történelmi film
A filmmel az igazi probléma, hogy Hoffman akkora fába vágta a fejszéjét, hogy már az alapötlet sem volt életképes: A varsói csata, 1920 ugyanis messze nemcsak a címbeli ütközetről szól, hanem egészen az év elejétől kíséri végig csaknem a teljes háború időszakát, és egy igazi történelmi tablót akar a néző elé tárni, amiben mindenki, aki kicsit is fontos volt, feltűnik egy pillanatra, a bölcs Piłsudskitól kezdve a pár mondat erejéig látható miniszterelnökig. Csakhogy két órába nem lehet belesűríteni ennyi mindent, főleg, hogy a történelmi alakok helyett elvileg egy fiktív szerelmespár a film főszereplője: Jan (Borys Szyc) egy „baloldali idealista” költő, akit aztán besoroznak a lovassághoz, és Ola (Natasza Urbanska), egy zenés mulató sztárja, aki később ápolónőként jelentkezik a frontra. Hoffman nyilvánvalóan Sienkiewicz receptjét követte azzal, hogy romantikus szálat tett a történelem viharának középpontjába, a Nobel-díjas regényíróval ellentétben azonban ő képtelen hús-vér hősöket teremteni. Jannal annyi történik, hogy a baloldali idealizmusa miatt eleinte kicsit szimpatizál a bolsevikokkal, de aztán a velük való találkozás hamar elveszi a kedvét tőlük, és innentől kezdve igazából semmi funkciója, csak sodródik az eseményekkel. Olának pedig nemcsak erőltetett kabaré-betéteket köszönhetünk, hanem a film legtöbbet bírált jelenetét is, amikor beül egy géppuska mögé, és nagyjából egymaga megnyeri a csatát a lengyeleknek. Nem véletlen, hogy Urbanskát ezután kilenc évig nem lehetett filmben látni, és pont az idei év nagy botrányfilmje, a 365 nap egyik mellékszerepében tért vissza.
A történelmi eseményekről pedig maximum egy középiskolai tankönyv finomságával mesél a film, amelyről a magyar nézőnek olyan filmek juthatnak az eszébe, mint A feltámadott a tenger, vagy pláne A kőszívű ember fiai, csakhogy az utóbbi egy jól megírt regényen alapult, ez pedig egy közepes forgatókönyvön. Mellesleg az említett magyar példák (vagy éppen Hoffman korábbi filmjei) tökéletesen illeszkedtek a nemzetközi korszellemhez is, A varsói csata, 1920 viszont a kétségtelenül látványos fényképezés és a 3D ellenére is reménytelenül múlt századi alkotásnak tűnik, melyben képregényfilmbe illő gonoszok (a Kremlben ordítozó Lenin és Sztálin) és ork hordaként ábrázolt bolsevikok állnak szemben a hős lengyelekkel, és mindössze egy csekista parancsnok akad (Adam Ferency alakítja), aki megfelelően árnyalt karakternek tűnik, talán egyetlenként az egész filmben. Maga a varsói csata már csak a film utolsó harmadában következik, de ez is csalódás, a rendező valamiért főleg közeli képeket mutat lövészárokban zajló véres kézitusáról és rengeteg halottról, de hogy pontosan mi miért történt, melyik frontszakasznak és tábornoknak mi volt a jelentősége, semmit nem tudunk meg. Egyszer csak belovagolnak a lengyel ulánusok a képbe, az oroszok pedig elfutnak, de előtte láthatunk még számos hatásvadász, lassított jelenetet, golyózáporban feszületet magasba emelő pappal, és a kamerára fröccsenő vérrel – ezeket ráadásul bohózatba illő könnyedebb jelenetek hivatottak ellensúlyozni.
A varsói csata, 1920 érthető, miért volt fontos sokaknak, és miért váltott ki vitákat Lengyelországban, és még azt is, miért nézték némi nosztalgiával azok, akik évtizedekkel korábban szocializálódtak. Nekünk, magyar nézőknek, akik nem tanultunk róla és egy átlagos lengyelnél kevesebbet tudunk a lengyel-szovjet háborúról, még hasznos is lehet a film, mely tényleg összeszedi és becsülettel felmondja az összes fontosabb részletet, de ennél nem is nyújt többet. Nagyrészt még szórakoztató is (leszámítva a sok kabaréjelenetet), mint ahogy azt a békebeli kalandfilmektől is megszoktuk, csak nem biztos, hogy ez volt a cél. Nem véletlen, hogy mára a háborús film már egész mást jelent:
A varsói csata, 1920 fogadtatása leginkább ezekért nem mérhető a Sienkiewicz-trilógiáéhoz Hoffman életművében, de ha valakit tényleg érdekel a 20. századi történelem egyik fontos, de keveset emlegetett epizódja, annak érdemes lehet megnéznie, komolyabb várakozások nélkül. A film egyébként az utóbbi évek hazai vitáiban is előkerült pozitív példaként, amikor a hazafias, történelmi filmek hiánya miatt bírálták a Vajna-féle Filmalapot. Hogy az új Nemzeti Filmintézet hogyan kezeli majd a történelmi filmeket, annak eredménye még nem látszik, de számos nagyszerű lengyel történelmi film (és sorozat) akad a közelmúltból, amely inkább követendő példa lehet, mint A varsói csata, 1920 volt.
